Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-10 / 187. szám

A NÉPÚJSÁG

1980. augusztus 10.

Pillantás a présházba

Űtrakeltem huszonöt év után.

Megmagyarázhatatlan érzés, valamilyen kényszer vitt el a kistormás! hegyek közé, ahol nekünk is volt akkoriban szőlőnk, présházzal, veréb- és szarkafészekkel, nagy szemű diófákkal, cseresznyével, rrbizlibokrokkal. Gyerekkorom, serdülőéveim sok múlhatatlan emlékével.

Már a faluvégen megdöbbenek. Huszonöt évvel ezelőtt nem itt ért véget a település, a Belacban egész házsort laktak a patak menti részen. Most egyetlen ház áll. Fél kilométerrel arrább, már fönn a hegy elején még másik házsor is állt,'nagyon szép környezetben. Most semmi. Vályogromok sem látszanak. '

Óriásra nőtt akácfák és a melléjük bújt bokrok elborítanak mindent. Felére szűkítették az utat is, ez a legfurcsább, a leginkább idegen. Nagyon széles út nyújtózott föl az egész völgyön át. Mert völgy ez, de olyan, hogy közben maga is emelkedik.

Szép szőlők feküdtek a lankákon. Diófás, nyitott, sok kocsiföljáróval kapcsolódó, terjedelmesen szabad hegyi úton jártunk, sokszor gyalog, szüret idején kocsival.

Se présházak, se szőlők, se följárók. Már aggasztóan sokat megyek a sötét falként álló fák és bokrok között összeszűkült agyagos-löszös földúton, amikor először hallok emberi hangot, de nem a közelből. Óvatosan fölkapaszkodók a sűrűség peremére, meglátok a lanka tetejénél egy fakó présházat. Ott lehetnek valahol. Körülnézek. Távolabb ismerős épület képe. Az volt a miénk? A hegy hajlata mintha a régi lenne.

Megyek tovább, keresem a diófákat. Ott kell fölmenni a szőlőnkhöz, ahol három diófa áll közvetlenül az út fölött.

Diófa nincs.

Végül meglelem a kocsi- följáró helyét: gyalogút bújik a gazban. Fölmászok. Nem tudok tovább lépni. Lenyűgöz a látnivaló. Ott a szőlő, a huszonöt év. előtti, az évszázados. Ugyanazok a tőkék, de teljesen más minden. Az összes diófát kivágták, a szőlő hiányos, megnövekedtek, széles bokorrá terebélyesedtek a tőkék és nincs fekete cseresznye, nincs ribizli, nincsenek vágók. Vagyis eltűntették azokat a kis utakat, amelyek keresztülszelték, részekre osztották a szőlőt, hogy könnyebb legyen járni. Bámulom a szőlőt. Az egyetlent, ami van, létezik, sőt virul. Mellette a közelben sehol nincs szőlő, de ahogy elnézem a tájat, a hatalmas völgyet, máshol is csak akácfadzsungel. Egy szőlő lehet

még, fél kilométerrel lejjebb, ahol a hangokat hallottam, ahol ugyancsak árválkodik egy présház.

Lehajolok az első tőkéhez, nézegetem a leveleit, a fürtjeit. Gyönyörű. Morzsolom a makulátlanul gaztalan, ápolt földet.

Nagyon széreti ezt. az oázist, aki idejár. Ügy szereti, mint az apám szerette. Ki lehet? Mióta csinálja? Ugyanaz a család huszonöt év óta? Csodálatos véletlen, hogy a gyerekeivel is meg tudta szerettetni a szőlőművelést a gazda, .aki átvette eltemetett apám hagyatékát, ezt a szőlőt, ami nem maradhatott ránk, mert mi elmentünk a faluból.

Sehol egy teremtett lélek, hogy megkérdezhetném. Már amonnan sem haitik gyerek- kia'bálás, a másik présháztól. Elrobogott egy Trabant, tisztán kivehető volt a hangja ebben a csönddel töltött medencében, újra csak a csönd van, magam maradtam.

Ballagok fölfelé, a présházhoz. Bal oldalon lucernaföld. Jó nagy, de nem nagyüzemi méretű tábla. A szőlőművelő ember kaszálja? Mikor vágta ki az elkorhadó tőkéket? Hatalmas munka lehetett. Vagy a szövetkezeté? Mennyi kérdés! Ha tsz- föld, miért nem törtek föl sokkal nagyobb parlagot? Drága munka, de megéri. Nincs ebben a határban olyan rengeteg jó fekvésű szántó, hogy ne volna érdemes szaporítani.

Merő képzelődés. Ebben a határban évtizedek óta akadozik a gazdálkodás, elfogytak az erők már régen, mielőtt összegyűlt volna a termelési tapasztalat és lépést tarthatott volna a modern követelményekkel. Csináltak okos dolgokat is, például halastóvá duzzasztották a silány réten átfolyó patak vízét. De az egész határ sose talált igazi gazdára. Nem győzték.

A szőlőhegyek meg egészen magukra maradtak. Átformálta őket az idő, benőtte az akác, a bodza, az igénytelen és szívós gyom.

Ez az egy-két szőlő maradt. Hihetetlen, hogy megmaradt, és most úgy járkálok itt, mintha álmodnék, szédülés örömmel, kapkodó gondolatokkal.

Felülkerekedik a kíváncsiság. Sietek a présház elé. Igen, ez az a hely, ahova letelepedtünk szüretkor, ebédelni. Fénykép is maradt egyről, mindenki a kezében fogja a tányért és ül vagy guggol. Szalmabálák feküsz- nek most az ajtó mellett. A padlást akarják téliesíteni? Az épület elején nincs födém, föllátni a padlásra, a tető alá. Más minden rendben. Odalépek a teraszhoz hasonló előtérre, s látom, nem mosta le az idő még az ősrégi tulajdonos nevét sem az ajtó fölött: „Steigman ...” A fal kopott, patinásán öreg és hiányos, de a név olvasható.

Söpört rend, a szalmabála mellett szépen összerakott fűrészelt fa. Ki vinné el? A szőlőt is meghagyják? A kincset, a különleges csemegét, amiből nincs több errefelé, vajon meg tudja őrizni a

gazda? Talán itt alszik az érés heteiben.

Nyitva a présház szobájának ablaka. Nem vettem észre rögtön, izgatottan nézek a rács mögé. Karnyújtásnyira az asztal. Hatalmas tábla szalonna, a negyedét ették meg ezideig. Két nagy darab kenyér. Kisebb méretű bogrács. A falon ugyanilyen. Az asztal mellett nem pad; autóbuszból kiszedett ülés.

Mögötte tűzhely. Sparhelt. Mint régen.

A szoba végében fekhely. Ugyanúgy, mint akkor.

Hűvös pinceszag. Olyan.

Megfordulok. Magához szorít a szőlő kékjéről idezúduló fény, mintha nem is hűvösben állnék, hanem a végtelenben, egy tőke és egy ribizlibokor között.

Gemenci József

(A felvételek- nem a riport helyszínén készültek.)

UfnUÓ c*mem aznapra, csak nehéz volt megtalálni, uiuiau Rám sötétedett az óbudai lakótelepen. Szitált a hűvös őszi eső. A toronyházak ablaksorai kékes fénnyel vilióztak: az összlakosság a Felügyelőt nézte, szinte csak én csatangoltam az utcán. Sokáig nem találtam meg a 42-es számot. Volt negyvenes és negyvennégyes, és nem akadt senki, aki megmondhatta volna nekem, miért van ez így. Aztán addig keringtem a házak és a zománcosan fénylő autók között, míg megtaláltam: a szomszéd utca sarkán volt, és onnan tizenhetesnek számított, mindkét utcanév és házszám ki volt rá írva, nagy betűkkel.

Becsöngettem, és pillanatok múlva láttam, hogy ha valami cifrán indul, akkor az később sem mehet simán. Csöngetésem nyomán hatalmas rohangálás kezdődött az előbb még csöndes lakásban.

— Ki az? — kiabált egy rémült férfihang, valami nehéz tárgy a földre zuhant, egy ajtó csapódott. Nem válaszoltam, mert mit üvöltözzek a folyosón, majd kinyitják, és akkor megmondom, hogy a Televízió kérdezőbiztosa vagyok.

Néha nem a legjobbkor érkezem a kérdőíveimmel, ezzel magam is tisztában vagyok. Esküvőt, családi leszámolást és kibékülést zavartam már meg, nem beszélve az intimebb helyzetekről. De nem tehetek mást. Kiadják a központban a címet, oda kell mennem. Ha előre bejelenteném egy udvarias telefonnal, hogy jövök, feleannyian sem állnának rá a beszélgetésre, és úgyis kevés embernek van telefonja.

Tíz év körüli, borzas kissrác nyitotta résnyire az ajtót.

— Mit akar a bácsi? —. kérdezte rémülten.

— A papádat keresem — mondtam szigorúan, és a kartonról felolvastam a kérdezendő nevét.

— Nincs itthon a papám — nyögte a srác, láttam rajta, felemás neveltetése lehetett, még nem tanult meg hazudni rendesen.

— Mondd meg, hogy a Televíziótól jöttem.

A fiú becsukta és kulcsrazárta az ajtót. Ismét hallottam a sutyorgást, jövés-menést. Éreztem, hogy most már kijön a papa, tudja, hogy egyedül vagyok, hacsak nem épp most darabolják a nagymamit, a kíváncsiság kihozza. A kartonjáról tudtam, hogy egyidős velem, harmincon túli, pesti születésű, az is lehet, hogy együtt rúgtuk a labdát sráckortmk- ban.

Ismét csikordult a kulcs, nyílt az ajtó. A férfi kilépett elém a folyosóra. Ha nem tudom, hogy egyidősek vagyunk, igazán nem mondtam volna meg. Krumpliorrú, sörhasú férfi állt előttem, vadonatúj farmernadrágban, még lógott róla az árcédula. Az arcán pedig az a gyanakvó, zárt kifejezés, amiről egész addig azt hittem, hogy csak az ötvenen felüliek sajátja. Kezet nyújtottam. Jól megszorítottuk, megráztuk.

— A tévétől jöttem, egy rövid kis kérdőívre.

Néztük egymást.

— Most nem a legalkalmasabb — vakarta a fejét —, mert rokonok vannak nálam. — Bent közben nem lazsáltak, hallottuk mindketten az őrült rohangálást, ajtócsapkodást.

— Tíz perc az egész — mondtam cinkos mosollyal. Olyan volt, mintha bent bújkálna a negyven rabló, de legalább harminckilenc. Ha ezek tényleg a nagymamit darabolják, akkor én sem úszom meg szárazon, és egyre kevesebb kedvem

volt megkérdezni a pasast, hogy tetszett neki a „Hosszú, forró nyár”, mennyit nézi a televíziót, és miből vette a lakását.

— Hát jöjjön be — monta, mintha csak megérezte volna, hogy egyre kevesebb az egészhez a kedvem. Az előszobában nem volt semmi különös, eltekintve attól, hogy pár perccel ezelőtt még legalább öten futkároztak benne, néptelen vglt, olyan rendes előszoba, fogassal, Lehel hűtőszekrénnyel és Munkácsy-olajnyomattal a falon.

Mózes Lajos:

A fehér Kent

— Talán menjünk be az én szobámba —, mondta, miután alaposan körülnézett. Szerintem azon törhette a fejét, a többiek hol lehetnek. A szobában öt farkasarcú férfi gubbasztott a fotelekben.

— A rokonaim — mondta, ők pedig felálltak, mint a kisiskolások, ha az igazgató úr belép a terembe. — Az elvtárs a televíziótól jött, interjút készít velem.-Ti menjetek ki a konyhába.

Szépen, libasorba kivonultak. Ismét körülnéztem, feltűnt, hogy annyi farmernadrág van a szobában, mintha konkur- reneiaharcra készülnének a Corvin Áruház ellen. Csak a he- verőn lehetett vagy száz darab, a földön a szekrény mellé felstócolva pedig talán még több.

Leültünk az asztalhoz. Elrakosgatott előlem vagy öt üveg whiskyt, mire maradt annyi hely, hogy letegyem a kérdőíveimet, mert volt még úgy öt-hat kiló szex-magazin is.

— Szódával, szóda nélkül? — kérdezte finomkodva. Bólintottam, hát legyen szódával. Töltött, jégkockát is rakott bele. — Milyen cigarettát parancsolsz? Gitane, Philipp Morris, Kent, Marlboro, vagy egy jó Burns szivart inkább?

Körülnéztem, mint aki csak azért teszi, hogy legyen ideje dönteni. Volt minden, amit felsorolt, kartonszám állt a szekrény tetején.

— Kentet — mondtam, és igyekeztem nem számolni a farmereket.

— Rövid vagy hosszú Kentet kívánsz inkább?

Nevetnem kellett. Olyan volt az egész, mint egy hülye angol film, leszámítva azt, hogy tegeztük egymást. Együtt nevettünk, mint két kölyök a grundon, Jean-vicceket mesélve.

— A rövid Kentet szeretem — válaszoltam, felállt, keresgélt a kartonok között, de csak hosszú Kentet talált. Addig legalább nyugodtan számolhattam a farmerokat, de végül mindig belezavarodtam. Kinyitotta az ajtót, kikiabált az előszobába: — Józsi! Hozzál be rövid Kentet, de ne hosszút, rövidet! — visszaült, büszkén nézett. Egymás egészségére emeltük a poharakat. Józsi pár pillanat múlva érkezett, egy bőröndöt cipelt. Letette elénk, kinyitotta, tele volt rövid Kenttel. Kicsit meghajolt felénk, és visszavonult a konyhába. Erre inni kellett. Elképzeltem, mennyire tele lehet ez

a lakás cuccal, ha mi éppen ebben a szobában beszélgetünk.

— Tudod, kamionos vagyok, ritkán nézek tévét — mondta halton, és szégyenlősen mosolygott —, amikor itthon vagyok akikor sem érek rá. Kint lenne rá időnk, csak a magyar adás nem jön be.

De azért töltögettem a kérdőívet. Az ugyan szorgos televíziónézőkre készült, de az ilyen csodabogarakra is volt egy rovatta.

— Majd a következő utamról hozok egy képmagnót, és az asszony felveszi nekem a legjobb műsorokat — mentegetőzött, mert azért látta, hogy oldalszám csak nullát írok a kérdésekhez —, Közel-Keletre járunk, még a Kossuth- rádió sem jön be.

Amikor ahhoz a részhez értem, hogy mijük van, mikór vették, ott már azért kellett dolgoznom. Mindenük volt, kivéve az üdülőtelket, de megígérte, hogy jövőre vesz egyet a Dunakanyarban. Mindent azóta vettek, hogy kamionos lett. Azelőtt Szentendrén az anyós sufnijában laktak.

— Ha akarsz egy farmert venni, neked nyolcszázért odaadok egyet — mondta, amikor végeztem a kérdésekkel, és pakoltam össze az íveimet. Fáradt volt: a legtöbb embert kikészíti a kérdezgetés, sok minden eszükbe jut, kénytelenek emlékezni.

— Nem kell, ez az utolsó farmer, ami rajtam van, ezt még elhordom.

— És hány ilyet kell naponta megcsinálni?

Vártam már a kérdést, megszoktam, hogy a magabiztosabbak visszakérdeznek, ők is meg akarnak valamit tudni, cserébe.

— Hármat-négyet naponta — válaszoltam az igazsághoz híven.

— És mennyire jön ki a suSka? — mutatta az újjaival.

— Darabonként hatvan forint.

Mosolygott, csóválta a fejét. Gondolom, összehasonlította a saját keresetével. Megköszöntem, hogy időt szakított rám, és kifelé indultaim. A faikasarcú rokonok a konyhaajtóból leskelődtek. Köszöntem nekik is. Kinyitotta előttem az ajtót, egy karton Kenttel gyengéden hátbavágott, és a kezembe nyomta.

— Szívd el az egészségemre, haver — mondta nevetve — és mondd meg a televíziónak, hogy mi, kamionosök, pénzt keresünk, nem érünk rá a műsort bámulni!

Hónom alá kaptam a kérdőívek mellé a Kentet, kezet ráztunk. A rokonok egymás után jötték elő a konyhából, és mentek a szoba felé. Már nem törődték velem, hiszen én is a nagy osztás részese lettem.

H97üfp|p menet még mindig esett az eső. Arra gondol:d£alCIC tam, lám, milyen mulya vagyak, hogy nem vettem nyolcszázért farmert, holnap eladhatnám a duplájáért, és még boldog is lenne, aki metgvehetné. Talán azért nem vettem, mert Olyan sok volt belőle a szobában. De lehet, hogy azért, mert valamikor régen azt hittem, hogy a farmer valami egészen más — nemcsak egyszerűen egy nadrágféleség — hanem több. Egy azok köziül a dolgok közül, amelyek majd — mint a holdutazás és a beat-zene — megváltoztatják az életünket, és minden más lesz, nem pedig ugyanaz.

Valamikor itt pincesor volt.

Még a fa is kiszárad