Tolna Megyei Népújság, 1980. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-21 / 222. szám
1980. szeptember 21. ^Üepüjsäg ti A gyerekkórusban... Csak a tehetség számít Beszélgetés Botka Valériával és dr. Csányi Lászlóval, a Magyar Rádió Gyermekkórusának vezetőivel A Magyar Rádió Gyermekkórusa 25 éves. Ez idő alatt 46 ezer gyerekből válogatták ki a 2800 kórustagot; rádiófelvételeiket két és fél nap alatt lehetne végighallgatni; nyilvános hangversenyeik száma: 2310; felvételt készített velük húsz tévétársaság. Magyarországon 16, Japánban 8, Amerikában egy lemezük jelent meg. Ez utóbbi a Carnegie Hall-ban tartott nyilvános koncertet rögzítette. A róluk megjelent újságcikkek és kritikák száma: 2350. — Hogyan alakult meg a Magyar Rádió Gyermekkórusa? Botka Valéria: A munkát 1954-ben kezdtük el, de az évfordulót az első rádiófelvételtől számítjuk, azaz 1955-től. A szervezés akkor még elég körülményes volt. Több száz budapesti iskolát végigjártunk, míg kiválogattunk száz megfelelő gyereket... — Gondolom, a későbbiekben válogatási gondjaik már kevésbé voltak. Csányi László: Ha a létszámot nézzük, nem. Újsághirdetéseinkre átlagosan kétezer gyerek jelentkezik. Két alkalommal hallgatjuk meg őket, hogy kisebb legyen a tévedés lehetősége. Először 300 gyereket választunk ki, másodszor azt a hatvanak akik majd a saját iskolánkban tanulnak nyolc évig. Persze, így is tévedhetünk. Az egyik gyereknek hatéves korában még nincs hangja, a másiknak tizenegy éves korában, amikor a kórusban énekelhetne, már nincs hangja, mert mutál. Nem vagyunk jósok. Bár még nem fordult elő, hogy operaénekes lett volna abból, akit nem vettünk fel. — Nyilván sokan ajánlanak gyerekeket. Segít-e az ösz- szeköttetés? Csányi László: Valóban, évente 3000—4000 gyereket ajánlanak kollégák, barátok, rokonok. Ezeket a gyerekeket sokkal jobban megforgatjuk, mint a többit. Ez az „előnye” az ajánlásnak. A koncerteken nem tehetünk a rosszul énekelő gyerek nyakába egy táblát, hogy őt ez vagy az a neves ember ajánlotta. — Melyek a kiválogatás szempontjai? Csányi László: A szép énekhang követelményével egyenértékű a jó értelmi képesség és magatartás, valamint a fizikai teherbírás is. Fontos, hogy a tanulmányokat ne hátráltassa a kórusban végzett munka, és például ne fázzon meg a gyerek, ha kijön a negyven fokos stúdióból. Persze nem terheljük túl őket. Négyszázan vannak, de csak százan-énekelnek kórusban. A többiek előkészítő csoportokban vesznek részt, és felváltva jönnek vidékre. — Apropó! Vidéki gyerekeket fel tud venni a kórus? Botka Valéria: Mi fel tudnánk venni, de szállást sajnos nem tudunk biztosítani. Javasoltuk, hogy szervezzenek nekik egy kollégiumot, de eddig nem sikerült. Legfeljebb rokonához jöhet fel a gyerek, amint az Salánki Hedvig esetében történt, aki most a Rádiónál dolgozik. — A gyermekek nyilván másféle munkát kívánnak a karvezetőktől, mint a felnőttek. Botka Valéria: Ez a sajátos pedagógiai munka már a művek kiválasztásánál megkezdődik. Csak olyanokat választhatunk, amelyek érzelmileg közel állnak a gyerekekhez. S ha némelyik nehezebb, megpróbáljuk játékosan, érzelmi eszközökkel közelebb vinni hozzájuk. Nézzetek rám, mint egy tükörbe! — mondom nekik. Szomorú dalnál bánatos vagyok, vidám dalnál