Tolna Megyei Népújság, 1980. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-14 / 216. szám

u "népújság 1980. szeptember 14; »•Icilc a hajnalt hozzak Köd ül a városon. Hajnali négykor Szekszárd még alszik. A villanyrendőr várja a tovasuhanó autókat, a járdák még nem koppannak lép­teink nyomán, ám néhány kivilágított ablak mór az ébredést jelzi. Hatkor — mint egy álmosan bomló virág — éled a város. Távolról mozdony dudál, árukkal megrakott teherautók nyög­nek a rakomány alatt. Az emberek a rádió, határai hireit hall­gatják. Sokan ekkor már a gépek és a munkapadok mellett állnak. Munkában a Máté-brigád 1. SZEMETESEK Hat óra előtt tíz perccel megállók a szekszárdi város­gazdálkodási vállalat epres­kerti telepénél. A sorompó előtt ott találom azt a sárga Skoda szemetesautót, amely­nek utasa leszek. Egy gyors be­mutatkozás, s ott szorongok a fülkében. A portás rögzíti a szemetesautó forgalmi rend­számát, a sorompó utat en­ged. — Ma a fizetést is fel kell venni! — űzi el egy pillánál, alatt a reggeli morcosságot Balogh János, akinek az ol­dalát támasztom. A többiek — Gáspár Mátyás gépkocsi- vezető, Meszlényi József, Farkas Ferenc és Máté Jó­zsef brigádvezető — kezében gyufa sercen. — Merre megyünk? — kér­dezem a gépkocsivezetőt. — Uticélunk: a Kecskés Ferenc, a Bezerédj, a Széche­nyi utca, majd a „Petőfi óvo­da” és végül a szeméttelep. Mi háromszor fordulunk na­ponta, a másik két brigád kétszer. Zötykölődünk, ugrál alat­tunk a 800 ezer forintot érő, hétéves kocsi. A kanyarok­nál felsír a fék. Az első állo­másnál — az egészségügyi szakközépiskola és kollégium udvarán — kiszáll a fülkéből a brigád. Párosán tüntetik el a 11 mázsás alumínium kon­téner tartalmát. Máté József •dudál, indulunk. — Higgye el, mi a szemét­ből látjuk; miként él a nép — fordul felém a Széchenyi utcában a gépkocsivezető, fél szemmel a visszapillantó tü­körre sandítva. — Amint föl­emelték a kenyér árát, men­ten megláttuk. Kevesebb lett az eltékozolt kenyér. — Most is? — Nyavalyát! Egy hét múl­va már ugyanaz volt a hely­zet. Annyi kenyeret dobál­nak ki az emberek, amivel föl lehetne hizlalni a város összes disznaját. Itt, a Széchenyi utcában a feltört bekötőút tövében egy roggyant konténer vonja ma­gára a figyelmet. A brigád szentségei. — Látja — mutat a sánta tárolóedényre Gáspár Mátyás —, az útpadka tetején van az a tákolmány. Lejáró nincs. Nyáron még istenes a hely­zet, bírnak vele. De mi lesz télen? Csákány kell a lábak kitöréséhez. Jeleztük, ám nem történt semmi. Ismét állomás, ismét duda, ismét tovább. — Elmondok magának va­lamit — kínál cigarettával a gépkocsivezető. — Nem hi­szi el, de a Gróf Pál utcai toronyiházaknál a szemétle­dobó helyiségből nem tudták kivonszolni az emberek a megtelt konténereket az aj­tón. — Ezt komolyan mondja? — a visszapillantó tükörben látom, hogy vigyor ül az ar­comra. — Igen. Szóltunk és meg­nagyobbították. Negyed nyolckor a város­gazdálkodási vállalat köz­pontjában kávézunk. A bri­gád ismeretek tömegével bombáz: hetente átlag 720 konténert ürítenek, a védő­kesztyűk három hónap alatt kopnak el, ezen a kocsin már volt halálos baleset is, az elhalt hibájából. — Hogyan él? — fordulok Farkas Ferenchez. — Élek. Van két fiam, és nemrégiben született meg az? unokám. — Tévét néz? — Elalszom rajta. — Meg a bortól! — har­sogja a brigád. — Ezt írja le! — mondja nagy hanggal a brigádvezető, Máté József. — A budapesti és pécsi vállalatokhoz viszo­nyítva a mi keresetünk ke­vesebb. öt éve ugyanannyi a fizetésünk, de számolja azt is hozzá, hogy ez idő alatt a konténerek száma százötven­nel megnövekedett a város­ban. A sárga Skoda háromne­gyed nyolckor megáll a sze­méttelepen. Gombnyomásra megemelkedik a kocsi hatsó fedőlapja, elindul a centri­fuga, kifordul a szemét. A szeméttelep gőzölög, a szag orrfacsaró. Máté József így enged út­nak: — Mondja meg, mi lesz akkor, ha kiöregszenek a törzsgárdatagok? Ide nem nagyon jön fiatal. Hiába a modern gép, mégis büdös ez a munka. Tud rá felelni? Bevallottam, hogy nem. 2. VASUTASOK A bátaszéki állomás haj­nali képe ecset alá kívánko­zik. Tehervagonok ütközőjén csillan meg a felkelő Nap, az illanó szürkületben a sínek fényüket nyerik vissza. A pe­ronon hajnali szerelmespár borul egymásra. Kovács József forgalmi szolgálattevőn nem látszik az éjszakai ébrenlét. Szemeit nem komorítják el a szarka­lábak. Fürgén mozog, tele­fonál, intézkedik. — Milyen volt a vasárnap éjszaka? — kérdezem, s ál- mélkodom a számomra ért­hetetlen kapcsolótáblák és más berendezések láttán. — Forgalmas — feleli. — Nem volt fél óra szabad idő sem. Jöttek-mentek a gép­menetek. (Értsd: vonatok.) — Esemény? — bukik ki belőlem ez a kényelmetlen­nek tűnő kérdés. — Nem volt — mondja megkönnyebbülten. Szukács István üzemviteli üzemfőnök-helyettes, Báta- szék állomásfőnöke jegyzet- füzettel kezében — és a ri­portíráshoz szükséges enge­déllyel az asztalán — vár. — Apai ágon az összes ro­konom a vasútnál dolgozott — beszél önmagáról. — Édes­apám 43 évi munkaviszony után ment a vasúttól nyug­díjba. Szegeden a vasútfor- galmi technikumban tanul­tam, majd elvégeztem a MÁV tisztképző intézetét és levele­zőn a közlekedési és táv­közlési műszaki főiskolát. Tolna-Mözsön kezdtem a munkát. Évekig Szedres­ben is dolgoztam. Ok­tatótisztnek kerültem ide és tavaly július óta vagyok Bá- taszék állomásfőnöke. Az állomásfőnöki irodán túl, a peronon emberek gyü­lekeznek. Még épp egy kér­désre van időm. — Mi a balesetmentes szol­gálat biztosítéka? — A lelkiismeretes munka — feleli tömören Szukács István. Felállunk. A bemondó har­sogja, hogy befutott a bajai személy. Tarjányi Pál műszaki üzemfőnök a beérkezett 450 lóerős dízelmozdony mellett nyújtja kezét. — Fiatal a vezetőgárda — mondom. — Maga hány éves? — Huszonhét. Még sohasem ültem moz­donyfülkében, így élvezettel néztem, amint a felénk futó sínpárok eltűnnek a mozdony alatt és száguldásunkban visszaköszönnek a távírópóz­nák. Már látom a közelgő Sár­pilist. A fülkében imbolyog- va, mintha felfedezném azt az érzést, mely £ vasutaso­kat évtizedekre a munkahe­lyükhöz köti: a gép fölött való uralkodás biztonságát és a sebesség ígéretét. Később, Moldova György vasutas- könyvéről váltunk néhány szót. Eszembe ötlenek a vonat- gázolásról szóló tudósítások. Erről kérdezem Berlinger Imre mozdonyvezetőt. — Ha egy mozdonyvezető öngyilkost gázol, nem sza­bad hogy lelkiismereti kér­dést csináljon belőle magá­nak — mondja. — Ha azt csinál, akkor félelemmel te­szi később a munkáját. Ve­gye úgy, mintha egy apró- hirdetést olvasott volna. Ter­mészetesen, csak akkor, ha a gázolásban vétlen. — Másmilyen életet él, mint a többi ember. — Legfeljebb ritkábban eszem fehér asztal mellett. A más dolgokról való lemara­dást a foglalkozás szeretete pótolja nálam. — Hogyan látja előmene­telét? Több száz újság és három kézbesítő a tizenhatból — Kissé nehezeket kérdez, nem gondolja? — kérdez visz- sza a fiatal mozdonyvezető. — Szeretnék minél tovább és minél jobban vezetni. Fino­muljon a munkám. Hét óra három perckor a forgalmi szolgálattevő tárcsá­jával engedélyt ad az indu­lásra. Az 5247-es személy- vonat lassú ívben elhúz Tol­na irányába. 