Tolna Megyei Népújság, 1980. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-14 / 216. szám
u "népújság 1980. szeptember 14; »•Icilc a hajnalt hozzak Köd ül a városon. Hajnali négykor Szekszárd még alszik. A villanyrendőr várja a tovasuhanó autókat, a járdák még nem koppannak lépteink nyomán, ám néhány kivilágított ablak mór az ébredést jelzi. Hatkor — mint egy álmosan bomló virág — éled a város. Távolról mozdony dudál, árukkal megrakott teherautók nyögnek a rakomány alatt. Az emberek a rádió, határai hireit hallgatják. Sokan ekkor már a gépek és a munkapadok mellett állnak. Munkában a Máté-brigád 1. SZEMETESEK Hat óra előtt tíz perccel megállók a szekszárdi városgazdálkodási vállalat epreskerti telepénél. A sorompó előtt ott találom azt a sárga Skoda szemetesautót, amelynek utasa leszek. Egy gyors bemutatkozás, s ott szorongok a fülkében. A portás rögzíti a szemetesautó forgalmi rendszámát, a sorompó utat enged. — Ma a fizetést is fel kell venni! — űzi el egy pillánál, alatt a reggeli morcosságot Balogh János, akinek az oldalát támasztom. A többiek — Gáspár Mátyás gépkocsi- vezető, Meszlényi József, Farkas Ferenc és Máté József brigádvezető — kezében gyufa sercen. — Merre megyünk? — kérdezem a gépkocsivezetőt. — Uticélunk: a Kecskés Ferenc, a Bezerédj, a Széchenyi utca, majd a „Petőfi óvoda” és végül a szeméttelep. Mi háromszor fordulunk naponta, a másik két brigád kétszer. Zötykölődünk, ugrál alattunk a 800 ezer forintot érő, hétéves kocsi. A kanyaroknál felsír a fék. Az első állomásnál — az egészségügyi szakközépiskola és kollégium udvarán — kiszáll a fülkéből a brigád. Párosán tüntetik el a 11 mázsás alumínium konténer tartalmát. Máté József •dudál, indulunk. — Higgye el, mi a szemétből látjuk; miként él a nép — fordul felém a Széchenyi utcában a gépkocsivezető, fél szemmel a visszapillantó tükörre sandítva. — Amint fölemelték a kenyér árát, menten megláttuk. Kevesebb lett az eltékozolt kenyér. — Most is? — Nyavalyát! Egy hét múlva már ugyanaz volt a helyzet. Annyi kenyeret dobálnak ki az emberek, amivel föl lehetne hizlalni a város összes disznaját. Itt, a Széchenyi utcában a feltört bekötőút tövében egy roggyant konténer vonja magára a figyelmet. A brigád szentségei. — Látja — mutat a sánta tárolóedényre Gáspár Mátyás —, az útpadka tetején van az a tákolmány. Lejáró nincs. Nyáron még istenes a helyzet, bírnak vele. De mi lesz télen? Csákány kell a lábak kitöréséhez. Jeleztük, ám nem történt semmi. Ismét állomás, ismét duda, ismét tovább. — Elmondok magának valamit — kínál cigarettával a gépkocsivezető. — Nem hiszi el, de a Gróf Pál utcai toronyiházaknál a szemétledobó helyiségből nem tudták kivonszolni az emberek a megtelt konténereket az ajtón. — Ezt komolyan mondja? — a visszapillantó tükörben látom, hogy vigyor ül az arcomra. — Igen. Szóltunk és megnagyobbították. Negyed nyolckor a városgazdálkodási vállalat központjában kávézunk. A brigád ismeretek tömegével bombáz: hetente átlag 720 konténert ürítenek, a védőkesztyűk három hónap alatt kopnak el, ezen a kocsin már volt halálos baleset is, az elhalt hibájából. — Hogyan él? — fordulok Farkas Ferenchez. — Élek. Van két fiam, és nemrégiben született meg az? unokám. — Tévét néz? — Elalszom rajta. — Meg a bortól! — harsogja a brigád. — Ezt írja le! — mondja nagy hanggal a brigádvezető, Máté József. — A budapesti és pécsi vállalatokhoz viszonyítva a mi keresetünk kevesebb. öt éve ugyanannyi a fizetésünk, de számolja azt is hozzá, hogy ez idő alatt a konténerek száma százötvennel megnövekedett a városban. A sárga Skoda háromnegyed nyolckor megáll a szeméttelepen. Gombnyomásra megemelkedik a kocsi hatsó fedőlapja, elindul a centrifuga, kifordul a szemét. A szeméttelep gőzölög, a szag orrfacsaró. Máté József így enged útnak: — Mondja meg, mi lesz akkor, ha kiöregszenek a törzsgárdatagok? Ide nem nagyon jön fiatal. Hiába a modern gép, mégis büdös ez a munka. Tud rá felelni? Bevallottam, hogy nem. 2. VASUTASOK A bátaszéki állomás hajnali képe ecset alá kívánkozik. Tehervagonok ütközőjén csillan meg a felkelő Nap, az illanó szürkületben a sínek fényüket nyerik vissza. A peronon hajnali szerelmespár borul egymásra. Kovács József forgalmi szolgálattevőn nem látszik az éjszakai ébrenlét. Szemeit nem komorítják el a szarkalábak. Fürgén mozog, telefonál, intézkedik. — Milyen volt a vasárnap éjszaka? — kérdezem, s ál- mélkodom a számomra érthetetlen kapcsolótáblák és más berendezések láttán. — Forgalmas — feleli. — Nem volt fél óra szabad idő sem. Jöttek-mentek a gépmenetek. (Értsd: vonatok.) — Esemény? — bukik ki belőlem ez a kényelmetlennek tűnő kérdés. — Nem volt — mondja megkönnyebbülten. Szukács István üzemviteli üzemfőnök-helyettes, Báta- szék állomásfőnöke jegyzet- füzettel kezében — és a riportíráshoz szükséges engedéllyel az asztalán — vár. — Apai ágon az összes rokonom a vasútnál dolgozott — beszél önmagáról. — Édesapám 43 évi munkaviszony után ment a vasúttól nyugdíjba. Szegeden a vasútfor- galmi technikumban tanultam, majd elvégeztem a MÁV tisztképző intézetét és levelezőn a közlekedési és távközlési műszaki főiskolát. Tolna-Mözsön kezdtem a munkát. Évekig Szedresben is dolgoztam. Oktatótisztnek kerültem ide és tavaly július óta vagyok Bá- taszék állomásfőnöke. Az állomásfőnöki irodán túl, a peronon emberek gyülekeznek. Még épp egy kérdésre van időm. — Mi a balesetmentes szolgálat biztosítéka? — A lelkiismeretes munka — feleli tömören Szukács István. Felállunk. A bemondó harsogja, hogy befutott a bajai személy. Tarjányi Pál műszaki üzemfőnök a beérkezett 450 lóerős dízelmozdony mellett nyújtja kezét. — Fiatal a vezetőgárda — mondom. — Maga hány éves? — Huszonhét. Még sohasem ültem mozdonyfülkében, így élvezettel néztem, amint a felénk futó sínpárok eltűnnek a mozdony alatt és száguldásunkban visszaköszönnek a távírópóznák. Már látom a közelgő Sárpilist. A fülkében imbolyog- va, mintha felfedezném azt az érzést, mely £ vasutasokat évtizedekre a munkahelyükhöz köti: a gép fölött való uralkodás biztonságát és a sebesség ígéretét. Később, Moldova György vasutas- könyvéről váltunk néhány szót. Eszembe ötlenek a vonat- gázolásról szóló tudósítások. Erről kérdezem Berlinger Imre mozdonyvezetőt. — Ha egy mozdonyvezető öngyilkost gázol, nem szabad hogy lelkiismereti kérdést csináljon belőle magának — mondja. — Ha azt csinál, akkor félelemmel teszi később a munkáját. Vegye úgy, mintha egy apró- hirdetést olvasott volna. Természetesen, csak akkor, ha a gázolásban vétlen. — Másmilyen életet él, mint a többi ember. — Legfeljebb ritkábban eszem fehér asztal mellett. A más dolgokról való lemaradást a foglalkozás szeretete pótolja nálam. — Hogyan látja előmenetelét? Több száz újság és három kézbesítő a tizenhatból — Kissé nehezeket kérdez, nem gondolja? — kérdez visz- sza a fiatal mozdonyvezető. — Szeretnék minél tovább és minél jobban vezetni. Finomuljon a munkám. Hét óra három perckor a forgalmi szolgálattevő tárcsájával engedélyt ad az indulásra. Az 5247-es személy- vonat lassú ívben elhúz Tolna irányába. 3. KÉZBESÍTŐK Szorgos asszonykezek szortírozzák negyed hatkor a szekszárdi postahivatal városi hírlaposztályán a friss újságokat. A fővárosból induló mozgójárat elé — Sárbogárd- ra — gépkocsit indítanak, így kerülhet a hírlaposztályozók asztalára pontban 4 óra 20 perckor az augusztus 29-1 hírlapmennyiség: 19 fajta újság 21 400 példánya. Ugyanebben az időben érkezik meg a Szekszárdi Nyomdából ami lapunk is, a Tolna megyei Népújság. Ha a postavonat Szekszárdon tenné le a városnak hozott újságküldeményt, akkor legkorábban csak ü— 10 óra tájban olvashatnánk a legfrissebb híreket, írásokat. Az adatokat Stadler Ferenc- né, a városi hírlaposztály vezetője ismerteti. — A városban nem volt mindig becsülete ennek a munkának — mondom. — Nagyon sokan lenézték azt az embert, aki elment kézbesítőnek. Ma már szemléletváltozás észlelhető. Az asszonyok egymást hozzák, tudja, a kedvező időbeosztás miatt. Tizenhat kézbesítő dolgozik, ebből csak egy a férfi. — Reklamáció? í — Ma már kevesen reklamálnak. Stabil a kézbesítő- gárdánk. Bizony akkor van nehézség, amikor az állandó kézbesítők szabadságra mennek. Ilyenkor vétik el a helyettesítők a hirlapkézbesítői járásfüzet rubrikáit és rossz ládába dobják be az újságokat. , A kiosztóban az asszonyok már túl vannak a munka zömén. Tamás Sándomé régi dolgozó. Tavaly vette át a tízéves törzsgárdajelvényt. Munkájáról így vélekedik: — Jól érzem itt magam. Jövőre mennék nyugdíjba, de nem akarok, és szívem sincs itthagyni a brigádot. — Milyen névre hallgatnak? — kapom föl a fejem. — Rakéta brigád vagyunk! — A regényújságról nevezték el magukat? — kérdezem együgyűen. — Nem! — nevet Garami Erzsébet. — Gyorsan mozgunk, mint a rakéta — mondja Egresi Mária. — ...és pontosan! — teszi a pontot a mondat végére Götze Etelka. Az íróasztalok között Tóth Sándorné kézbesítő sürög- forog, és néha fél szemmel rám sandít. Már tudja, hogy kézbesítő kőrútján mellé szegődöm. Gurulólábú kocsijában több mint ezer napilap és „színes” újság van. Ez a törékeny asszony úgy rohan, mintha hétmérföldes csizmát húzott volna a lábára szandál helyett. — Mindig így rohan? — Mindig! Előbb végzek, előbb mehetek haza a gyerekeimhez. A Kölcsey lakótelepen a 8-as számú lépcsőházhoz érünk. A szörnyen hivatalos „hírlapkézbesítői járásfüzetre” a kézbesítő rá se pillant és már emeli is ki az újságkazalból a megrendelt példányokat. A lépcsőházaknál egy-egy percet, ha időzhetünk. — A hét első napjain gyorsan dolgozom. Akkor kevesebb a megjelenő lap. A hét végén, péntektől annál több a munka. Sokszor késik a Füles, a? RTV újság, a Nők Lapja. Ezeket, a vasárnapi, megnövekedett terjedelmű lapokkal együtt kell kézbesíteni. Ez nagyon nehéz. Háromnegyed kilenckor Tóth Sándorné körzetében az 56 lépcsőház ládáiban van az ezernél is több újság. Tóthné élvégezte munkáját. — Család? — kérdezem búcsúzóul. — Egyszerűen élünk, mint mások. Várjuk, hogy felnőjenek a gyerekek — válaszolja és kézfogásra nyújtja nyomdafestéktől feketedő kezét. A hajnali köd utolsó foszlányait szívja föl a napsugár, a meteorológiai előrejelzés szép időt igér. A rádió hírei politikai hírektől hangosok. Nyolc óra van. A város dolgozik. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Fotó: Kapfinger András Hat óra lesz hét perc múlva