Tolna Megyei Népújság, 1980. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
IO NÉPÚJSÁG 1980. szeptember 7. zertólanoszáztá zennyolc júliusa járt, az ötödik háborús nyár. Ó-Bőd mellett dongott 'a cséplőgép az uradalom learatott búzatáblájának csücskén, mindössze keskeny, könnyen átigazolható patak választotta el a falutól, túlnan már a bő- di kertek zöldelltek. A gép közelében kerekekre szerelt, könnyen szállítható faházikó állott, mellette mázsa, odább szekerekre várakozó búzás- zsákok halmozódtak egymásra fektetve szép rendben. A zsákok tetején tizenhét éves fiú hevert, a parasztok maguk közt Miskának hítták, de szemtől szembe ifiúmak tisztelték. Ö mázsálta a zsákokat, írta a szállítóleveleket az uradalmi hengermalomba, jelt adott a munka kezdésére meg a .szünetre, és ügyelnie kellett volna az emberekre, de semminemű szükség se mutatkozott ilyesmire. A bő- dieik feje, Mártom bácsi mindent elintézett, szinte kézmozdulatokkal irányította népét. A fiú gimnáziumiba járt, év közben nehéz fejű kis diákokkal ikMódott, a hosszú, négyhónapos háborús szünidőre pedig az uradalomban kapott munkát. A férfiaknak akkor már a maradékát is elhurcolták a világ négy tája felé, messze pirosló frontokra, itthon asszonyok és gyerekek léptek hélyiükbe. A fiú örült a cséplésnók, különösen kedvelte a gép egyhangú dongását, úgy érezte, mintha magányos, gyötrelmes ifjúságának bánatát mondaná tovább a világnak. De kora gyermeksége óta szívéhez nőtt ez a táj is, az öreg vízimalom, ahol parasztok őrlették soványka termésüket, a patakpart szederimdái, itlt-ott méltóságteljes tölgy vagy szil. Szerette a búza ígéretes kenyérszagát, az árpa átható, csípős illatát, a tarlót, mikor ropogott lépte alatt, s íme, a búzák halála után a tors közt rögtön apró virágok ütik fel együgyű kis fejüket hirdetvén, hogy nincsen halál. Tar- .lóvirágok... Mélázva feküdt a zsákokon, képek cikáztak benne, de ezen a napon soruk egyre megszakadt. Nyugtalanította valami. Tegnap érkeztek a bődi határba, és a faluból új munkás „banda” jött a gép mellé. A népi "katlan az időben már sisteregni kezdett, ezért az urak okosak próbáltak lenni, minden falunak hagytak egy harapás kenyeret, amerre megfordult a gép. A bődiek Márton bácsival, a gazdával az élen ■ gázoltak át a patakon. Szikár, szíjas ember volt Márton bácsi, bizonnyal elhagyta már a hat- vanat, vagy a hetvenet is? Szürke szeme mélyen ült, bajos volt valamit kiolvasni abból. Arca akár a paraszt pátriárkáké, de ha szertekémlelt a határban, öreg betyárnak tetszett. Mikor megérkeztek, kezet adott a fiúnak, és hosz- szasan mustrálgatta, éppen csak a fogait nem vizsgálta meg. Árva szót sem ejtett, ma is egész délelőtt hallgatott, de a fiú érezte, hogy szüntelen lesi a szeme sarkából. Furcsán viselkedtek a többiek is. Eddig mindenütt egykettőre összemelegedett a falvak népével, de ezek a bődiek szóra se méltatták. Kora reggel a lányokhoz lépett, beszélgetni próbált vélük. Kedvesen, de kimérten, kurtán feleltek, miként idegeneknek szokás. Elérkezett a dél, szállingózni kezdtek az öregasszonyok és a gyermeklányok fazekakkal, a fiú ebédjét is kihozták a majorból. Jelt adott a gépésznek, éleset sikított a masina, majd csönd lett. A bődjek elindultak a közeli Féja Géza: Tarlóvi rág Szikszai Károly rajza fáik felé, de nem ültek le mindjárt^ hanem a fiúra lestek. Pillantásuktól bátorságra kapott, elindult feléjük. Ekkor körbe ültek, és helyet hagyták neki. Marika, egy fiatal katona-asszony lett a szomszédja. Marika fülledte fazekát, az áradó illatra a fiú önkéntelenül odatekintett. — Aratógaluska — magyarázta az asszony —, barna lisztből gyúrjuk, megfőzzük, azután hagymás zsírban abál- juk. Látta, hogy a fiú megkívánta.: — Cserél ebédet vélem? — kérdezte kacéram. — Szívesen — válaszolta a fiú, és elpirult. bődiek most már melegebben tekingettek feléje. Egyhamar vége lett az ebédnek, fél óra maradt a pihenésre. Az öregek pipára gyújtottak, és elnyúltak a fák tövében, a lányok és a menyecskék a kazal mögé tértek az árnyékba. A fiú egy ideig tétovázott, majd betért fabódéjába, még reggel frtss szalmát vitetett be, takarót dobott reá, s leheve- redett. Szundítani próbált, de nem ment, különös izgalom dobölt benne. Nemsokára mozgást, csobogó zajt hallott a paták felől. Kitekintett a deszkafal hasadókán, hát a bődi emberek láncot alkottak, lés hordták a búzakévét a másik partra. Meglepetésében felugrott, nagyot reccsent a bódé fapadlója. Ügy látszik, a házikó oldalánál őrt állott valaki, és a reccsenósre jelt adhatott, mivel a bődiek egyszerre szét rebbentek. Csak egy órakor jött ki a házikóból, sípoltatott a gépésszel, mindenki a helyére ment, csak Márton bácsi állott, mint a cövek, és farkasszemet nézett a fiúval. Elindult lassan az öreg felé, de az csak állott mélybe húzódott szemmel. Már mindössze egy lépés választotta el őket, a fiú ekkor elővette cigarettatárcáját, és megkínálta az öreget egy Hölggyel. Ezt a cigarettát szerették a diákok. Márton bácsi kivett egyet, megköszönte, a fiú tüzet adott, azután a mázsához sietett, mivel már hat zsák búza várakozott azon. Másnap ebéd után a fiú megint a bódéba tért, de alighogy leheveredett, egy fej jelent meg az ajtóban. A fej Hajdú Gyurihoz tartozott, bődi parasztgyerek volt, egykorú a fiúval. Kérdőleg nézett Gyurira, az meg kacsintott egyet: — Szépek a bődi lányok. — Szépek. — A menyecskék is. — Azok is. — A menyecskék hajlamosabbak, mint a lányok, főként mostanában. Tudja, úgy beszélik, hogy ki megkóstolta, nehezen szokik le róla. — Miiről)? Gyuri fojtottam nevetett: — Nem jönne a kazal mögé? — Oda minek. — Jó híves van arra, meg osztán játszadozunk. Maga is fiatal.1 Huncutul villogott Gyuri szeme, de hangjából esengés csendült. A fiú gondolkodott egy kicsit, majd elindult. A kazal mögött azonnal kezdetét vette a játék, incselkedés, kergetőzés, simogatás, lopott csókok, amit egészen szívesen adtak. Ide-oda siklottak a lányok 'és menyecskék, de mintha bűvös kör venné körül őket, sohase léptek ki a kazal árnyékából. És nem is történt ott más, csak vidám, fiatal ficánkol ás. Egyedül Marika volt tartózkodó, néha mintha szomorkásán nézett volna a fiúra. Pedig az 6 neve muzsikált benne egész nap, és ezt a nevet fojtogatta éjjel forró lehelettel párnájába. A fiú megnézte óráját, már tíz perccel múlt egy. A gépészhez sietett, hogy sfpoltasson. Azután a kévékkel megrakott szekereiket szemlélget- te. Bizony meglaposodtak kissé. Ekkor vette észre, hogy mellé sompolygott Márton bácsi. Nem szólt, de biztatóan nézett a fiúra, mintha mondaná: — Bízzék csak ide. Nem lesz itten hiba. Értjük mi a módját. Megint megvizsgálta a szekereket. Csakugyan. Nem veszi észre ezt a hiányt senki. Ó-Bőd pedig a legszegényebb falu az egész környéken. Így ment ez mindennap. A fiúnak néha fejébe zúdult a vére, keze reszketett, midőn a mázsa mércéjét igazgatta. Hányszor elhatározta, hogy nem játszik tovább, ledől ebéd után a házikóban, és oda se neki, ha csobban a víz. Jut is, marad is. De megjelent Gyuri feje, és megint a kazal mögött voltak. Érezte a reá tűző szemekből, hogy így kell ennek történnie. Ment igézetten, akár kisgyerek korában a tömjénfüstös templomba misére, létániára, szertartásra. Hiszen szertartás folyt itt is, ifjú nőtestek párája lebegett a kazal mögött, és játékkal leplezték, szépítették az élet kegyetlen kényszerét. íz nap múltán végeztek a táblával, már estébe hajlott az idő, midőn útnak indult a gép Vadalmás felé, ahol árpa- asztag várta. Búcsút vettek a bődiek, átlábaltak a patakon, az asszonyok térden felül emelték a szoknyájukat, visz- szakacagtak, a túlsó partról pedig integettek. Márton bácsi maradt utolsónak: — Ügy hallom, az ifiúr ellátogat néha a bődi malomba. — Igen, szeretem hallani békítő zúgását, meg azután senki sem süt olyan rozskenyeret, mint az öreg molnár néni. — Elhalt mellőle mindenki, az ura, a fia, a menye, csak két neveletlen unokája maradt, és mégis csinálja, sőt jól csinálja a dolgát. No, ha jön, ezentúl engem se kerüljön el. Ott lakom a pap szőleje mellett, vincellérkedem nálá, sók az éhes száj az én házamban. — Majd vidámabbra fogta hangját: — Jó bora terem a papnak. Kezet adott a fiúnak, az meg önkéntelenül elmosolyodott: — Tudom, tüzes rizling. Míg élt az apám, gyakran vásárolt tőle, ma is számban az íze. — No, lássa — bíztatta az öreg —, térjen csak be mindig egy kis miseborra. Marad azért a papnak. Hiszen tudja... Azután kezet adott, a fiú ismét elmosolyodott. A képeslapokban sokszor látta az életre-halálra szövetkezett császárok, királyok, meg fejedelmek találkozását. Azok szorongatták ilyen méltósággal és buzgón egymás kezét. Márton bácsi is eltűnt a nyári szürkületben, a fiú meg csak állott a patak partján, és egyre Ó-Bőd felé nézett. Azután megrezzent. Finom érzékenysége tudatta, hogy valaki itt van a közelben. Körülnézett, de senkit se látott. Töprenkedett, majd mintha vonzaná valami, a tölgyfa felé ment. Mögötte állott Marika. A fiún átvillant, hogy csakugyan nem látta a patakon átláboló asz- szonyok között. A menyecske aggodalmas tekintetet vetett a fiúra: — Haragszik ránk? — Miért haragudnék? — Mivel annyit incselkedtünk? — Tudom, miért tették — válaszolta fojtott hangon. — Tudja? — Tudom. Azalatt hordták át az emberek a kévéket a patakon. Marika elsápadt. — Azt hiszi — folytatta kissé sértődötten a fiú —, hogy különben jártam volna a bolondját? Az asszony a fának dőlt, válla meg-megrándult, sírt. A fiú melléje lépett: — Ne sírjon. Igazuk volt. Szegény a falu, kevés a kenyér. Én meg, láthatja, nem haragszom. — Nem is azért sírok — tördelte Marika. — De akkor miért? — Mert jó gyerek vagy. I ar tegezte. Hangja anyássá szépült, de szeméből másfajta tűz lobbant. Könnyei mosni kezdték arcáról a csépi és poréit, maszatas lett. A fiú zsebkendőjével törölgette, s csaik nézte, miiként piroslük át barna bőrén a lüktető ér. És egyre simogatta a fejét. A fej a fiú mellére borult, majd szája felé kúszott, akár a vadvirág. Azután kemény, forró kis paraszttenyér fogta meg karcsú, ideges kezét. Akkor volt a fiú életében először boldog. Oláh Zoltán: Aranyeső Te szivárvány-csík aranyeső tavasz-réten aranyerdő, feje kis Nap szája szellő bunda szélben virág-kendő nyelve kis kard szeme csillag orra fóka füle pitypang karcsú karja hajnal-csík hasa háta harmat ing kéreg lába rugdal kőbe kétforintos a cipője Szergej Narovcsatov: MESE Fenyves fölött fenn felhő mocorog, Nedves szél terítgeti szét. Nem virágos vízhordó rúd az ott: Szivárvány szívja a Volchov vízét. Nem tudok elbámulni se már, Mikor folyó mögött, odaát, Az este: leszálló kékszárnyú madár Elsöpri a nyíló hétszínű csodát. Tovább! Tovább! Szemem alig lát, Átvágok az erdősáv sűrűjén — El is tévedek közbe, pedig hát, Görbe holdról csöpög le a fény. Lányhangon csendül a dal valahol, Mesék füvén, regék taván. A kis királyfi menyasszonyt rabol: Szürke farkason viszi a lányt. Felrémlik a tető füstölögve, Széthajtom az ágakat üggyel-bajjal S csak állok, megbabonázva örökre, Mikor látom, hogy szikrázik a hajnal. És régi regékből a fénybe kilép — Szemében kéklő, kedves komolyság — S meghajlik az erdő fái felé Dalaim anyja — Oroszország. (Képes Géza fordítása) Jákói Attila: Egy öregemberre Meggyet szállított kerékpáron, nem vette észre, közéig Charon, s míg csónakba emelte át, körötte sírt a meggyfaág... Három grácia Rékassy Csaba rajza