3. KÉZBESÍTŐK Szorgos asszonykezek szor­tírozzák negyed hatkor a szekszárdi postahivatal váro­si hírlaposztályán a friss új­ságokat. A fővárosból induló mozgójárat elé — Sárbogárd- ra — gépkocsit indítanak, így kerülhet a hírlaposztályozók asztalára pontban 4 óra 20 perckor az augusztus 29-1 hírlapmennyiség: 19 fajta új­ság 21 400 példánya. Ugyan­ebben az időben érkezik meg a Szekszárdi Nyomdából ami lapunk is, a Tolna megyei Népújság. Ha a postavonat Szekszárdon tenné le a város­nak hozott újságküldeményt, akkor legkorábban csak ü— 10 óra tájban olvashatnánk a legfrissebb híreket, írásokat. Az adatokat Stadler Ferenc- né, a városi hírlaposztály ve­zetője ismerteti. — A városban nem volt mindig becsülete ennek a munkának — mondom. — Nagyon sokan lenézték azt az embert, aki elment kézbesítőnek. Ma már szem­léletváltozás észlelhető. Az asszonyok egymást hozzák, tudja, a kedvező időbeosztás miatt. Tizenhat kézbesítő dol­gozik, ebből csak egy a férfi. — Reklamáció? í — Ma már kevesen rekla­málnak. Stabil a kézbesítő- gárdánk. Bizony akkor van nehézség, amikor az állandó kézbesítők szabadságra men­nek. Ilyenkor vétik el a he­lyettesítők a hirlapkézbesítői járásfüzet rubrikáit és rossz ládába dobják be az újsá­gokat. , A kiosztóban az asszonyok már túl vannak a munka zö­mén. Tamás Sándomé régi dolgozó. Tavaly vette át a tízéves törzsgárdajelvényt. Munkájáról így vélekedik: — Jól érzem itt magam. Jövőre mennék nyugdíjba, de nem akarok, és szívem sincs itthagyni a brigádot. — Milyen névre hallgat­nak? — kapom föl a fejem. — Rakéta brigád vagyunk! — A regényújságról nevez­ték el magukat? — kérde­zem együgyűen. — Nem! — nevet Garami Erzsébet. — Gyorsan mozgunk, mint a rakéta — mondja Egresi Mária. — ...és pontosan! — teszi a pontot a mondat végére Göt­ze Etelka. Az íróasztalok között Tóth Sándorné kézbesítő sürög- forog, és néha fél szemmel rám sandít. Már tudja, hogy kézbesítő kőrútján mellé sze­gődöm. Gurulólábú kocsijá­ban több mint ezer napilap és „színes” újság van. Ez a törékeny asszony úgy rohan, mintha hétmérföldes csizmát húzott volna a lá­bára szandál helyett. — Mindig így rohan? — Mindig! Előbb végzek, előbb mehetek haza a gyere­keimhez. A Kölcsey lakótelepen a 8-as számú lépcsőházhoz érünk. A szörnyen hivatalos „hírlapkézbesítői járásfüzet­re” a kézbesítő rá se pillant és már emeli is ki az újság­kazalból a megrendelt pél­dányokat. A lépcsőházaknál egy-egy percet, ha időzhe­tünk. — A hét első napjain gyor­san dolgozom. Akkor keve­sebb a megjelenő lap. A hét végén, péntektől annál több a munka. Sokszor késik a Füles, a? RTV újság, a Nők Lapja. Ezeket, a vasárnapi, megnövekedett terjedelmű lapokkal együtt kell kézbesí­teni. Ez nagyon nehéz. Háromnegyed kilenckor Tóth Sándorné körzetében az 56 lépcsőház ládáiban van az ezernél is több újság. Tóthné élvégezte munkáját. — Család? — kérdezem búcsúzóul. — Egyszerűen élünk, mint mások. Várjuk, hogy felnője­nek a gyerekek — válaszolja és kézfogásra nyújtja nyom­dafestéktől feketedő kezét. A hajnali köd utolsó foszlá­nyait szívja föl a napsugár, a meteorológiai előrejelzés szép időt igér. A rádió hírei poli­tikai hírektől hangosok. Nyolc óra van. A város dolgozik. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Fotó: Kapfinger András Hat óra lesz hét perc múlva

Next

/
Thumbnails
Contents