Tolna Megyei Népújság, 1980. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-14 / 216. szám

u "népújság

1980. szeptember 14;

»•Icilc a hajnalt hozzak

Köd ül a városon.

Hajnali négykor Szekszárd még alszik. A villanyrendőr várja a tovasuhanó autókat, a járdák még nem koppannak lépteink nyomán, ám néhány kivilágított ablak mór az ébredést jelzi.

Hatkor — mint egy álmosan bomló virág — éled a város. Távolról mozdony dudál, árukkal megrakott teherautók nyögnek a rakomány alatt. Az emberek a rádió, határai hireit hallgatják.

Sokan ekkor már a gépek és a munkapadok mellett állnak.

Munkában a Máté-brigád

1. SZEMETESEK

Hat óra előtt tíz perccel megállók a szekszárdi városgazdálkodási vállalat epreskerti telepénél. A sorompó előtt ott találom azt a sárga Skoda szemetesautót, amelynek utasa leszek. Egy gyors bemutatkozás, s ott szorongok a fülkében. A portás rögzíti a szemetesautó forgalmi rendszámát, a sorompó utat enged.

— Ma a fizetést is fel kell venni! — űzi el egy pillánál, alatt a reggeli morcosságot Balogh János, akinek az oldalát támasztom. A többiek

— Gáspár Mátyás gépkocsi- vezető, Meszlényi József, Farkas Ferenc és Máté József brigádvezető — kezében gyufa sercen.

— Merre megyünk? — kérdezem a gépkocsivezetőt.

— Uticélunk: a Kecskés Ferenc, a Bezerédj, a Széchenyi utca, majd a „Petőfi óvoda” és végül a szeméttelep. Mi háromszor fordulunk naponta, a másik két brigád kétszer.

Zötykölődünk, ugrál alattunk a 800 ezer forintot érő, hétéves kocsi. A kanyaroknál felsír a fék. Az első állomásnál — az egészségügyi szakközépiskola és kollégium udvarán — kiszáll a fülkéből a brigád. Párosán tüntetik el a 11 mázsás alumínium konténer tartalmát. Máté József •dudál, indulunk.

— Higgye el, mi a szemétből látjuk; miként él a nép

— fordul felém a Széchenyi utcában a gépkocsivezető, fél szemmel a visszapillantó tükörre sandítva. — Amint fölemelték a kenyér árát, menten megláttuk. Kevesebb lett az eltékozolt kenyér.

— Most is?

— Nyavalyát! Egy hét múlva már ugyanaz volt a helyzet. Annyi kenyeret dobálnak ki az emberek, amivel föl lehetne hizlalni a város összes disznaját.

Itt, a Széchenyi utcában a feltört bekötőút tövében egy roggyant konténer vonja magára a figyelmet. A brigád szentségei.

— Látja — mutat a sánta tárolóedényre Gáspár Mátyás —, az útpadka tetején van az a tákolmány. Lejáró nincs. Nyáron még istenes a helyzet, bírnak vele. De mi lesz télen? Csákány kell a lábak kitöréséhez. Jeleztük, ám nem történt semmi.

Ismét állomás, ismét duda, ismét tovább.

— Elmondok magának valamit — kínál cigarettával a gépkocsivezető. — Nem hiszi el, de a Gróf Pál utcai toronyiházaknál a szemétledobó helyiségből nem tudták kivonszolni az emberek a megtelt konténereket az ajtón.

— Ezt komolyan mondja? — a visszapillantó tükörben látom, hogy vigyor ül az arcomra.

— Igen. Szóltunk és megnagyobbították.

Negyed nyolckor a városgazdálkodási vállalat központjában kávézunk. A brigád ismeretek tömegével bombáz: hetente átlag 720 konténert ürítenek, a védőkesztyűk három hónap alatt kopnak el, ezen a kocsin már volt halálos baleset is, az elhalt hibájából.

— Hogyan él? — fordulok Farkas Ferenchez.

— Élek. Van két fiam, és nemrégiben született meg az? unokám.

— Tévét néz?

— Elalszom rajta.

— Meg a bortól! — harsogja a brigád.

— Ezt írja le! — mondja nagy hanggal a brigádvezető,

Máté József. — A budapesti és pécsi vállalatokhoz viszonyítva a mi keresetünk kevesebb. öt éve ugyanannyi a fizetésünk, de számolja azt is hozzá, hogy ez idő alatt a konténerek száma százötvennel megnövekedett a városban.

A sárga Skoda háromnegyed nyolckor megáll a szeméttelepen. Gombnyomásra megemelkedik a kocsi hatsó fedőlapja, elindul a centrifuga, kifordul a szemét.

A szeméttelep gőzölög, a szag orrfacsaró.

Máté József így enged útnak: — Mondja meg, mi lesz akkor, ha kiöregszenek a törzsgárdatagok? Ide nem nagyon jön fiatal. Hiába a modern gép, mégis büdös ez a munka. Tud rá felelni?

Bevallottam, hogy nem.

2. VASUTASOK

A bátaszéki állomás hajnali képe ecset alá kívánkozik. Tehervagonok ütközőjén csillan meg a felkelő Nap, az illanó szürkületben a sínek fényüket nyerik vissza. A peronon hajnali szerelmespár borul egymásra.

Kovács József forgalmi szolgálattevőn nem látszik az éjszakai ébrenlét. Szemeit nem komorítják el a szarkalábak. Fürgén mozog, telefonál, intézkedik.

— Milyen volt a vasárnap éjszaka? — kérdezem, s ál- mélkodom a számomra érthetetlen kapcsolótáblák és más berendezések láttán.

— Forgalmas — feleli. — Nem volt fél óra szabad idő sem. Jöttek-mentek a gépmenetek. (Értsd: vonatok.)

— Esemény? — bukik ki belőlem ez a kényelmetlennek tűnő kérdés.

— Nem volt — mondja megkönnyebbülten.

Szukács István üzemviteli üzemfőnök-helyettes, Báta- szék állomásfőnöke jegyzet- füzettel kezében — és a riportíráshoz szükséges engedéllyel az asztalán — vár.

— Apai ágon az összes rokonom a vasútnál dolgozott — beszél önmagáról. — Édesapám 43 évi munkaviszony után ment a vasúttól nyugdíjba. Szegeden a vasútfor- galmi technikumban tanultam, majd elvégeztem a MÁV tisztképző intézetét és levelezőn a közlekedési és távközlési műszaki főiskolát. Tolna-Mözsön kezdtem a munkát. Évekig Szedresben is dolgoztam. Oktatótisztnek kerültem ide és tavaly július óta vagyok Bá- taszék állomásfőnöke.

Az állomásfőnöki irodán túl, a peronon emberek gyülekeznek. Még épp egy kérdésre van időm.

— Mi a balesetmentes szolgálat biztosítéka?

— A lelkiismeretes munka — feleli tömören Szukács István.

Felállunk. A bemondó harsogja, hogy befutott a bajai személy.

Tarjányi Pál műszaki üzemfőnök a beérkezett 450 lóerős dízelmozdony mellett nyújtja kezét.

— Fiatal a vezetőgárda — mondom. — Maga hány éves?

— Huszonhét.

Még sohasem ültem mozdonyfülkében, így élvezettel néztem, amint a felénk futó sínpárok eltűnnek a mozdony alatt és száguldásunkban visszaköszönnek a távírópóznák.

Már látom a közelgő Sárpilist. A fülkében imbolyog- va, mintha felfedezném azt az érzést, mely £ vasutasokat évtizedekre a munkahelyükhöz köti: a gép fölött való uralkodás biztonságát és a sebesség ígéretét. Később, Moldova György vasutas- könyvéről váltunk néhány szót.

Eszembe ötlenek a vonat- gázolásról szóló tudósítások. Erről kérdezem Berlinger Imre mozdonyvezetőt.

— Ha egy mozdonyvezető öngyilkost gázol, nem szabad hogy lelkiismereti kérdést csináljon belőle magának — mondja. — Ha azt csinál, akkor félelemmel teszi később a munkáját. Vegye úgy, mintha egy apró- hirdetést olvasott volna. Természetesen, csak akkor, ha a gázolásban vétlen.

— Másmilyen életet él, mint a többi ember.

— Legfeljebb ritkábban eszem fehér asztal mellett. A más dolgokról való lemaradást a foglalkozás szeretete pótolja nálam.

— Hogyan látja előmenetelét?

Több száz újság és három kézbesítő a tizenhatból

— Kissé nehezeket kérdez, nem gondolja? — kérdez visz- sza a fiatal mozdonyvezető. — Szeretnék minél tovább és minél jobban vezetni. Finomuljon a munkám.

