Tolna Megyei Népújság, 1980. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-28 / 228. szám

e^ÜÉPÜJSÁG

1980. szeptember 28.

Múltunkból

— Régi ismeretségünkre való tekintettel, Verának fogom szólítani.

— Ha ez nem csak invokációnak szánt udvariassági formula, köszönöm. Bár nem emlékezem, hogy találkoztunk volna. Vagy mégis?

— De még mennyire! Az ország számos városában ott állnak a munkái, ahova szánta őket, így aki egyszer látta már parkdíszeit, kerti kerámiaszobrait, vázáit és szökőkutait, azt a látvány az alkotó ismerősévé avatta.

— Művész számára ez akkor is nagy öröm, ha van benne némi újságírói túlzás. De ez most célszerű orvosság nekem a szorongás ellen. Tudja, mindig mocorog bennem a félelem egy-egy kiállításra készülve, majd végig, amíg csak a kiállítás tart.

— Indokolatlanul, Vera. Olyasmit kínál-ad ugyanis megnyerő alázattal, amire az igényiünk. hovatovább elementáris lesz; nyugalmat, feloldódást, derűt és a természetben, amitől messze kerültünk.

— Munkáim élettere csakugyan a kert és egyedül azért különleges vállalt feladatom is, hiszen úgy kell alkalmazkodnom a természethez, hogy ami a kezemből kikerül, az része lehessen, belesimuljon a természetbe.

— Szép sikerek vannak a háta mögött. Elégedett?

— Kérdés, hogy miféle elégedettségre gondol? Passzivitásra kárhoztatóan még soha nem voltam elégedett. Viszont jó érzés tölt el, amikor befejezek valamit. Pedig a betetőzés az, amikor közterületre jutnak a szökőkút- jaim, kerámiáim, vázáim. Ilyenkor örülök, aztán sarkantyúba fog ismét az a faj- ta nyugtalanság, ami zsarnoki módon kényszerít mind mélyebbre hatolni az élet dolgaiba.

— Paksi szabadtéri kiállításának fogadtatásával elégedett?

— Ó, nagyon. Szeptember első napjaitól sokat vagyok itt és érzem, hogy szívesen látnak. A kissé későn kitett vendégkönyv is ezt tanúsítja. A PAV segítőkész, remek gazdája a kiállításomnak és nem felejthetem el megismerkedésemet a vállalat Ság- vári Endre szocialista brigádjának tagjaival, ők voltak, akik hozzáértéssel, őszinte érdeklődéssel építették meg a szökőkutak működtetéséhez keltendő ideiglenes vezetéket. Élmény volt velük dolgozni, majd alaposan bedinnyézni... Ne nevessen... Elpusztítottunk néhány testes dinnyét, és higgye el, ezzel jobbízű volt a munkánk befejezése, mintha áldomást ittunk volna.

— Ezek szerint nem bánta meg, hogy kiállítólistájára fölkerült Paks heve?

— Hálás vagyok a PAV- nak és a munkásművelődési központnak, hogy ez történhetett. Nekem a várossal korábban semmi kapcsolatom nem volt, csupán annyi, hogy tavaly lehoztam édesanyámat ide látogatóba.

— Bizonyosan tudja már, hogy a paksiak legszívesebben az egész kiállítás anyagát megtartanák.

— Ajánlották nekem is, hogy felejtsem itt, amit bemutattam. S látja, ezek a megnyilvánulások azok, amelyek erőt adnak, ösztönöznek. A parképítés — aminek Paks már megszületett és még születő új részében különös jelentősége van — én sajátos és nélkülözhetetlen területnek vallom, mert az elfáradt ember csakugyan kertekbe, parkokba menekül megkeresni a nyugalomra hangoló, csöndre késztető, ezért a pihenésre alkalmas pontokat.

— Emiatt érzik magát régi ismerősüknek azok, akik — mint ezt tapasztalhatta — iskolázottságuktól függetlenül éreznek rá, hogy archaikus formákra rímelő korsói, amorf elemekből épített térplasztikái, maszkjai és táljai, kútjai nemcsak a szemnek kínálnak kellemes látványt,

hanem a léleknek is felüdülést.

