Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-31 / 204. szám

\

NÉPÚJSÁG 7

1980. augusztus 31.

Felettünk autók járnak

Péter értelmetlennek tartva a kérdést, csodálkozik.

— Gázzal! Mi mással főzne édesanyám?

— És a Zsigulitok mivel működik?

— Benzinnel — vágja rá. — Szuper, kilencvenkettessel.

— A kályhában mivel tüzeltek?

— Olajjal. A bojlerünk pedig villannyal megy, de azért a fürdőszobában is van egy minikalor.

— Péterkém, most akkor azt mond meg nekem, hogy a szén mire való?

Péter négy évének teljes komolyságával kérdez visz- sza?

— Mire?

Tekintetében leplezetlen az érdeklődés.

A vasajtó dübörögve csapódik be mögöttünk. Távoli morgás monoton moraja tölti meg a szűk folyosót. Jobbra a fal tövében sötét vízpatak csorog, a kanyar utáni félhomály felé. Üjabb vasajtók. A zaj erősödik, mintha a föld alatti erők igyekeznének elszabadulni, kitörni. Néha hangos csattanások, dörgések szakítják meg az erősödő morgást.

Kísérőim — Palotás Antal körletvezető és Vincze Viktor komlói újságíró, a Mecseki Bányász munkatársa — egykedvűen tapossák mellettem a betonfolyosó fekete sarát. Igyekszem lépést tartani velük. Gumicsizmám időnként tíz-tizenöt centire merül a fekete latyakba.

Aztán néhány lépcsőn megyünk felfelé és ott vagyunk az induló kas bejáratánál. Hatszáz méteres liftezés áll előttünk. A kas éppen üres csillékkel megpakolva merül lefelé, meg kell vámunk a visszatértét.

Várakozás közben végigmérem magam. Most látom, mi mindent vettem fel „beöltözéskor”. Oldalamon a bányászlámpa akkumulátora, rajtam patyolattiszta bányászruha, fejemen a „kobak” — később derült ki mennyire hasznos a műanyag sisak — nyakamban, hogy végképp bizonytalan legyen a járásom, a gázmentő készülék termoszszerű doboza. Alig fél órája, néhány újonc bányásszal együtt képeztek ki a készülék szakszerű használatára.'

A gesztenyési domboldalon, a város felett magasodik Zo- bák-akna jellegzetes négylábú aknatornya. Másutt az ilyen erdővel borított domboldalakon, a festői környezetben parkerdőket, kirándulóhelyeket építenek, itt a föld mélyének kincseiért indult meg a harc 1952. április 8-án.

Az előzetes felmérések, próbafúrások bizonyították, hogy a földben mintegy 70— 80 millió tonna szén rejtőzik. Feltárása — mivel itt szokatlan mélységben fekszik a szénréteg — nehéz, nem beszélve a növekvő költségekről és arról, amit az első pillanattól tudtak; a nagyobb mélység nagyobb veszély- helyzetet is jelent. De az ötezer kalória értékű, jól kokszolható szénre szüksége volt az országnak, így megkezdődött a bányaépítés. Akkori áron 3,2 milliárd forintba került, amíg 1964-re elkészült az új bánya, a Mecseki Szénbányák zobáki bányaüzeme. Az ország legmélyebb bányája. Az első szint 571 méter mélységben húzódik, a harmadik 106 méterrel alatta.

A termelés első évében — 1964-ben — naponta 150 vagon szenet hoztak felszínre, ma 182-t. A tervek szerint kétezerben elérik a napi öt- százvagonos termelést.

Zobákon 35 kilométer jelenleg használt vágat húzódik a föld alatt. Az üzemben 1650 fizikai dolgozóval és 180 alkalmazottal folyik a széntermelés.

Palotás Antal eltapossa a csikket, mielőtt válaszolna:

— Félünk? Nem félelem az, hanem az egymásért való aggódás, az óvatosság. Egy-egy robbanás után mindig vannak, akik kilépnek, de az igazi bányászok másnap, vagy harmadnap újra leszállnak.

— A szorongásból valami csak megmarad...

— Természetesen. De ha maga megy az úton gépkocsival és lát egy karambolt, fogadok, hogy a következő ötven kilométeren óvatosabban hajt. Erről jut eszembe: kimutatták, hogy a hatos úton évente több ember hal meg. mint a Mecseki Szénbányák egész területén.

Beszélgetésünket a kas visszaérkezése szakítja félbe. Az egyik bányász kihúzza a szénnel rakott csilléket, majd a lengőpad dördülve csapódik helyére és szabad az út, beszállhatunk.

Együtt utazik velünk Judt István, a zobáki bányaüzem főmérnöke is. Hetente egy- kétszer leszáll ő is, bányajárásra.

Többen állnak a szűk kas belsejében, szorosan melléjük kell húzódnom, hogy elférjünk.

— Csak nyugodtan, semmi vész — teszi biztatóan vál- lamra a kezét Palotás Antal. Egy rántás és megindulunk lefelé. — Amikor ember van a kasban, maximum 6 mé- ter/sec sebességgel közlekedik, szénnel terhelve ennek a

duplája a sebesség — mondja valaki a sötétben.

A nyikorgó, dörgő, himbá- lódzó zuhanás lefelé azt hiszem csak engem tölt el szorongással, ahogy a bányászlámpák tapogató fényében látom, a többiek egykedvű részesei az utazásnak.

Mintha hatalmas szikla- kápolnába érkeztünk volna. A boltív teteje öt-hat méter- re“magasodik fölénk, a folyosó szélessége is meghaladja az öt métert. Szürkésfehér kőbe vésték az alagutat. Ahogy elindulunk, a plafon alatti lámpák füzére messze előre mutat, távol bányász- lámpák fénye imbolyog.

Mellettem Virág János, a területi főmérnök lépked.

— Szűz még? — kérdezi.

— Van egy hároméves fiam — mondom.

— Nem úgy értettem — neveti el- magát. — Először jár bányában?

— Igen. És ön?

— Negyven éve szálltam le először mint csillésfiú.

Regényt sejtet a mondat, de nincs idő kérdezni, mert kisvonat tolat felénk.

— Azt hiszem, csillében nem utazott még, most azzal megyünk — mondja Virág János.

Egyenként mászunk be. Alján hosszú deszkapad, arra telepszünk lovaglóülésben, szorosan egymás mögé és indulás. Lassan elmarad mögöttünk a kas bejárata, a lámpák füzére, sötétben suhanunk. Néha egy kanyarnál, vagy kiugrónál piros lámpa figyelmeztet a veszélyre. Néhány perc múlva szűkül -az alagút. Már nem hullámpalaszerű vaslemezekkel, hanem fenyőtámokkal van a vágat biztosítva. Azt mondják, ide legjobb a fenyő. Sír, recseg, néha hajlik, de tartja a terhet, ellenáll a hatalmas kőtömeg nyomásának.

Mintegy három kilométeres föld alatti utazás után megérkezünk a célállomásra.

— Jószerencsét! — köszönnek a bányászok egymásnak.

Akaratlanul veszem át a köszönést.

Gyalog megyünk tovább. Már nem sziklakápolnában, keskenyedő alagútban járunk. Néhol jócskán meggörnyedve jutunk át, másutt hirtelen újra kiszélesedik a vágat. Lefelé tartunk. Erősen lejt az alagút, az iszapszerű szénben csúszkálva,

minden támba megkapaszkodva igyekszem talpon maradni. Nem mindig sikerül. Olykor néhány méteres szán- kázás után állok újra talpra. Most látom, milyen hasznos a kobak, percenként hányszor védi meg fejemet a sérüléstől. Üjra vízszintes szakasz, de most már végig hajlított derékkal. Gyanítom, ^íogy van jobb út is, mert fél füllel elkaptam indulás előtt Palotás hangját, amikor bányászkiképzésről beszélt.

— Ez a légvágat — mondja. — A frontfejtéshez innen kapják a levegőt, ezzel párhuzamosan, jó húsz méterrel lejjebb van a szállítóvágat, a kettő között pedig kilencvenöt méter hosszon folyik a fejtés.

Megérkezünk. Nagyot fújva törlőm arcomról a verejtéket. A legalább húsz fokos lejtésű fejtési fronton süvít felfelé a levegő.

A frontfejtésen Halla Imre, nyolcvanhat fős szocialista brigádja dolgozik. Tolna megyei bányásszal is találkozom köztük. Keresztes Antal Kisdorogról jár Zo- bákra.

— Hogy telik egy munkanapja? — kérdezem.

— Ma reggel is fél négykor keltem. Megetettem az állatokat, aztán már igyekezni kellett. A bánya busza hoz-visz bennünket, de így is délután lesz, mire hazaérek. Ott a kert, a jószág, van mivel eltölteni estig az időt.

— Család?

— Két fiam van. Az egyik három, a másik tizenhárom éves.

— Ha bányászok akarnak lenni, engedi?

— Miért ne, én is abból élek már húsz éve. Szép szakma ez. A vájáriskola után ide jöttem Komlóra. Tizenkét éve ebben a csapatban dolgozom. Megszerettük egymást, vigyázunk a másikra, jó itt, nem is szándékozom máshova menni.

— Komlóra se akar költözni?

— Ide nem, de nagy nap a mai, ma dől el, hogy megkapjuk-e Bonyhádon az új lakást. Ha igen, költözünk Kisdorogról. A bánya adott segítséget a lakásvételhez, ezentúl Bonyhádról járok dolgozni. Nem távolság az, van aki Pesten többet utazik.

Jövesztési bemutatót tartanak. Tájékozatlanságomban'robbantásnak mondom, de kijavítanak. Nincs szó robbantásról. Méteres lyukat fúrnak a szénfalba. Abba kerül a „puska”, egy hosz- szú cső, aminek a végét erős fémlemez, a „hasadófém” zárja el. A puskába 7—800 atmoszféra nyomású sűrített levegőt vezetnek, majd amikor a levegő áttöri a fémet, szinte robbanásszerűen „ki- jöveszti”, omlasztja a szenet.

Az már csak természetes, hogy az újságírót állítják a jövesztéshez legközelebb, hadd lásson mindent, közelről.

Halla Imre kalauzol végig a fejtésen, lefelé a szállítóakna irányába. Mellettünk a láncos vonszoló cáikorogva, nyikorogva viszi terhét, a feketén csillogó kőszenet, de fehér kődarabokat is látok.

— Ezt is kitermelik? — mutatok az egyik nagyobb kőtömbre.

— Igen, majd a válogatóban félredobják a Palotásszenet.

— Palotásszenet? — kérdezem vissza.

— Igen — mosolyodik el. — Ezt mi elneveztük Palotásszénnek, mert Palotás elvtárs szerint a bányából csak szénnek szabad feljönnie, hát akkor legyen — ez is szén.

■A fejtés végén elbúcsúzunk.

— Jószerencsét!

Táguló tüdővel szívom a friss levegőt. A fürdőablakon kívül valószerűtlenül erős fénnyel süt a nap. Megvilágítva lent a teniszpályákat, a környező erdőket, távolabb a valamikori tisztviselőlakások sárgás épülettömbjét.

— Látod, ott távol, a hegygerinc alatt jártunk, ahol az autók mennek, a Zobák- puszta—komlói út alatt — mutatja Vincze Viktor.

Ránézek. Kormos arcából csak a szeme világít.

— Hol kented így össze magad? — kérdezem.

— Nézz a tükörbe, ott van egy a falon — mondja.

Ördögarc tekint rám. Sokáig tart, amíg lecsutakoljuk magunkat.

— Ebéd után kimegyünk a krumpliföldre — mondja Viktor.

— Te tudod — hagyom rá.

Gyönyörű az idő. Napfény veri a völgyet. Szőlőédesítő, gyümölcsérlelő. A hatalmas völgy apró parcellákra osztva, színes házacskákkal, kerti lakokkal, szerszámos kamrákkal hintve tárul a nézelődő elé. Az egyik domb mögött templomtorony, középen, mint távoli szürke folyó, a pécs—komlói műút kanyarog.

Határtetőn vagyunk, a valamikori komlói városi krumpliföldön. Itt termelték, tárolták a város ellátásához szükséges burgonyát.

— Iszunk egy fröccsöt, aztán elmegyünk szomszédol- ni. Hátha találunk ismerőst — mondja barátom.

A harmadik parcellában Holla Imrével találkozunk. Hátán permetezőgép, térül, fordul az alig ötven négyszögöles szőlőben.

— Kiszórom ezt a kis per- metlevet, aztán beszélgethetünk — mondja és később az egyik fa hűvösében, kispadra ülünk.

— Látja, ez itt a pihenés — mutat széles mozdulattal körbe. — Alföldi gyerek vagyok, amikor bányába kerültem, mindig hiányzott a föld. Most itt a kertem. Ha tehetem, kijövök. A bánya a forgókat, az ízületeket teszi először tönkre, no meg a tüdőt. Itt van szabad levegő, mozoghatok is.

— Azt mondják, a szénport sörrel, borral szokás leöblíteni.

— Van, aki azt mondja — komolyodik el. — De ma már nagyon sokan vagyunk, akik ide járunk pihenni, erőt gyűjteni. Tudja, amíg régen a szűk szoba-konyhás lakásban éltek a bányászok, addig nem csoda, ha vágyódtak a tágasabb kocsmába, feledni bút-bajt, sok munkát, kevés bért. Ma, aki becsületesen kitart, annak a bánya szerez lakást, az boldogul. Kiskertet is bárki kaphat, ma már a legtöbben ezt az életformát választjuk a féldecizés helyett. Eltöltők itt egy délutánt, kapálgatva, a szomszédokkal beszélgetve, otthon aztán tévézés közben elalszom. Egészséges, mély álommal. De reggel kipihent, nyugadt emberként megyek a sihtre.

Nézz a naptárra, Péterkém. Tudom, nem tudod elolvasni, azért mondom. A jövő vasárnap bányásznap van. Mindenütt őket ünnepeljük. Kitüntetéseket kapnak, elismeréseket.

Mintha ezzel letudhatnánk egész éves munkájukért a köszönetét.

Azt nehéz megköszönni. Róluk akartam mesélni neked, a föld mélyének mindennapos harcosairól.

Róluk szól az a dal is, amit régen hallottam, de a refrénjére máig emlékezem: Bányász testvér, Jószerencsét, fáznak még az emberek. Bányász testvér,

szén-szívünkből gyújtsunk nékik nagy tüzet!

TAMÁSI JÁNOS Fotó: Nemesi Árpád

Hidraulikus tárnok kö zött folyik a munka

A zobáki jellegzetes, négylábú aknatorony