Hét óra három perckor a forgalmi szolgálattevő tárcsájával engedélyt ad az indulásra. Az 5247-es személy- vonat lassú ívben elhúz Tolna irányába.

3. KÉZBESÍTŐK

Szorgos asszonykezek szortírozzák negyed hatkor a szekszárdi postahivatal városi hírlaposztályán a friss újságokat. A fővárosból induló mozgójárat elé — Sárbogárd- ra — gépkocsit indítanak, így kerülhet a hírlaposztályozók asztalára pontban 4 óra 20 perckor az augusztus 29-1 hírlapmennyiség: 19 fajta újság 21 400 példánya. Ugyanebben az időben érkezik meg a Szekszárdi Nyomdából ami lapunk is, a Tolna megyei Népújság. Ha a postavonat Szekszárdon tenné le a városnak hozott újságküldeményt, akkor legkorábban csak ü— 10 óra tájban olvashatnánk a legfrissebb híreket, írásokat.

Az adatokat Stadler Ferenc- né, a városi hírlaposztály vezetője ismerteti.

— A városban nem volt mindig becsülete ennek a munkának — mondom.

— Nagyon sokan lenézték azt az embert, aki elment kézbesítőnek. Ma már szemléletváltozás észlelhető. Az asszonyok egymást hozzák, tudja, a kedvező időbeosztás miatt. Tizenhat kézbesítő dolgozik, ebből csak egy a férfi.

— Reklamáció? í

— Ma már kevesen reklamálnak. Stabil a kézbesítő- gárdánk. Bizony akkor van nehézség, amikor az állandó kézbesítők szabadságra mennek. Ilyenkor vétik el a helyettesítők a hirlapkézbesítői járásfüzet rubrikáit és rossz ládába dobják be az újságokat. ,

A kiosztóban az asszonyok már túl vannak a munka zömén. Tamás Sándomé régi dolgozó. Tavaly vette át a tízéves törzsgárdajelvényt. Munkájáról így vélekedik:

— Jól érzem itt magam. Jövőre mennék nyugdíjba, de nem akarok, és szívem sincs itthagyni a brigádot.

— Milyen névre hallgatnak? — kapom föl a fejem.

— Rakéta brigád vagyunk!

— A regényújságról nevezték el magukat? — kérdezem együgyűen.

— Nem! — nevet Garami Erzsébet.

— Gyorsan mozgunk, mint a rakéta — mondja Egresi Mária.

— ...és pontosan! — teszi a pontot a mondat végére Götze Etelka.

Az íróasztalok között Tóth Sándorné kézbesítő sürög- forog, és néha fél szemmel rám sandít. Már tudja, hogy kézbesítő kőrútján mellé szegődöm. Gurulólábú kocsijában több mint ezer napilap és „színes” újság van.

Ez a törékeny asszony úgy rohan, mintha hétmérföldes csizmát húzott volna a lábára szandál helyett.

— Mindig így rohan?

— Mindig! Előbb végzek, előbb mehetek haza a gyerekeimhez.

A Kölcsey lakótelepen a

8-as számú lépcsőházhoz érünk. A szörnyen hivatalos „hírlapkézbesítői járásfüzetre” a kézbesítő rá se pillant és már emeli is ki az újságkazalból a megrendelt példányokat. A lépcsőházaknál egy-egy percet, ha időzhetünk.

— A hét első napjain gyorsan dolgozom. Akkor kevesebb a megjelenő lap. A hét végén, péntektől annál több a munka. Sokszor késik a Füles, a? RTV újság, a Nők Lapja. Ezeket, a vasárnapi, megnövekedett terjedelmű lapokkal együtt kell kézbesíteni. Ez nagyon nehéz.

Háromnegyed kilenckor Tóth Sándorné körzetében az 56 lépcsőház ládáiban van az ezernél is több újság. Tóthné élvégezte munkáját.

— Család? — kérdezem búcsúzóul.

— Egyszerűen élünk, mint mások. Várjuk, hogy felnőjenek a gyerekek — válaszolja és kézfogásra nyújtja nyomdafestéktől feketedő kezét.

A hajnali köd utolsó foszlányait szívja föl a napsugár, a meteorológiai előrejelzés szép időt igér. A rádió hírei politikai hírektől hangosok. Nyolc óra van.

A város dolgozik.

SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Fotó: Kapfinger András

Hat óra lesz hét perc múlva