— Hitem szerint nem választottam rosszul, amikor más lehetőségeken átlépve, hadat üzentem a kertépítés hazai mostohaságának. Parkot, kertet létrehozni és díszíteni mi még ma is legutoljára szoktunk és rendszerint maradék pénzekből. Pedig, minél magasabb lépcsőjére lépünk az urbanizációnak, annál nagyobb lesz az emberekben az éhség és szomjúság az üdére, szépre, a természet rejtett titkainak kibontására, birtokbavételére. Ha ez az utóbbi nem következik be, mert nem állítjuk helyre kapcsolatunkat a természettel, emberi mivoltunk kerül veszélybe.

— Mielőtt folytatnánk, szeretnék töredelmes vallomást tenni. Megpróbáltam magát elképzelni azután, hogy többször is találkoztam tömören fogalmazott, gyakran tömbszerű, de kecsességben, játékos bájban és derűben is bővelkedő munkáival.

— Kíváncsivá tesz. És milyennek képzelt? Ilyennek, mint amilyen vagyok?

— Sajnos, nem. Azt gondoltam, hogy aki nő létére végzi el díszítőszobrász szakon az ipar- művészeti főiskolát és olyan kivételes kvalitású és szigorú mester keze alatt, mint Borsos Miklós, az kívül-belül csakis férfias „küllemű” lehet.

— Harag ne legyen, de meg kell buktatnom felületes műelemzésen alapuló ka- rakterológiából...

— Én kérem, hogy ne haragudjék. Valamilyen mélyebb tűnődés a kecses formák, a rend ritmusa, az intimitás megteremtésének készsége fölött, rávezethetett volna a valóságra.

— Várjon csak... Lehet azért takarékosabban is szégyenkeznie! Bizonyára nem kis mértékben befolyásolta képzelgésében, hogy amire a fejemet adtam, az Magyar- országon még ma is hiánypótló, egyben praktikus művészeti ág. Felejtsük hát el a tévedését. A lehető legszabályosabb nő vagyok, és elárulom, hogy tudok és szeretek főzni, sokszor varrom magam a ruháimat és 22 éves fiam kékfestő ingeit. Imádom a csöndet, emberi kapcsolataimban a keresetlenséget, életvidámságot és szókimondást. Sommásan: a természetességet. Ugye, magának is volt „bátorságom” megmondani, amikor elindult velem Paksra, azért, hogy itt beszélgessünk: ha nem úszkálhatok legalább tíz percet Domboriban, képtelen vagyok beszélgetni. Ha nem érti meg ezt a kívánságomat, most nem beszélgetnénk.

— Egyáltalán nem lepett meg ez a kérés, de mondja, hol kapta útra- valóul a természet hódoló imádatát?

— Budapesten születtem, 1933-ban, de Visegrádon nevelkedtem. Ha a Dunakanyar mesés flóráját, tájszépségeit ismeri — s az arcára van írva, hogy igen —, vagy ha arra gondol, hogy a mesterem Borsos Miklós volt — és lesz is, amíg élek —, beláthatja, hogy a természethez, az emberhez engem nem fűzhet más, csak szenvedélyes szerelem.

— Azt olvastam egy • korábbi kiállításának

katalógusában, hogy Esztergomban végezte el a tanítóképzőt. Innen egyenes volt az útja a főiskolára, ahol 1958-ban kapott diplomát?

— Nem volt egyenes. Igaz, hogy átlagon felülien jó rajzolóként ismertek és biztattak is a képzőben, de az elhatározás, hogy — fittyet hányva a családi ellenállásnak — pedagógus leszek, komoly volt. Noha pedagógusdinasztia vagyunk, személyem ismeretében édesapám tiltakozott leghevesebben az ellen, hogy én is csatasorba álljak. Megtettem. Egy évnél azonban nem bírtam tovább a csatasort.

I

— Megtudhatjuk

miért?

