Tolna Megyei Népújság, 1980. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-28 / 228. szám
IO NÉPÚJSÁG 1980. szeptember 28. a is üres kézzel ment haza a prémiumosztásról. A felesége már nem is szólt, csak ránézett, és legyintett. Rég érezte ő, hogy ez így nincsen rendjén, de olyan áldott jó természet volt, hogy el sem tudta képzelni, mit tehetne az érvényesülésért. — Hivatalnok vagyok, és nem moziszínész — tárta szét a karját, ha úgy érezte, hogy hitestársa elmarasztalja családapai minőségében. Szerencsére most az ünnep után szabad szombat következett, így nem sokáig kellett hallgatni az asszony sóhajtozá- sát. Fogta reggel a gyerekeket, és elindultak a múzeumba. Még örülhetett, hogy a kölykök nem voltak nagyra- törők. Nem nyafogtak a Vidámparkért, beérték a hegyekkel és a múzeumokkal. Ö maga talán azért részesítette előnyben a természettel szemben is a múzeumokat, mert még a HÉV-megállók- ban is irtózott a tülekedéstől. Lélegzete is könnyebbé vált, amikor kitették hazulról a lábukat, hát még amikor a város szombat délelőtti forgatagából a múzeum hűvös csendjébe léptek. Kölykei nem voltak elveszett emberek. Ha egyikük felfedezett egy kardot valamelyik teremben, a következő pillanatban mind a hárman ott nyüzsögtek, és méricskélték szemmel, hány törököt lehetne vele egy csapásra lefejezni. A legna- gyobbik már azt is tudta, ki volt Mátyás király, a legkisebbik még ott tartott, hogy „hoj vannak most a töjö- kök”?, a középső pedig meg volt róla győződve, hogy ezt a kardot ő is föl tudná emelni. Gépiesen hümmögött a gyerkőcök csivitelésére, közben önkéntelenül többször vissza-visszatért ahhoz a lovagi páncélzathoz, amelyik nyitott sisakrostélyával árulta csak el, hogy üres, különben teljesen emberformán állt egy ajtó mellett. — Ez milyen bácsi? — kérdezte a legkisebbik. Hiába válaszolta, hogy nem bácsi, csak páncél, a kisfiú tovább firtatta, hogy miért nincs arca... Közben már a Trencsényi Imre: ■Cönyökuécflö középsőre kellett figyelnie, aki az iránt érdeklődött, hogy régen mindenkinek ilyen ruhája volt-e? — Dehogy volt, fiam! — sóhajtott ő, és arra gondolt, ha akkor él. bizonyosan madzagos gatyában járt volna... Tapintatosan kérdezni csak a legnagyobbik tudott. Csu-. pán a páncélruha részeit kérdezgette, és megpróbálta párhuzamba állítani azokat a mai ruházkodás darabjaival. Amikor a könyökvédőnél tartottak, az apa előtt hirtelen megnyílt egy másik világ, amelyben minden lehetséges. Elképzelte magát, amint efféle könyökvédőben jelenik meg a munkahelyén. — Mi van abban! — rántotta meg a vállát. — Egészen modern lenne! Ma nem a zakó ujját kell védeni, mint öregapánk idejében... — Az boldogul, akinek keményebb a könyöke — csendült a fülébe, és keze önkéntelenül ökölbe rándult. Majd két fürge vadászlegény ámuldozó hitestársa lábaihoz vonszolja a pompás prémiumot, hogy a következő pillanatban mély meghajlással köszönjék meg az odavetett ezüstöket, amelyeket ő hanyagul lök nekik vaskesztyűs kezével. Hitestárs mosolyog, büszkén, és végre egyszer elégedetten mosolyog... Ekkor ő leoldaná a bűvös páncélholmit, átölelné gondjaitól megszabadított asszonykáját, és fel sem öltené a páncélt másnap reggelig, amikor ismét meg keil jelennie a csatatéren, az elszánt könyöklők közt. Odabent — mármint a csatatéren — először senki sem venne észre semmit. Egészen addig, amíg valaki — a könyöklők hamis mosollyal leplezett konok erőszakosságával — félre nem akarná tolni őt az útból. Ekkor ő csupán kifelé fordítaná a könyökét, és a törtető fájdalmas szisszenéssel kapna az oldalához. Ő pedig őszinte, tiszta mosollyal lépne a .főnök szobájába, és zavartalanul adhatná elő legújabb elképzeléseit... Lassan aztán elterjedne, hogy van itt egy kolléga, akit nem lehet félretolni, mert noha szelíd és előzékeny, jaj annak, aki összeakasztja vele könyökét!... Miért is ne?! Hisz viselhetne ilyet az ember, legföljebb ráhúzna egy afféle fekete, buggyos alkalmatosságot, amilyent régebben az idősebb hivatalnokok viseltek... De minek is takargatná?! Akinek nem tetszik, vigyázzon az oldalára!... A gyerekek már a félelmetesen hegyes orrú lábbeliket vizsgálgattá'k. A középső, szokása szerint, megint csak fején találta a szöget, mondván, hogy „ezzel nehéz lehetett focizni”. Az apa azonban most mit sem hallott fiad realitásérzéktől csöpögő tanakodásából!. Azon morfondírozott. hogyan szerezhetne egy ilyen könyökvédőt. Any- nyi bizonyos volt', hogy ehhez semlmiképpen sem nyúlhat. Ámbár ... Miért ne? * Hogyan is csinálják a képrablók, akik a festményeket emelik el a híresebb külföldi múzeumokból? Ma már ez nem gond. Belopakodnak éjszaka, álkulcosaíl, kötéllé^ robbantással — szakértelemmel és hallatlan szervezettséggel. Hát ez az, ami reménytelen. Hacsak... Még ez látszik a legjárhatóibb útnak! Elrejtőznék az épületben zárás előtt, aztán már csak ki 'kell jutniuk valahogy ... No, hagyjuk ezt a gengsztereknek!... De hol lehetne itt egyáltalán elrejtőzni? Az illemhely annyira kézenfekvő, hogy azt bizonyára ellenőrzik zárás előtt a teremőrök. Különben nálunk is egymást taposnák a műkinicsrablók ... A' cserépkályha? Szűk. A kandalló? Teljesen alkalmatlan. Márpedig kell lennie megoldásnak! Egyszer csak majd látjuk a tévében, hogy meg- fújiták - a könyöfcvédőt1.. . azaz csak halljuk, mert akkor már ki tudja, hol lesz!... Máért mindenről nékem kell lemárladnam ? Miért mindig én legyek a gyámoltalan? Miért mindig engem gyilkoljon a feleségem a sóhajtásaival?! ... Nekem is jogom van az élethez! Ki beszél itt a könyökvédőről ?! Nékem münden kell! Igenis, például a könyökvédő! Vagy-vagy! Nem alkuszunk!... De lakkor miért csak a könyökvédő? Itt az egész páncél!... Jó-jó, persze-persze ez csak játék, ez csak jáitlék . .. De hisz itt a megoldás! A legjobb búvóhely éppen maga a páncél! Hogy nem énrám szabták? Annál jobban élférek benne! Csak az alkalmas pillanatot kell kilesmi... meg a gyerekeket hazaipaterOlni . . . — Apu, süket vagy?! Egyikük a kabátujj át is olyan erősen találta megrántani, hogy reccsent a hóna alatt. — Tűnés! — riadt a hátra- mozdítókra kombinációs ködbe vesző csúcsairól. Azok odalent tovább zajongtak. — Mártis láthatatlan volnék? — viigyorodotlt el hitet- len-bóldogan. Minden hihetőbb volt ebben a pilllanat- ban, mint hogy szerencsétlenjei egy kukkot sem hallották szavaiból, amelyeket pedig ő a saját Miiéivel teljesen tisztán hallott. Pontosan elmagyarázta nekik, hogyan találnak haza, és még ajándékokat is ígért ... Ha nem hallották, nem hallották! Annál jobban fognak majd ujjongani! Munkára! Próbaképpen néhány lépést tett a teremőr felé. Az idős ember nem vett tudomást jelenlétéről. A láthatatlanság boldog mkognitójában egyre felszabadultabban forgolódott a tereimben. A páneélrulhához egyelőre nelm nyúlt, de újabb és újabb próbákat tett az emberekkel. Kiválasztott magának egy-egy rokonszenves, vagy éppen ellenszenves alakot, úgy intézte, hogy szembe haladjon vele, azután könyökével alaposain Oldalba lökte. Egyre inkább meg kellett győződnie róla, bogy valóban láthatatlan, mert senki nem lökte vissza, nem utasította rendre, nőm rúgta bokán — még csak pofákat sem vágott senki. Most már teljes mellszélességben célozta meg a látogatókat. így jött rá, hogy nemcsak láthatatlan, hanem testteden , is. Az emberek elfolytak, ellebegtek mellette, senkibe nem sikerült beleütköznie... Egyedül maradt a teremben. Csak a páncél állt az egyik ajtónál, a teremőr a másiknál. Sejtette már, hogy a .közömbös masak az öreg arcán csak taktika. Az ilyen sasorrú, kemény öregemberekkel mindig vigyázni kell. Szeretett volna kisurranni, de az öreg túl közel állt az ajtóhoz. így hát inkább lecö- vekelt a terem, közepén, és igyekezett maga is minél kö- zömbösebb arekiféjezést ölteni ... Mindez késő volt már. Az őr kimozdult leshelyéről, és a terem közepe felé indult. Ő ugyanekkor kifelé próbált húzódni, de amikor észrevette, hogy csapdába került, ismét mozdulatlanságba merevedett. Az öreg néhány szó- rakozottnak álcázott lépés után éppen vele szemben állapodott meg: 3 ihűl az ebédje, uram... «P Nekem ugyan semmi közöm hozzá, de a gye- a i. . rékeit is, gondolom, csak magának kellene haza- viminie... — Már jól vagyok — szerette volna minél gyorsabban válaszolni, de az a két valaki közben hátúiról már megfogta a kariját... Ki hitte volna, hogy ez a vékony arcú kis ember épp a legszelídebb szavaktól fog megvadulni, és éhgyomorra ekkora monoklikat tud osztogatni !. .. OLÁH ZOLTÁN VERSEI: Csöndfogyatkozás A csönddel behavazott földön egy köddel megrakott szél kirántja medréből a reggelt, mielőtt partot érne a csend. A NYÁR... A nyár kibomló blúzai közt napot fűz tenyerembe a reggel, a tengerré lapuló tájon szélre feszített vízcsepp az ágyunk. Tested egy holdról leolvadt csillag tánca, megfürdök combod mosolyában, s arcunkon megőszül az este, mint alvó hópelyheken a csönd. KUTI HORVÁTH GYÖRGY: Hajnal jön (JUTKÁNAK) Omlik a sötét éj szerteszét kitárja szemét lassan az ég pihegő tested ma nyitnikék rózsát sziromlik s perzsel a szél A virradat újra fölragyog s öledbe hullnak a csillagok szederindaként a két karom Reád kúszik most hallgatagon... FOLDESI JÁNOS: Ha dobják — akkor old kereket, mikor bűne eléri az eget. Meddig lesz érvényes e régi szemét: a holló nem vájja ki a másik szemét. MEDDIG? Meddig kell várni, a rossz miatt topogni egy helyen: a jónak kell félre állni tán, hogy jobb legyen? 1 í Vecsési Sándor Munkácsy-díjas érdemes
