Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-19 / 246. szám

1980. október 19. Képújság 3 A munka becsülete > „Én őt dicsérem csak, az élet anyját, kitől jövendő - győzel­münk ered", szavalják a gyerekek az iskolai ünnepségen, lel­kesen, kedvesen, ugyanakkor a pedagógusok panaszkodnak, hogy baj van a tanulók szorgalmával. Emiatt persze a tudás­sal is. Hamarosan megváltoztatják az egyetemi felvételi rendszert, mert rájöttek, hogy a diák kizárólag a „szaktárgyát" tanulja már a középiskolában. Felmérések szerint katasztrofális az is­merethiány a többi területen. Ismét elvárják majd az érettségi­zettektől az általános műveltséget. A gyerekek fújják kívül­ről, hogy a tanulás munka, de amikor a saját munkájuk­ról van szó, olykor már ke­resik és gyakran meg is ta­lálják a kibúvót. Mert kri­tikus szemmel nézik a vilá­got, a felnőtteket. Addig nincs baj, amíg alsó tagozatban csak egy tanító nénivel ke­rülnek kapcsolatba, mert — ha szeretik — a kedvéért esetleg tanulnak. Később, a felső tagozatban ez a szemé­lyes motiváció már elmarad. Nem egyszer a pedagógus „hibájából”. Azért került a. szó idézőjelbe, meri’ többsé­gük jól képzett, elméletileg felkészült. Lépést tart a szak- tudományok fejlődésével, tud válaszolni a diák tévében, rádióban látottak, hallottak alapján feltett kérdéseire, de mint az „iskolagép”, úgy ta­nít. Természetesen tisztelet a kivételnek. A több száz diákot befoga­dó „iskolagyárba” belép a gyerek és mint nyolc általá­nost végzett kerül ki belőle. És közben vagy találkozik olyan nevelői személyiséggel, aki személyes szeretettel, fi­gyelemmel ajándékozza meg, vagy nem. Olyannal, akinek a kedvéért még kínaiul is megtanulna, ha kellene. Tudjuk, hogy miért van így. Rohanunk, kevés, mér­hetetlenül kevés áz időnk a beszélgetésre, mások meg­hallgatására. A pedagógus is csak ember, akire hat a tár­sadalmi légkör. Például a lát­ványos mutatványokat haj­szoló „sikerorientáció”. Oly­kor tehát csak az számít, amiről tudnak, amiről beszél­nek, az, hogy hány a kitűnő és milyen kevés a bukás. Sok a szerep és a szereplési lehe­tőség az iskolában, ott kell lenni, mutatkozni kell, de hogy közben az egyéniséggel összhangban van-e a siker, Valóban igazi belső fejlődést takar-e, az nem mindig fon­tos, Mint ahogyan az egyszer győztest olyan hamar elfe­lejtjük és nem csak iskolai tanulmányi, kulturális és sportversenyek után. Az úttörőmozgalom kitű­nően működik, s a gyerekek sok-sok élményt, életre szóló tapasztalatot szereznek a mozgalom különféle „munka­formáiban”, de aztán a len­dület megtörik a KISZ-nél. Középiskolában már éles 'ellentmondás keletkezhet az iskolai tanulmányi munka és az ifjúsági szervezet között. A mozgalom vezetői jórészt nem a legjobb tanulók. Ép­pen a közepesek tűnnek ki mozgalmi munkájukkal. Nem tudom, nem tudhatjuk, hogy ez minek a jele. Az osztály­zás. értékelés rossz gyakor­lata-e, amely csak a lecke­felmondást tekinti tudásnak, vagy" pedig a „nyüzsgés” könnyebb, mint a tanulás. Mert „dolgozni csak ponto­san, szépen...” és ez nem­csak egy vers, a tartalma sem közhely, hanem igazság. Persze beszélni könnyű, ki­tartóan dolgozni már sokkal nehezebb, különösen akkor, mikor a társadalomban sincs mindig elég becsülete a jó munkának. Olykor „dicsőség­nek” számít kevés munkával sokat keresni, netalántán ügyeskedni. Tanárnő ismerő­söm panaszolja, hogy gyere­kei nem ítélik el a közösségi tulajdon megkárosítását, mondhatni bocsánatos bűn­nek tekintik, ha a szakács­nő hazaviszi az éttermi hús­adag egy részét, ha a takarí­tó nem vásárol mosóport, ha a sofőr nem veszi, hanem vi­szi a benzint. Most ő mit csináljon? Be­szélhet akármilyen szépen, ha az nincs összhangban a csa­ládi neveléssel. És ma már ez az igazi kettős nevelés. Ha a szavak és a tettek nincsenek összhangban, ha az iskolában másként beszélnek, mint ahogy a szülők élnek. Az ifjúsági mozgalom sokat tesz és még többet tehet a munkára nevelésben. Nem le­het eléggé hangsúlyozni az önzetlen