— Nézze, ennyi idő után senkit nem akarok megbántani. Azt nem mondom el, hogy hol kezdtem a tanítást, de konfliktusaim lényegére talán rávilágít egyetlen. Tornát is tanítottam és tornaórás napokon nadrágot öltöttem, hogy egyszerűbb legyen a kézenállás, fejenállás és, ehhez hasonlók bemutatása. Igazgatónőmmel az élen a kartársaim — azt hiszem — a nadrágommal együtt igen szívesen égettek volna engem is el. Szóval találkozásom a korlátoltsággal, akamokság- gal olyan tömény volt, hogy visszakozót fújtam.

— Családjának legnagyobb örömére.

— Őszinte boldogság voit az övék, ami akkor duplázódott meg, amikor fölvettek a főiskolára, s megtudták, hogy Borsos mester növendéke lehetek.

— Ö, aki nagyon visz- szavonultan él és ritkán, igen nyomós okkal szólal csak meg nyilvánosság előtt, hogyan vélekedik a maga munkásságáról?

— Évekkel ezelőtt találkoztam vele egy, a Műcsarnokban rendezett kiállításon. Azt hittem, hogy nem vett észre, amikor magához szólított és azt mondta, hogy figyelemmel kíséri a munkámat, mindent tud felőlem és szép dolgokat csinálok. Én erre úgy hebegtem, mint növendékkoromban sokszor, és keservesen sikerült kinyögnöm hogy most kezdek igazán dolgozni és amit ezután csinálok, az lesz csak igazán szép. Erre a mester azt ' felelte: „Nem, nem! Ilyeneket maga soha nem fog csinálni, hanem majd ezeket vásárolja vissza.”

— Szabad egy alkotó- művésztől olyat kérdezni Vera, hogy művei közül melyiket szereti legjobban?

— Persze,’ hogy szabad Számomra az a legkedvesebb, amit a paksi kiállítás előzetesében úgy tudom éppen maga keresztelt Asszonyarcnak. örültem neki. Telitalálat volt.

— Egyebet is elkövettem. A szökőkútjait önkényesen csobogóknak neveztem el.

— Azok is. Csobogók, hiszen egyiknek se égbeszökőek a vízsugarai, hanem alig-alig felpipiskedőek. Ennek a picike pipiskedésnek és vissza- hullásnak van olyan finom muzsikája, ami csöndet parancsol az emberre.

— Megmondaná, hogy ki a kedvenc zeneszerzője?

— Bartók Béla. És látja abban nem tévedett, Bachot is nagyon szeretem.

— Aki nyitottan csodálkozik parkdíszeire, kerámiaszobraira, csobogóira és vázáira — melyek hol meghökkentő- ek. hol meg bohókásak

— és mindenféle játékra csábítóak — Debussy szeretetével is könnyen meggyanúsítható ám!

— Okkal. De tudja, sok dologban én sem vagyok kivétel, rám is sok olyasmi vonatkozik. ami általában az emberekre. Hangulat kérdése. hogy mikor mit hallunk szívesen, mire várunk feloldást, bátorítást a zenétől.

I

„ — Kik azok, akik megnézhetik először egy-egy új alkotását?

— Ha azt hiszi, hogy pályatársak, téved. Az én első számú műkritikusom — ió szeme, hibátlan esztétikai érzéke miatt — a fiam. Fenntartások nélkül bízom meg az ítéletében.

— Miután az én kéo- zelőerőm csúful megbukott. vallassuk meg a magáét. Vera. El tudja kénzelni, milyen lesz Paks 5—10 év múlva?

— Ha nem tudnám, akkor nem keresem a PAV-val a kapcsolatot és ez, a soros kiállításom se itt rendeződött volna meg. Ahogy én látom ennek a városnak a jövőjét. Paks 10 év múlva sok más öreg városnál lesz vonzóbb lakóhely,

— Kívánom, hogy igaza legyen! S még valamit kívánok: maradjon Tolna meavében mindig szívesen látott, jó ismerősünk — az alkotásaiban!

LÄSZLÖ IBOLYA Fotó: Szepesi László

Megkezdődött a pártoktatás. A témától függően, a hallgatóik egy csoportja hamar szembetalálta magát az 1848—49-es eseményeikkel. Értékelik a forradalom jellegét, ivátetjáki, mennyiben volt forradalom, milyenek voltak vívmányai. Igen izgalmas a véleménycserének az a része is, hogy vajon kik vezették a forradalmat, milyen szerepük volt abban az egyes osztályoknak. Ritkábban, de megfogalmazódott az is, hogy a nagy, országos események milyen hatást váltottak ki a mi vidékünkön. A mai rovatunkban erre a kérdésre kívánunk választ adni, pontosabban arra, hogy az 1848 márciusi események híre miként érkezett Tolnába, és mi történt itt a pest-óbudai márciusi napok hatására.

SOPRONI LEVÉL A BÉCSI ESEMÉNYEKRŐL

Mindenek előtt említésre méltó Bezerédj Pál — Tolna megyéi földbirtokos család sarja — Sopronban kelt levele, amely arról szól, hogy Bécsben kirobbant a forradalom, s ők maguk is félnek, hogy hajsonló eseményékre kerül sor náluk. Mit ír a bécsi eseményekről ? Idézzünk néhány sort leveléből:

„Katonaság nélkül vagyunk már 3 nap olta. Becsbe kellett nékie sébesen menni, minekutána Bécs városát környékező falukból a parasztság, mely föiöesiuruk- nak a tizedet megtagadta, ezen zarvart használni kívánván, Bécs felé tódul és veszedelemmel fenyegeti az egész környéket. Az éjijei ismét sebes posta érkezett, Vas megyében lévő dzsidásöknak szintén felmenetelére...

A városnál ma számosán bejegyeztették magukat a National Gardehoz, én is a többi barátainkkal kokárdát osztogattunk ki, természetesen, hogy azon esetre, ha a megyében organizálódik felkelő sereg, hogy mindnyájan oda állunk...

Ilyen eseményekét ki várt volna ily rövid idő alatt, most egy naip — egy esztendő.”

'Bezerédj Pál azt a kívánságát is megfogalmazta levelében, hogy mielőbb megfékezik a bécsi eseményeket — értsd leverik a bécsiek forradalmát —, s akkor jó lészen minden, „de ellenkező esetben jaj nekünk a szomszédságban.”

A levél március 16-án kelt, Bezerédj Pál nem tudhatta, még ezen a napon, hogy a „jalj nekünk” bizony már előző naip megkezdődött Pest- Budán, azaz lezajlottak a március 15-i események.

A NEMESI KÖZGYŰLÉS FÉL A FORRADALOMTÓL — ÜDVÖZLI A VÁLTOZÁSOKAT

Szekszárdon március 21-én ült össze a megyegyűlés, amely főleg a kialakult új helyzettel foglalkozott, s meghatározta álláspontját. Ezek közé tartozott, hogy a lakosságot gyorsan kell tájékoztatni a pest-budai eseményekről, nehogy forradalmi eseményekre kerüljön sor. Mindenekelőtt tudatni szándékozott a lakossággal, hogy a király teljesíti a magyarok kívánságát, megszünteti az örökös tartományi státust, Magyarország független, felelős minisztériumot kap, a miniszterelnök gróf Batthyány Lajos, s az ő vezetésével valósulnak meg a nagy átalakulás fő kérdései.

A közgyűlés, amely változatlanul a „Karok és Rendek gyűlésének” nevezi magát — személyi összetétele sem változott, azonos volt a nemesi vármegyével —, kijelentette, hogy egyetért a 'közteherviseléssel', a 1 úrbéri tartozások megszüntetésével, s a földbirtokosok kárpótlásával, mely az egész országra hárulna. Idézzük az idevonatkozó határozatot, mert a polgári forradalom egyik alapvető kérdéséről van szó: „ .. . az ország közterheit ezentúl annak minden rendű lakosa vagyonához aránylag egyformán viselendi, és hogy az úrbéri tartozások jövőre

leendő teljes megszüntetéséért a fölldesiurak kárpótlása az egész ország által eszközöltessék.”

Feltűnő, hogy a megye, amely a reformkorban oly sokáig az események élvonalában szerepelt, most megtorpant, s felhívta a Karokhoz és Rendekhez tartozókat, az egész lakosságot, hogy őrizze meg nyugalmát, mert a változások csak békés körülmények között következhetnek be. Idézzük az állásfoglalásnak ezt a részét:

„A békés átalakulásnak fő feltétele lévén azonban a fennálló törvényes rendnek, jogoknak és kötelességeknek tiszteletben tartása, és az újabb törvények királyi helybenhagyása által nyerendő teljes érvényességének bevárása.

Hazafiúi kötelességünknél fogva teljes bizalommal felszólítják, a KK és RR a megyének minden rendű lakosait, mi szerint a közös haza, és önjavuk érdekében a csend és békesség fenntartására kezet fogjanak, a fennálló törvényes viszonyokat tiszteletbe tartsák, és éppen az által adják legkitűnőbb jelét annak, hogy az örök gondviselés által békés úton nyújtott átalakulás nagyszerű jótéteményének elnyerésére érdemesek.”

Az idézett határozatban talán először fogalmazódik meg, hogy közös a haza, hogy a karok és rendek mellett ott van a lakosság többi része is, amellyel a forradalmi napokban kész kezet fogni a nemesség. Az addig kitagadottakat most hajlandók társnak tekinteni.

TOVÁBB kell menni A FÜGGETLENSÉG ÚTJÁN

Március 25-én újabb nagy eseményre került sor a megyeszékhelyen. Ismét összeült a megyegyűlés, hogy megvitassa a forradalmi eseményeket, és rögzítse álláspontját. A megyeháza díszterme, előtere és a lépcsőháza telve volt érdeklődőkkel. A jelenlévő tömeg Bezerédj Istvánt kívánta a gyűlés elnöki székébe, azt az embert, aki a nemesek közül az országban elsőként vetette magát alá önként az adózásnak, éppen ennek az épületnek falai között kérte a megyegyűlést, iktassa adózó polgárai közé személyét és teljes vagyonát. Bezerédj István hatalmas, sodró lendületű beszédben méltatta a magyarországi polgári forradalmat, azokat a változásokat, amelyek joggal történelmivé tették a korabeli eseményeket. Szavait azzal zárta, hogy elég volt a szavakból — itt nyilván a reformkor hosszú szócsatáira utalt —, most a tetteken van a sor.

Ezt követően a megyegyűlés elnöki teendőit Augusz Antal vette át.

Kifejezte bizalmát a gyűlés, a miniszterelnök és a felelős minisztérium iránt, választmányt alakított, amelynek járási testületéi is lettek, s feladatul kapták, hogy a járásokban gyorsan ismertessék az új törvényeket, rendeleteket, biztosítsák a nyugodt politikai légkört, a rendet tartják fenn. Tennivalójuk volt az is, hogy szervezzék a nemzetőrséget.

A gyűlés tartama alatt °ly sokan gyűltek össze, hogy nem fértek a megyeházába, ezért a mai Béla térre vonult a tömeg, s ott ünnepelte a magyar függetlenséget. A gyűlés, megörökítendő a forradalmi eseményeket, úgy határozott, hogy a teret Március 25-e térnek kell nevezni. (Azóta ez, sajnos, feledésbe ment.)

Egy korabeli feljegyzés szerint a gyűlés kimondotta: a függetlenség útján tovább csak úgy lehet haladni, ha ä magyar minisztériumot kiegészítik a külügyi, a hadügyi és a pénzügyi tárcákkal is, ezek nélkül az átalakulás tökéletesnek és kielégítőnek semmiképp sem ismerhető el. *

Tolna megye tehát élénken reagált a kor központi kérdéseire, s haladó szellemben foglalt állást.

K. BALOG JÁNOS

Sxabady Veronika szobrászművésszel