mosolygok. Csányi László: A külföldi utazásoknál különösen vigyázunk arra, hogy csak jól ismert programot vigyünk, a megterheléseket könnyedén győzzék. Ennek köszönhető például, hogy amikor a japán turnék alkalmával egy iszonyatos tengeri vihar után kellett fellépnünk, a közönség semmit sem vett észre az előzetes megpróbáltatásokból. — Ha már a megterhelésekről beszélünk: kapnak-e honoráriumot a külföldi turnék során a gyerekek? Csányi László: Az elvünk az volt, s ma is az lenne, hogy csak minimális zsebpénzt kapjanak. Az ő jutalmuk a nyolc évig tartó zeneiskolai képzés, az utazások, és például a nyári kéthetes táborozás Balatonfüreden. A rendelkezések azonban előírják, hogy hosszabb turnéknál a napidíj egyharmadát kapják meg a kórustagok. — Sokan azt mondják, hogy a kórus világsikereinél nagyrészt Bartók Béla és Kodály Zoltán műveinek köszönhető... Botka Valéria: Igen, nekik és a mai zeneszerzőink műveinek is köszönhető a siker, de szerencsére a gyerekeknek is, akik „nagy gyönyörűséggel adták elő Bartók és Kodály dalait, ami annak a jele, hogy otthonosan érzik magukat a zenében” — mint a Washington Post írta. — Mi történik azokkal, akik kinőtték a gyermekkórust, s kik azok a művészek, akik közülük nőttek ki? Csányi László: Akik kinőtték és énekelni akarnak, jöhetnek a Gutenberg Művelődési Ház kórusába, vagy hozhatják á gyermekeiket a gyermekkórusba, mert látja, megmondom őszintén, azoknak valóban lehet protekciójuk: ha egy mód van rá, a régi kórustagok gyerekeit felvesszük. S hogy kik nőttek ki innen? Csak néhányat említek: Fischer Ádám és Fischer Iván karmesterek. Kincses Veronika, Sudlik Mária, Marton Éva, Farkas Teréz operaénekesek, Fábián Márta cimbalom- és Ella István orgonaművész, Bus Katalin színművész, Bódi Magdi táncdalénekes... Több mint kétszázan vannak zenei pályán. — Bódi Magdit említette; nem csábítja el a beatzene a kórus tagjait? Csányi László: A gyerekek szeretik azt a zenét, szeressék is. Én azt szeretném, ha minél több muzsikus lenne könnyűzenei pályán. Ezért ajánlottuk Várkonyi Mátyásnak, hogy végezze el a zeneszerzői szakot. Persze olyan is előfordult, hogy operaénekesi reménységünk pártolt a könnyű műfajhoz a köny- nyebb sikerért és a jobb anyagi körülményekért. Kár volt. — Az ország láthatta leányukat, Csányi Valériát, a karmesterversenyen. Sokan talán úgy gondolják, hogy ő veszi majd át a pálcát a gyermekkórus élén. Botka Valéria: Nem. Ö az első pillanatban megmondta, hogy nem akar a nyomdokunkba lépni, a harcát saját maga akarja megvívni. Ezért ment karmesteri pályára. Hozzá kell tennem, hogy háromszor felvételizett és kétszer nem vették fel. Tehát az „összekötetés” a mi pályánkon — szerencsére — sehol sem számít. — Talán illetlen kérdés, de akkor ki áll a gyermekkórus élén, ha Önök nyugdíjba mennek? Csányi László: Szerencsére vannak körülöttünk négyen is fiatal karvezetők. A rádió vezetősége majd eldönti, hogy ki veszi át ezt a posztot. Reméljük olyan, aki valóban folytatni tudja ezt a munkát. N. G. Wartha Vince és az eozin Az eozinhoz hasonló, fémfénnyel irizáló, lüszteres máz már a XVI. században ismert volt a Közel-Keleten. Zsolnay Vilmos, a pécsi kerámiagyár kiváló tehetségű alapítója, a XIX. század végén új életre keltette a középkori keramikusok műhelytitkát, és már a 80-as évek végén foglalkoztatta az irizáló lüsztermáz, ám az akkor készült, magas hőfokon égetett ún „lüszter”-edények még nem voltak színjátszóak. 1891 szeptemberében Wartha Vince, a budapesti Műegyetem nagy tudású professzora, Zsolnay Vilmos vendégeként néhány napot Pécsett töltött. Warthának igen szép kerámiagyűjteménye volt, s őt is izgatta az ősi, redukált máz előállításának módja. Elhatározták, hogy kísérleteiket ezután együtt folytatják, s elért eredményeikről kölcsönösen értesítik egymást. Warthát tanári működésének kezdetén már foglalkoztatták a természetes augit, ol- livin, szerpentin, topáz, ano- mit, a földpátok, zeolitok szerkezeti kérdései. Kutatásait eleinte csupán tudományos szempontok vezérelték. Műszaki hajlama és különösen a szép iránti szeretete azonban figyelmét a kerámia területére irányította. Noha érdekelték és foglalkoztatták a kerámiai masszák is, munkásságának középpontjában mégis a díszítés technológiája, a keramikus mázak és festési eljárások kérdése állt. A párizsi világkiállításon, 1889-ben figyelt fel Massier rendkívül dekoratív, fémes csillogású fajansztárgyaira. Itt gondolt először arra, hogy megkísérelje hasonló díszű tárgyak készítését. Tíz évvel később, már a keresett eljárások birtokában a Magyar Tudományos Akadémia nagygyűlésén tett, szinte vallomásnak ható közléséből tudjuk ezt, és kísérhetjük figyelemmel a lázas szenvedéllyel végzett kutatást, amely gondosan titkolt és évszázadok óta feledésbe ment eljárások felidézéséhez vezetett. Wartha rájött arra, hogy a mázak fémes csillogását réz- és ezüstvegyületek felhasználásával lehet előidézni. A réz- és ezüstsókat eleinte oldhatatlan vegyületek alakjában használta az ólommentes mázakhoz. Ezeket por alakban magába a mázba keverte, fémmé való redukálásukat a kemencébe vezetett világítóWartha Vince (1844—1914) gázzal végezte. Később az ólomtartalmú mázakhoz vízoldható réz- és ezüstkomplexeket elegyített. Az oldatok tetszés szerinti hígítása a máz finomságát, szivárványos csillogását, a színek és fények végtelen változatát eredményezte. 1893 júliusában Wartha Vincének sikerült megfejteni a titkot, s napvilágot láttak az első rubinszínben pompázó edények. Vörös színükről Zsolnay és Wartha „eósin”- nak nevezte el a pompás mázféleséget, mert fénye a hajnal pírjára emlékeztetett (eos — görögül hajnal). Ezeknek az első eozinos edényeknek még nem volt irizáló fényük, de kristálytiszta, átlátszó, kemény fémfénnyel csillogtak. Mázuk magas hőfokon olvadó, kemény zománc, amelyen a fémoxid nem iri- zál. Ezért e darabok a „kemény eozin” elnevezést kapták. Rubinvörös színük, átlátszó mázuk, nemes formáik következtében a Zsolnay gyár legszebb alkotásai közé emelkednek. PAP JÁNOS Bolondok hajója- Dürer volt az illusztrátor? % A XV. század vége a nagy utazások ideje, Luigi de Ca- damosto, Vasco da Gama, Kolumbus, Bartolomeo Diaz korszaka. 1494-ben különös könyv jelent meg a könyvpiacon; képzelebeli utasai bolondok, útjuk végcélja pedig Narragonia, a bolondok országa. A munka címe Narrenschiff, azaz Bolondok hajója. írója Sebastian Brand. A szerző 1458-ban született. Apja a strassburgi Arany oroszlán vendéglő tulajdonosa volt. Vendéglőjében sok ember fordult meg, s gyengeségeiket, hibáikat, furcsaságaikat jól megfigyelhette a fiatal Sebastian. Az ifjú később a bázeli egyetemen a jogtudományok doktora lett, majd főiskolai tanár, ügyvéd, író. Brand magát elsősorban pedagógusnak tartotta, műveivel nevelni és tanítani akart. Ilyen cél vezette a Bolondok hajója megírásához. Tükröt akart tartani azok elé, ' akik felfogása szerint bolond módra élnek, haszontalanul, tétlenül, elhanyagolják a tanulást, nem járnak templomba. Remélte, hogy így észre téríti őket, böl- csebb életmódra szoktatja. Az általa bolondságnak tartott dolgokról nyolcsoros népies versikéket írt, s ezt adta közzé könyvében. A kis munka tartalma újszerű volt. éles hangon, szellemesen kritizált, igazi sikerét mégsem a szöveg, hanem az ezt kísérő 115 nagyhatású művészi fametszet hozta meg. Ezek stílusa realista, alakjai a középkori ábrázolásokban megszokott merevség helyett élnek, arcvonásaik, test- és kéztartásuk természetes, kifejező. Nem üres díszek, hanem mindegyik mond valami érdekeset, jellemzőt, lényegesen többet, mint a versikék. A metszetek túlnyomó részét egy kimagasló tehetségű, avatott kezű művész készítette. Személye három évszázadik ismeretlen maradt. Csak 1837-ben kockáztatta meg Karl Friedrich von Rumohr művészettörténész azt a felvetést, hogy az ismeretlen illusztrátor nem más, mint minden idők egyik legkiválóbb grafikusa, Albrecht Dürer. Dürer ifjú korában az ötvösség, rajzolás, festés mellett a fametszetkészítést is megtanulta. Szülővárosából, Nürnbergből inasévei után — korának szokása szerint — fiatalon vándorútra kelt. Az út célja a tanulás, a továbbképzés volt, bár neki ekkor már nem sok ta- nulnivalója akadt. Vándorévei alatt eljutott Bázelbe, hosszabb időt töltött ott, felfedezték tehetségét és elhalmozták megrendelésekkel; többek közt megbízták a Bolondok hajója illusztrálásával. A címlapon egy kis hajóban utazó csörgősapkás bolondokat látunk, akik vidáman utaznak Narragoniába. A többi metszet azután bemutatja, hogy miben áll a bolondságuk. Bolond például az, aki könyvtárban ül, gondozza, porolja könyveit, de arra már nem jut ideje, hogy olvasson is belőlük. Bolond a fukar, mert csak gazdaságával törődik, nem ad alamizsnát a kéregetőknek, s ezáltal elveszti lelki üdvét. Bolond az apa, aki engedi, hogy gyermekei pénzzel, kockával játsszanak, s még az sem aggasztja, ha kést emelnek egymásra. A példákat folytathatnánk, de ennyi is élénk világot vet a XV. század végi erkölcsi gondolkozásra. Brand és Dürer világnézete egyaránt kárhoztatja a vallási törvények és a mindennapi élet józan követelményei ellen vétőket. A Narrenschiffnek példátlan sikere lett, igazi népkönyvvé vált. Még megjelenése évében három utánnyomás készült róla, s későbbi latin, német, flamand, francia, stb. nyelvű kiadásainak száma szinte megállapíthatatlan. Egy szerzetes Strass- burgban 1498-ban prédikációsorozatot tartott, mindegyik beszédnek a tárgya a Narrenschiff egy-egy bolondsága volt. A könyv címét két évtizeddel ezelőtt egy film is kölcsönvette. A könyvet sokan olvasták és nézték, csak épp az emberi természetet nem tudta megváltoztatni. Ha ma írnák meg a Bolondok hajóját, talán még több utasa lenne, mint volt egy fél évezreddel ezelőtt. VÉRTESY MIKLÓS Illusztrációk a Bolondok hajójából