társadalmi munka, a nyári építőtáborok jelentősé­gét. De csak akkor, ha ott is szinkron van a szó és a té­nyek között. Tudunk példát arra, hogy az egyik építőtáborban a nö­vénytermelési ágazatvezető azt mondta a gyerekeknek, nélkülözhetetlenek, munká­juk nélkül veszélyben a ter­més. Szorgalmat kért, hiszen nagy dolog, fontos amit csi­nálnak. A táborozás második napján gazdasági fórum volt, ahol a termelési igazgató- helyettes nemcsak „elkente” a tábor jelentőségét, hanem egyenesen szívességnek tün­tette fel a gazdaság részéről, hogy így törődik a diákság munkára nevelésével. Amit ezzel a megnyilvánulásával elég hosszú időre el is inté­zett. . Az általános iskolások sze­retik a fizikai munkát, az őszi mezőgazdasági tevékeny­séget, a gyakorlati foglalko­zást. Ugyanígy a középisko­lások. A probléma tehát megint kívül van az iskolán. Sokszor a felnőttek veszik el a kedvüket a fizikai munká­tól, ráébresztve őket lépten- nyomon, hogy milyen kevés ennek a becsülete. Mások meg a szellemi tevékenységet nem tekintik igazi munká­nak. Pedig a kettő igazán alig választható el, nemcsak a technikai fejlődés miatt, hanem egyáltalán. Ki ne lát­hatná be, hogy a szellemi munka is fizikai fáradtságot okoz, és ész nélkül a legegy­szerűbb manuális munkát sem lehet elvégezni. Elvégre, a munka „célsze­rű emberi tevékenység”. Sok filozófus szerint, az ember nembéli lényege. Tehát lé­nyeges. Akkor hát ilyen szomorú a helyzet a fiatalok körében? Nem, szerencsére nem, ugyanis a számok mást mon­danak. A megye összlakossá­gán belül a 30 éyen aluliak aránya megközelíti a 45 szá­zalékot. Ezen belül dolgozik 35 százalék, tanul 34. Az ösz- szes foglalkoztatottak között a fiatalok aránya megközelí­ti, az iparban meg is halad­ja a negyven százalékot. Ott vannak az ifjúsági brigád­mozgalomban, de a felnőtt brigádok tagjainak is mint­egy egyharmada fiatal. Több­ségük becsülettel helytáll. IHÄROSI IBOLYA eccsel kapcsolatban gátlásaim vannak. A gátlások oka egy tes­tes, bajuszos idősebb férfi személyében keresendő, aki többek tanúbizonysága szerint a harmincas évek de­reka táján itt járt. Látták egy gömbakác koronája alatt jegyzetelgetni aprócska note- teszába. A jegyzetekből ké­sőbb olyan csodálatos ripor­tok születtek, mint az „Öreg utca” és az „Almárium”. Ezekkel a riportokkal nem lehet versenyre kelni. A ba­juszos férfi Móricz Zsigmond volt. Decsen egyébként számlál- hatatlanul sokszor jártam. „Lakodalmas” idején épp úgy, mint teljesen hétköznar pi alkalmakkor, templomto­ronyban, szállásokon, szövő­székek közt, cigányok ottho­nában, kollégiumban és 'ta­nácsházán. No és a vendéglő­ket se felejtsük el. Mindez az autóbuszban jut eszembe, ami összehason­líthatatlanul kellemesebb közlekedési eszköz, mint az a lovas szán volt, mellyel egykor Tóth Iván kollégámmal jár­tunk csikorgó hidegben Vá­ci Mihály itteni tanítóskodá­sának színhelyén. Az ilyes­fajta rövid távú buszok felet­tébb családias járművek. Alig hagyjuk el a 9-es kocsi­állást, máris megállunk a ll­esnél, mert valaki észrevette, hogy lohol utánunk az őcsé- nyi Kürti néni, akit termé­szetesen nem lehet itthagyni. Az őcsényi és a decsi Z ka­nyarok között, ami úgylehet valamiféle sárközi speciali­tás, tájékoztatást kapok egy ötgyerekes asszony válóperé­ről, arról, hogy a kései érés ellenére se kell félni ,a borok cukorfokától, mert épp elég cukor fogy a boltokban és arról, hogy a November 7. utcában nem azon az oldalon aszfaltoztak, mint amelyiken az ottlakók hozzájárulást fi­zettek. Mindebből a szakmámtain kevéssé járatos is sejtheti, hogy Decsen nem nehéz szó­ba elegyedni az emberekkel. Egyetlen másik település la­Központ — központ nélkül Ez a közlés már Kovács Sándor tanácselnöktől szár­mazik, akiről azt a meglepő véleményt hallom a Hunyadi utcában, hogy: — Kineveltük magunknak! Ez a befogadás valamilyen ^ fokozatát kellene, hogy je­lentse, hiszen a tanácselnök „csak” 28 éve él a faluban. Az 1397 lakásból napjainkra már csak 72 maradt külterü­leten. Egész pontosan: 20 he­lyen 72 lakás 124 lakóval. Abban könnyűszerrel meg­egyezünk a tanácselnökkel, hogy Decs változatlanul a Sárköz fővárosa és ugyanak­kor Szekszárd „alvóvárosa” is. 890 ingázóról tudnák, akik csak hálni járnak haza. Arra sosem számítottam, hogy egy tanácselnök különösebben bí­Az új óvoda a nemzetközi gyermekévben épült rálja illetékességi területét, így buzgón feljegyzem a járdaépítésre vonatkozó szép számokat és azt, hogy a felé­ben új erőkkel felfrissült ta­nácstagi testület előrelátha­tólag „hozni fogja” a körze­tenként tervezett 60 ezer fo­rint társadalmi munkát. Ami a nagyközség fejlesztése szempontjából tagadhatatla­nul rendkívül fontos. A bírá­latokat könnyűszerrel be- gyűjtheti az érdeklődő a szí­ves beszédű decsiektől, ha nem rest kimenni néhai Da­ni bíró téglába foglalt élet­művéből, a tanácsházából. Csokorba gyűjtöm ezek lénye­gét. A Sárköz központjának nincsen központja. Ez két­ségtelenül történelmi adott­ság, de nem az előnyösek közül való. A faluban senki nem hallott olyan irányú — természetesen távlati — el­kóit sem akarom megsérteni, de a legközvetlenebb, legke­délyesebb és minden feszé- lyezettség nélküli fogadtatás­ra megyeszerte Decsen lehet leginkább számítani. A 73 éves Dani Lajos bá­csi ezt három perc csevegés után azzal tetézi, hgy bein­vitál a portájára, mert csak nem teszem meg azt a szé­gyent, hogy a pálinkáját kóstolatlan hagyom. A szé­gyent közös erővel elkerül­jük, a végén alig akar elen­gedni, A község fejlődését tudakolni nem is cseppen­hettem volna jobb helyre. Daniék ugyanis nem tartoz­tak az agrárproletárok közé,, házigazdám apja volt .hosszú időn át a községi bíró. — Az ő idején épült a mai tanácsháza, meg a volt jegy­zőlak — kapom a felvilágo­sítást. Dani bátyám gyerekkora idején a mái Tabán (nem­csak Budán van, illetve volt Tabán) nagyjából olyan volt már, mint ma. A Vasúton túl azonban nagyon sokáig csak kukoricát lehetett látni, há­zat egyet se. Többek közt itt van most az Erdős Emil ut­ca. — Derék ember volt! — szögezi le a köztiszteletben állt egykori igazgató-tanító­ról, akivel 16 esztendeje még magam is interjút csináltam, — Decs úgy lett nagyobb, hogy kisebb lett! — jutunk el a furcsa végkövetkezte­téshez. Ez így igaz, mert a szállások terjedelmes világa napjainkra már majdnem megszűnt, rengetegen költöz­tek be a faluba és egész ut­casorok születtek. — Decsen ma 1397 lakás­ban 4128-an laknak. képzelésekről, mely ezen vál­toztatni akarna. A Hunyadi utca, melyet valamikor vé­dett összképűvé kellett volna nyilvánítani, tönkre­ment. Ez Móricz egykori öreg utcája, a paraszti épít­kezés régi csodái mellett az újabb kori ízléstelenség cso­dáival. Itt van eldugva a ki­csiny gyógyszertár ahol 1 ok­leveles gyógyszerésznő és 5 beosztottja küzd 3 község gyógyszerigényeinek kielégí­téséért. Jóval távolabb a szép óvoda büszkén viseli az „Épült 1979-ben a nem­zetközi gyermekévben” táb­lát, de udvarának egy része még mindig az építéskori ál­lapotban van. — Mi lesz a halottainkkal? Ez az így kissé drámaian ható kérdés a Hunyadi utcá­ban hangzott el és természe­tesen nem ilyet, hanem tár­gyilagos választ vár. A köz­ség legnagyobb arányú épít­kezései, például egy pompás, modern fél utcasor a régi temető területén zajlottak. A temető egy részében friss, né­hány éves sírok (a Császár, Döme, Bona, Mészáros, Kis- Széll családoké), melyeket pontosain megcélzott a min­den jel szerint tovább építen­dő út. Mikor épül tovább? Merre? Meddig és mi lesz a környék távolabbi jövője? em lenne jó,'ha egy fontos nagyközség la­kói csak az újságíró­nak tennének fel olyan kérdéseket, melyekre egyál­talán nem ő hivatott vála­szolni. Még jobb lenne, ha az érdeklődők —• például a ta­nácstagokon keresztül — ala­pos felvilágosítást kapnának lakóhelyük fejlesztési tervei­ről. O. I. Fotó: Cz. S. A munka — munkára nevel A Váci Mihály lakótelep a régi református temető mellett

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents