Tolna Megyei Népújság, 1980. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-21 / 222. szám

IO tfEPÜJSÄG 1980. szeptember 21, remekművek elszapo­rodása 1960 körül kez­dődött, de már hama­rabb is mutatkoztak előjelek. Ha jól emlékszem, azelőtt négy évvel három re­mekművet találtak a Tirrén- tenger elhagyatott partvidé­kén, Grossetónál, s rá egy héttel meghazudtolva az első feltételezést, mely szerint a tengerből jönnek, ott volt a perugiai eset: éjjel, egy ha­zafelé tartó tanár lakásának éppen a küszöbén találtak két remekművet. El is felejtettem, másik kettőt is találtak, de már holtan, egy milánói képcsar­nokban. Hogy hogyan jutot­tak be oda, az egyelőre rej­tély. Találtak aztán még ötöt, kicsit, rosszul tápláltat egy római moziban. A takarító találta meg őket, s gyűjtést szerveztek a számukra, de nem maradtak életben. Éppen 1960-ban kezdett az újság foglalkozni a jelenség­gel. A mi környékünk egy különlegesen sújtott terület volt. íme a fotója néhány példánynak, amik nálam vol­tak a lakásomon. Az az igaz­ság, hogy ezeket a fényképe­ket akkor készítettem, ami­kor, Tomy, Bingo és Drudo már egy éve nálam laktak. Önök tudják, hogy ezeknek a lényeknek az a sajátosságuk, hogy lassacskán, az idő elő­rehaladtával egyre szeré­nyebb, esetenként rendkívül kicsiny méreteket öltenek. De amikor megérkeznek, iga­zi, valóságos remekművek. Remekműhöz méltó súlyuk, termetük, erejük, agresszivi­tásuk, újdonságuk, pontossá­guk és fénylő szőrzetük van. Eugenio Flaiano: A remekművek elszaporodása Engem 1960-ban, egy feb­ruári éjjelen özönlöttek el. Nyugodtan aludtam, mikor hangokat hallottam a kony­hából. Tolvajokra gondol­tam, de miután felgyújtot­tam az összes villanyt, és be­léptem a konyhába, a re­mekművek egy nagyszerű példányát láttam, aki éde­sen nézett rám, miközben bájosan nyújtózkodott. El voltam tőle bűvölve, megsi­mogattam, és rögtön barátok lettünk. Flamengónak hív­ták. Flamengó engedékeny­sége és bizalmassága hízel- gett nekem. Másnap már hár­man voltak, és március vé­gén huszonötén. Máig 156 remekmű járt itt, parancsolgattak, az ágyam­ban aludtak, felélték a kész­leteimet, eladták a könyvei­met, órákra elfoglalták a fürdőszobát, és mulatságokat rendeztek, meghíva rá a szomszédok remekműveit is. Lehetett így aludni? És a sok bosszúság! Amikor a városban meg­értettük, hogy semmilyen se­gítséget nem várhatunk, be­letörődtünk. 0 ézzék, nekem semmi kifogásom nincs a re­mekművek ellen, de igen nehezen lehet el­viselni a nagyképűségüket, rosszat nem tesznek, de meg- hiúságukat. Semmi rosszat nem tesznek, de megnehezí­tik az életet. Dicsérni kell őket, minden csekélységért megtapsolni, becézni, ma­gasztalni, folytonosan jutal­mazni. És ők, köszönetkép­pen, rossz útra térítik a gye­rekeket, rábeszélve őket az utánzásra, akik így szintén remekműveket akarnak létre­hozni. Nem hallgatnak az okos szóra, csak a remekmű­vekkel törődnek, semmi más nem érdekli őket. Ne is beszéljünk aztán a remekművek okozta károk­ról : mindent beszennyeznek. Legszívesebben a képeket, könyveket és a hangszereket. Viszont sokan- közülük el­tűntek a házból, egyiknek- másiknak a holttestét is meg­találtuk. Az a helyzet, hogy egy új példány érkeztekoraz otthon lévők elnémulnak, el­vesztik az étvágyukat, össze­ráncosodik a bőrük, összezsu­gorodnak, mígnem el nem tűnnek egészen. Egyikükből könyvjelző lesz, másikuk az új, nagyszabású, mindenféle tiszteletet és cso­dálatot követelő remekmű hatása alatt múlik ki. Szerintem létrejött egy ér­dekhálózat (ez, hangsúlyo­zom, csak az én feltételezé­sem, ne terjesszék, nem aka­rok botrányt), melynek kö­vetkeztében a remekművek hiánya sok más tevékenység pangásához vezetne, és gaz­dasági károkat okozna. Már- csak azért is, mert a lakos­ság már megszokta őket, és ki sem bírná nélkülük, még ha mondja is, hogy elege van belőlük. így a szűkösebb időkben, amikor a remekmű­vek áradata csökken, a tar­talékok bevetésével élénkítik meg a piacot. Fönt, északon, már elemes remekmű­tenyésztéssel megpróbálkoz­tak, Végül is ez helyes: min­denkinek joga van a maga remekművéhez. Gondolják csak el, úgy sza­porodnak, mint a nyulak. Szerencse, hogy rövid életű­ek és természetesen hajla­muk szerint egymást pusztít­ják. Ha mind életben marad­nának, az ország már re- remekműmocsárrá változott volna. Csak egyféleképpen véde­kezhetünk ellenük. Hagyni kell, hogy szidás vagy dicsé­ret nélkül, csináljanak, amit akarnak. Akkor ha látják, hogy nem törődünk velük, lassacskán eltűnnek. Rosz- szul bánni velük nem érde­mes, elég megsérteni a büsz­keségüket. Mi lesz velük, amikor el­tűnnek? Megkockáztatnék egy fel- tételezést: Nem tűnnek el, bekebelezik őket a többiek. Tudják, ahogy két vízcsepp egybeolvad, ha összeérnek. Szóval, a remekműveket, ha már vannak, meg kell tarta­nunk. Elpusztításuk nem vol­na bölcs dolog, különben is, a törvény tiltja. Eltűnésük úi másfajtájú re­mekművek létrejöttét ered­ményezhetné és ki biztosíta­na arról, hogy azok nem vi­selkednének kannibálok módjára velünk szemben. Nem, hagyjuk csak élni őket, bátorítás nélkül. így is élvezik az aktualitásukat a sajtóban, a sok szabad időt, a közvélemény felháborodá­sát, a jólétet. Ehhez vegyék hozzá, hogy ma már nincs irónia, az emberek nem tud­nak nevetni, mert nem isme­rik a helyes arányokat, és a kényszeredett gondolkodás gondolatképtelenséggé válto­zik... de milyen nehéz is meg­értenie magát az embernek manapság! gyszer, egyetlen neve- téssel megöltem egy re- l mekművet, ami meg­tudj próbált elcsábítani. Ko­molyan! így csináltam: Ha, ha, hahaha! És holtan terült el. Talán véletlen volt. Meg- aztán... az embernek nincs nevethetnékje. Nem a komolyság, hanem a légkör kedvez a remekmű­veknek: az irónia, a helyes ítélkezés hiánya, a... Csss, csönd! Lépéseket hallok... Ö egy újabb remekmű! Jöjjenek, csodáljuk körül. Milyen nagyszerű példány! Micsoda erő, micsoda termet, micsoda vonzerő! Fordította: BANGÓ BEÁTA Galambok Konczek József: Nézlek, te vagy hát a béke? Nézlek, te vagy hát a béke, ez a fény a szeme éke? Ez a két kéz a te kezed? Te vagy az, ki levetkezett, hogy a szemem késvékonyra kellett húznom — el ne nyomja ragyogásod látásomat? Madarakkal te társalogsz? Béke, béke, galambnyelvű, csókanyelvű, rigónyelvü. Pénteken Székesfehérvár­ról Debrecenbe vonatoztam. Végig álltam az úton. Kivé­telesen nem azért, mert nem találtam ülőhelyet. Hallga­tóztam. Szemem az elsuhanó- ban szép színesvásznú film­nek látszó, földeket, vizeket, rügybontó fákat, mocskos, rogyadozó, összeszorult vi- tyillókat, sok üvegszemű, merev panelházakat, békésen bóbiskoló tanyákat mesteri módon keverő látványon. Hanem a két fülem, mint valami fizetett besúgóé, riadt, lóé avagy megszállott népdal­gyűjtőé, hátracsapva a mö­göttem zengő, dobogó (néha üvöltöző) fülkére. A nyolc­személyes rekeszben tizenhá­rom cigány dalolt, táncolt, í'öhögött, veszekedett szünte­len változatosságban, miköz­ben valamelyikük kezében szakadatlanul pengett az ütött-kopott, de még javában ritmus- és dallamképes gitár. Ingázó, ínelós cigányok vol­tak. Kissé csiricsárén, de jól öltözött tizenkét férfi. Építő- munkások. Zömök, erőteljes testalkatúak, mindannyian húsz év körüliek egy kivéte­lével, az úgy jó negyvenes. Ám a tizenharmadik, igazi „sikár csaj”, egyáltalában nem. tűnt afféle vályog Déva várába tapasztó, szelíd me­nyecskének. Fekete füstkari­kahajú vérlázító tekintetű, kígyómozgású lány. Farmer­ja se tapadt hozzá kevésbé fe­szesen, mint bőr a kígyóhoz, selyem inge viszont olyan át­tetszőén foszladozott, kivált a keble táján, akár (a hason tok változatossága kedvéért) ugyancsak a kígyó bőre — vedlés idején. Vegyesen énekeltek. Főként cigány népdalokat, cigányul, magyarul, aztán magyar nép­dalt, magyar nótát, slágert, sőt rockot is, de ezeket is ci­gányul. Lejegyeztem egyik folyton viszatérő daluk szövegét, és megjegyeztem a dallamát. Az alábbiakban adom közzé szeretettel, és versszakonkén­ti némi élménybeszámolóval. Hetvenhárom május . elsején nagy balhéba keveredtem én. Leütöttem egy kis hapekot, nem gondoltam akkor, lebukok.” Oké a balhé, fiúk. Akkor senki se gondolja, hogy le­bukik. Amikor a hülyeséget csinálja. Tisztán látom ma­gam előtt azt a május else­jét, mert a románchősötö­ket „személyesen” ismerem. Belevaló, rugóra járó öklű gyerek. Jó melós, ha olyan kedve van. Nagy tintás, ra­vasz kártyás, rokonok, have­rok, lubnyik kedvence. Ti vagytok a hibásak. Nem or­dítottatok eléggé, így meg­hallotta, amint a mellettetek elsétáló cingár könyvelő vagy tanár úr kissé didaktikusán duruzsol a felesége fülébe: „Látod, drágám, ezeket a ci­gányokat hiába próbáljuk megváltoztatni. Rapszodikus népség. Dolgoznak, dolgoz­nak. Már amikor, már ame­lyik. Itt ez a gyönyörű liget, ez a szép ünnep. Artikulátla- nul gajdolnak, facsemeték letördelve, tulipánok leta­posva, sörhabbal köpik tele az eget is.” Tudhattátok vol­na, hogy hősünk nem kedve­li az ilyen beszédet. A köny­velő úr is tudhatta volna, el­végre azért volt tanár, hogy ilyenkor nekilendül az a fa- luszerte emlegetett, egyben- másban már-már Teofilo Ste- vensonéra emlékeztető jobb horog. De leginkább a TI- TÁSZ tehet az egészről. Mi­ért pont oda cövekelték azt a beton villanyoszlopot, ame­lyik a kis hapek tarkóján el­végezte az állcsúcsán kezdett műveletet. Hej de: „Mert a kis gádzsó megmurdelt, rám a hekus bilincset vert, egy szerencsém volt csak, semmi más, az a hirtelen fölindulás.” Tehát az a ti szerencsétek, ami a veszedelmetek. Lám. Vajon szerencse ez valóban? Hát azt a cigánykovács idők­ből rátok ragadt ataviz- must mikor veritek már ki a fejetekből, hogy a bilincset még mindig verik. Vagy csak balladában veretitek? Mert natúrban, vettem észre, jól tudjátok, hogy alkalom ese­tén a bilincset villantják, Révész Napsugár cinkkarc illusztrációja kattintják, miként ti a szép ívű dallamok ritmuskísére­tét. A Délinél fölöttébb csendben szálltatok be a négy taxiba, két URH-val fölsze­relt rendőr erősen figyelő te­kintetétől kísérve, miközben a tudósító a 12-es buszra vá­rakozott, hogy mindnyájan a Nyugatiba igyekezzünk. Kü­lönböző sebességgel. Szerin­tem legelőször a két rendőr üzenete ért oda, közös érde­künkben. Nem is lett semmi baj. A hivatalos, egyenruhás „közegek” között sem ritka­ság a jó hallás. A nyíregy­házi gyorson egy 190 centis, araszos vállú kiskatona is va­lamelyes zord derűvel fi­gyelte nótátokat. Rendszere­sen tőlem kért cigarettát, másképp nincs Lorcának olyan szép cigányrománca, hogy a kupétok elé mertem volna állni másodszor is. Azt hihettétek volna, hallga- tódzom. Holott. — Az áldott kecskeméti dialektust beszélő kalauz is milyen elrettentőén figyelmeztetett benneteket: „Gyerökök, ha nem lösztök csöndbe, mikó legközelebb erre gyüvök, úgy körösztül- hajítom a balalajkát Szolnok fölött, hogy Mezőhögyösön üti agyon a vajdát.” Jó irányérzéke volt a kalauznak. A Szolnok és Mezőhegyes kö­zé húzható légvonal nagyjá­ból derékszögben metszi a vonat haladási irányát, amely szerinti jobb oldalon zenél­tek a cigányok. És jó arány­érzéke is, mert többet nem jött arra, pedig a balalajká- val előléptetett gitár Szolnok körzetében tényleg hallgatott. Hogy aztán annál inkább fel,- zokogjon: „Elítéltek hét mázsára, rámmeredt a cella rácsa, fönnakadnak rajt’ a csillagok, de a sötét szemed átragyog.” Ne csináld ezt velem szólis­ta, ha Devlát ismersz. Az ilyen vadból siralmasra váltó fordulatoktól, főleg, ha épp te vállalod a szólista felelős­ségteljes feladatát, te drámai szopránon sziszegő fekete kígyó: én menten elindulnék az étkezőkocsiba, ha a Haj­dú expresszen utaznánk. Di­rekt ezért járok a csak pén­teken közlekedő nyíregyházi­val, mert még büféfülke sincs rajta. A ti kezetekben is mire jó az a sok, literes, zöld üveg, amit még Pesten vásároltatok? Hogy megve- resedjék tőle a szemfehére­tek? Hogy eltorzuljon a nóta? A Hajdú más. Megfelelő szemöldökjelek után, már- már az arany súlyához köze­lítő áron kávéscsészébe csem­pészett konyakot kaphatsz, amitől'úgy elborít az öntöm- jénfüst, hogy boldognak ér­zed magad, ha egy unatkozó civisdáma engedékenyen fo­gadja bókodat, s utána majd kenegetheted mirhával éve­kig a sérülést. Ez a mondat már nem neked szól, szép szólistám, ha nem vetted vol­na észre. Vagy ha igen: csu­pán azt indoklom, miért uta­zom szívesebben veletek, mint az elegáns expresszen. Valamiképp becsületesebb­nek érzem itt a hangulatot. Tudom, ha egyet mozdulnék feléd, tizenkét éles kés me­redne rám, s tán kis hapekká lényegülnék majd az újabb balladában. De azt is jól tu­dom, hogy férfias nyíltsággal fölajánlott kellő összegért készséggel átengednének a jó kőművesek. Úgyhogy lénye­gében mindkét vonat egyfor­ma a továbbiakban ne is próbáljátok megríkatni, hogy útitársatok vagyok, csupán személyes ügy. „Nagy bűn, amit elkövettem, hótt részegen, szédületben, a büntetés még kegyetlenebb, roma csávó mondjad, mit tehet.” Állandóan mentséget ke­restek a hősnek. A hirtelen felindulás után újabb enyhí­tő körülmény az őszinte be­ismerés. A részegség, remé­lem, tudjátok, az új Btk. sze­rint súlyosbít. De ez még hagyján, csak azt a furcsa, harmadik kategóriát hagyná­tok el. Szédület. Mi az, hogy szédület? Az önérzet fölra­gyogásának boldog állapota, amikor sólyomszárnyai nőnek a képzeletnek, s oly mozgé­konnyá válik ököl és halef? — Ne szédelegjünk már, az jóra nem vihet. A szédület percekig, a következmény évekig tarthat. Ezért vélitek kegyetlenebbnek a büntetést, mint a bűnt. Nem nagyon tu­dok hozzászólni a kérdéshez. Büntetésvégrehajtási intéz­ményben még vendégként sem jártam, csak azt tudom, hogy jogalkotásunk a kettő egyensúlyára törekszik. S hogy a roma csávó mit te­het? Leginkább azt, amit ti. Dolgozik. Ha másképp nem, három-négyszáz kilométerre a szívének oly kedves falutól, az állványokon, a munkás- szálláson, túltelített vonaton is megőrizve dalos kedvét, s nem követ el annál nagyobb bűnt. mint hogy nem veszi figyelembe az egyik lesellen- szenvesebb szabályközlő táb­lát, az áthúzot hegedűt. „Még egyszer ezt nem csinálom, megígérem kicsi párom, hűséges, jó urad leszek ám, szabadulok nyolcvan tavaszán.” Örvendetes fordulat, boldog vég. ígéretekben, fogadal­makban sohasem szűkölköd­tünk. Itt az ideje a bevál­tásnak. A. SZABÓ JANOS Csohány Kálmán rajza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents