Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-24 / 198. szám

6 IníÉPÜJSÁG

1980. augusztus 24.

Múltunkból

Tóth László magas, szikár, inas ember. Szakállt visel. Repülőgép vezető, oktató, műrepülő, vitorlázórepülő. Az életrajzába a repülés csak a véletlenségek hosszú láncolata során került. Manapság nagyon örül, sikerült életében először vitorlázórepülővel háromszáz kilométeres távolságot repülni.

Erzsiké, a felesége alacsony, telt arcú, kedves teremtés. Rokkantnyugdíjas. Olyan mint a madár: őrzi a fészket minden körülmények között.

íme a reptéri beszélgetés a Tóth házaspárral:

— Mozdonyvezető, rendőr, katona, tűzoltó, repülő és űrhajós, ez minden fiúgyerek álma. A sorrend és a kívánalom változó, de végül csak kevesekből lesz az, amit pöttöm korában elhatározott. Ebből következik a kérdés is: gyermekkori álmát valósította meg?

— Sohasem akartam pilóta lenni. A véletlenségek hosszú sorozata után kerültem a főiskolára. Mezőgazda- sági szakközépiskolába jártam Győrben. Az egyik osztálytársam javasolta: jelentkezzünk a Kilián György Jelentkeztem, azért, mert akkor hiányozhattam az iskolából három napot. Kiszupe- ráltak. Akkor azt mondta a társam, menjek le vele a repülőtérre, vitorlázórepülőnek. Elmentem. Az újabb javaslat az volt, hogy jelentkezzünk a mezőgazdasági repülőkhöz, Nyíregyházára. Oda is mentem vele. Nem voltam jó tanuló, a felvételin 15-en értünk el egyforma pontot, engem vettek fel... Az osztálytársam nem felelt meg a felvételin.

— Nem hiszem, hogy ennyi elég lett volna az üdvösséghez.

— Nyíregyházán folytattam a vitorlázórepülést, akkor már nem tudtam volna elképzelni az 'életem nélküle, csak arra nem gondoltam, hogy hivatásos pilóta leszek.

— Tíz év telt el azóta, ma már repülőoktató a főiskolán, műrepülő és változatlanul vitorlázórepülő. Ez a tíz év már nem a véletlenek sorozatának köszönhető.

— A főiskolán oktatják a műrepülést is. Az államvizsga előtt három kollégámmal — Varga Zoltánnal,. Veres Andrással és Molnár Andrással — alakítottunk egy négyes műrepülőcsapatot. Volt egy balesetünk, sérülés nem volt, csak a gép törött. Egyik ársunk feladta. Három év alatt alakult ki a mostani csapat: Tóth László vezérgéppel, a jobb oldali kísérő Pászti Tibor, a bal oldali kísérő pedig _ Molnár András. Közben megtetszett az oktatói munka, s mindhárman maradtunk Nyíregyházán tanítani.

— Láttam Öcsényben mürepülő bemutatójukat. Jobb jellemzést nem tudok adni: hajmeresztő volt. Lent a rádióban

I hallottuk, ahogy irányította társait. Hogyan lett a vezérgép pilótája?

— Mikor kialakult a csapat, leültünk megbeszélni: ki legyen a vezér. A srácok azt mondták, legyen a Tóth... Bíztak bennem, s most azt honorálom.

— Nekem eszembe jutott, amikor a tükörrepülést mutatták be, és a két gép csak pár méterre volt egymástól, hogy mi lenne, ha leállna a fenti gép motorja...

— Most azt akarja kérdezni, hogy félünk-e... Leállhat, vagy kihagyhat a motor, de mi már lent a földön, a műsor megtervezésénél gondo- „lunk ilyenre is. Felkészültünk géptörésre, még szárny- leválásra is, veszélyhelyzet ennek ellenére kialakulhat.

— Nagyobb a felelőssége a vezérnek?

— így igaz... A levegőben - csak a vezérpilóta irányít. De másképpen nincs különbség közöttünk. A két társam bármikor átvehetné a vezérgép irányítását. így választottunk. Minden a felkészülésen, a tervezésen múlik. A levegőben már megy minden, mint a karikacsapás. Az országban mi csináljuk egyedül kötelékben az orsót. Amikor készültünk hetekig, hónapokig lent, ismétlem lent a földön, elméletben és papíron mindent megcsináltunk. A levegőben hat év alatt összesen 150 órát műrepültünk. összehasonlításként: külföldi ellenfeleink évente több mint 200 órát gyakorolnak.

I

— Ezért nem indulnak nemzetközi versenyeken?

— Ezért is, meg a mi gépeink már nem alkalmasak a nemzetközi mezőnyben való szereplésre. Szép eredményeket értünk el a trénerekkel, de tudomásul kell venni; ezek a gépek húsz éve voltak „menők”. Uj gépekre még reményünk sincs. A versenyzést felfüggesztettük. Továbbra is készülünk műrepülésből is. Ezt is kell oktatni a főiskolán. Bemutatóra mindig hívnak bennünket, a Molnár Andris augusztus 20- án is repülőnapon volt. Különben itt van ő is Öcsényben.i elvállalta a vontatást.

— Kanyarodjunk még vissza a műrepüléshez, illetve a vitorlázáshoz. Azért indult itt Öcsény- ben, hogy pótolja a másik versenyzési lehetőséget?

— Igen. Csak az első háromszáz kilométeres táv teljesítése után jöttem rá, ennek a versenynek az igazi ízére.

— De úgy tudom, majd mindennap edzést is tart a Trénerrel.

— Egy kis lazítás kell nekem is.

Itt Tóth Lászlóval megszakadt a beszélgetés. Mint versenyző, a VIII. Gemenci Vitorlázórepülő-bajnokságon szerepel, egy óra múlva indul újabb háromszáz kilométeren felüli feladatra. Erzsi kével, a feleségével maradunk a jó öreg A—15-ös gép mellett.

— Erzsiké, szokott néha zsörtölődni a repülés miatt?

— Kell néha veszekedni. Április óta reggel hattól este kilencig a repülőtéren van. Ilyenkor figyelmeztetni kell, okosan rábeszélni, pihenjen kicsit. A repülés ellen soha sem beszéltem, másodikos volt a főiskolán, amikor megismerkedtünk, akkor vállaltam, neki a repülés az élet. Ehhez tartom magam.

— Azoknak, akik csak lentről nézik és irigykednek a repülőkre, fura elképzelésük van a pilótákról. Milyen emberek végülis?

— A munkahelyükön fegyelmezettnek kell lenni. Ez érződik a magánéletben is. Precízek, de jókedvűek. Talán jobban ragaszkodnak a családhoz, mint más emberek. Ez abban mutatkozik meg, hogy otthon Laci többet segít, mint azok az ismerőseim, akik nem pilóták. Milyen ember a férjem? Nehéz erre válaszolni. Nagyon szereti a repülést, a családot is. Mindkettőt együtt szeretné, de inkább a család szorul háttérbe. Igyekszik úgy intézni a dolgokat, hogy együtt lehessünk. Sok versenyre elvitt, külföldre is.

— Mit szeret ezenkívül még a férje, mi a hobbija?

— Van-e ezenkívül még valami? Ezt magamtól kérdezem. Sokat szeretne, mindenből egy keveset. Talán a sízés az, ami szóba jöhet. Mióta ismerem, az idén lesz az első nyár, amikor egy hetet a Balaton mellett töltünk, eddig mindig télen mentünk szabadságra.

— Milyen a kapcsolat a repülős családok között?

— A férfiak természetesen barátok. Mi, asszonyok igyekszünk úgy tartani a kapcsolatot, hogy soha semmiféle zavaró tényező ne szerepeljen az életükben, így még véletlenül sem veszekszünk egymással. Nekünk kell ügyesen irányítani a dolgokat, úgy, hogy a szabad idejük a lehető legkellemesebben teljen.

— Úgy érzem, ezekben az emberekben rengeteg feszültség gyülemlik ösz- sze. Valamikor ezt le kell vezetni. Mit érez ebből a család?

— A robbanás előtti állapotot észre lehet venni. Főleg akkor, amikor valamit még nem akar elmondani otthon, de már napok óta- rágódik rajta. Nem szabad siettetni, a robbanás előbb- utóbb bekövetkezik, de szerencsére, amilyen gyorsan feltör belőle, olyan hamar meg is nyugszik.

— Itt öcsényben már legendákat mesélnek a

Tóthékról. A nyíregyházi csapat új taktikát vezetett be a vitorlázórepülésben, kötelékben repülnek, lentről pedig egy rádióskocsival végig kísérik őket. Ilyenkor feleség vagy a csapat segítője?

— Én mindig felesége vagyok. Minden alkalommal kísérjük, míg látjuk a gépet, tudjuk, hogy nem fog „legelni”. Civil nyelven ez azt jelenti, hogy nem kell leszállnia a legelőn, vagy a tarlón. Neki is .sokat jelent ez a segítség, egy ilyen több órás versenynapon segítünk navigálni, meg a magányérzés is kisebb így.

— Erzsiké, mi lenne, ha egyszer eltiltanák a férjét a repüléstől?

— Ezt nem tudom elképzelni. Amikor a kisfiúnk nyolc éve megszületett, Laci akkor a vitorlázórepülést szüneteltette. önszántából, azért, hogy segítsen a gyereknevelésben. Nem bírta idegileg. Végül én örültem, hogy újból gépbe szállt.

Közben befejezték az eligazítást, megkapták a feladatot a versenyzők. Tóth László térképpel a kezében jön társaival, Keszőce Jánossal és Pokoraczky Istvánnal.

— Laci, a beszélgetések során többször visszavisszakanyarodott a vitorlázórepüléshez. Ez nekem nagyon furcsa, a műrepülés azért mégis „komolyabb” dolog.

— A vitorlázórepülésnél csodálatosabb nincs. Itt az ember saját magára van utalva. Ügyesnek kell lenni, szemfülesnek, kitartónak. A Trénernél előttem bőg közel kétszáz lóeő, az helyettem dolgozik, arra mindig számíthatok. A vitorlázás az egy harc, a termikkel, a géppel, a semmiből kell építkezni.

— Ezért emlegeti azt a háromszáz kilométert olyan sűrűén? >

— Életem első bajnoksága ez. Életem első hosszú távú eredménye. Ma még nagyobb feladatot kaptunk. Aztán csodálatos a társaság is. Ellenfelek vagyunk, fönt a levegőben azért drukkolunk, hogy a másiknak ne sikerüljön, taktikázunk, lopva megyünk egy felhő alá, olyan emelkedést keresni, amit a másik nem vett észre. Nagy verseny ez. Lent meg mi vagyunk a legjobb barátok. Esténként, ha idetévedne egy idegen, csak azt venné észre, hogy ez egy szertelen kirándulócsoport. Ez az egészben a csodálatos.

— Ismét megkérdezem: a vitorlázás több, mint a motoros repülés?

— Nem tudom. Most nekem több, ebben vagyok benne nyakig. Az biztos, minden repülők királynője a vitorlázórepülő.

— Köszönöm a beszélgetést!

HAZAFI JÓZSEF Fotó: GOTTVALD KÁROLY

A múllt vasárnapi novaiunkban a Dombóvár környéki pusztákon 1937—38-ban lezajlott két sztrájk történetét írtuk meg, az egyik Tüskepusztán, a másik Nagykondán volt.

Egy évvel később Ódal- mandpusztán robbant ki a sztrájk. 1939. július 4-én ment a telefonüzenet a dombóvári csend őrőrsne, hogy segítsenek rendes, ütemes munkára bírni a munkásokat. Az esetről a járási főszolgabírónak július 6-án adott jelentést a csendőrség.

„Németh László intéző — szól a jelentés — Űjdombó- vár községhez tartozó Ódal- mand pusztai lakos folyó hó 4-én, 15 árakor telefonon az őrsöt arrófl értesítette, hogy a sommás munkások az aratási munkát megtagadt ák, járőr kiküldését kérte”.

A járőr nem késlekedett, még azon a napon megjelent a pusztán és munkához látott. Viirágh Ferenc főintéző fogadta Varga Dom okos törzs- őrmester járőrvezetőt és Szá- szi Márk csendőrt. Hamar elmondotta panaszát. Kiderült, a munkások az osztályharc- naik nemcsak a sztrájk formáját használták a nagybérlő ellen, hanem a tudatos munkalassítást is. Idézzük a csend- őrségi jelentést:

„...az uradalomnak Űjdal- mand-pusztára kihelyezett sommás munkásai fólyó hó 3-án ás 4-én csak immel-ám- mal dolgoztak („aimeriikáz- tak”), mert 3-án 22 pár arató csak hét holdat, 4-én 34 pár arató csak 11 holdat arattak le, holott legalább minden párnak le kellett volna aratnia 1—1 hofld búzát. Ö (a fiőintézőről van szó), a munkásokhoz a következő figyelmeztetést intézté: vagy dolgoznak rendesein, vagy aki nem akar dolgozni, azzal leszámol és élmehet haza. Erre a munkások közül a csatolt jegyzékben felsoroltak a munkát megtagadták, illetve fizetésüket és elbocs újításukat kérték. Ezt ő tudomásul is vette és azoknak tudomására adta, hogy még 4-én este kifizeti őket és hazamehetnek. Majd később még 12 fő a munkahelyét otthagyva jelentkezett nála, hogy ők is haza akarnak menni. Ezt ő nem vette tudomásul, illetve eltávozásukba nem egyezett bele azzal, hogy máért nem jelentkeztek leszámolásra az előbb írt munkásokkal. Utóbbi munkásokat figyelmeztette, hogy a munkát folytassák, de mivel nem voltak hajlandók, azért kérte a csendőrjárőr kiszállását”.

A jelentéshez két névjegyzék is tartozik. Az egyiken azok sezrepelnék, akik bejelentették távozásukat, és el is engedték őket, a másikon azok, akik kicsit később kérték elbocsátásukat, de akiknek távozását nem engedélyezték. Akiknek szerződését felbontották, olyanok voltak, akik korábban még nem dolgoztak a mezőgazdaságban, s teljesítményük érthetően nem érte el az átlagot.

Amikor a főintéző közölte, hogy a második névjegyzéken szereplők munkájához ragaszkodik, a csendőrök megkezdték feladatuk második részének teljesítését, a munkások munkába állítását. Fenyegetéssel, bírósági eljárással, börtönbüntetéssel hozakodtak élő, s a nagybirtokos-nagybérlők érdekeinek megfelelően „megmagyarázták” a munkaszerződés lényegiét.

A munkások ezt követően felvették a munkát.

A főintéző, intéző, csendőrök nem voltak biztosak a dolgukban. A munkások után mentek, de őket munkába találták. Sőt, még július 5-én reggel is a munkahelyen végzett ellenőrzést a járőr, s tájékozódott arról is, hogy az elengedettek 5-én reggel az 5 óra 20 perckor Tamási felé induló személyvonattal elutaztak.

*

1942-bol is őriz sztrájkkal foglalkozó iratokat a Tolna megyei Levéltár. Ebből az évből két eseményt említünk, ami Dombóvár környékién zajlott le.

Tudjuk, 1942 már a második háborús esztendő. Noha ekkor még a fasiszta hatalmak hírközlő szervei tömegesen adták ki a „győzelmes előnyomulásról” szóló híreket, egyre többször kopogtatott a postás az ajtón, hozta a halálhíreket. De sok lakás ajtajában mások is megjelentek: a csendőrök, rendőrök, nyomozók — és tartóztatták le a haladó gondolkodású egyéneket. Ez év májusa a nagy lebukások időszaka. Rövid néhány hét alatt mintegy 600—700 kommunistát tartóztattak le az országban. Ilyen politikai viszonyok közepette a legkisebb osztályjellegű megmozdulásnak is rendkívül nagy jelentősége volt. A legkisebb megmozdulás, a szervezkedésnek még a gyanúja is élég volt arra, hogy eljárást indítsanak a hatóságok.

Ödálmand—Sütvény honvéd csálkótelepi parancsnoksága gyors járású, kétlovas fogatot küldött 1942. július 26-án kora reggeli órákban a szak- csi csendőrőrsre, kérve, hogy jöjjön járőr, mert az aratók megtagadták a munkát. A járőr nem késlekedett. Pallér György törzsőrmester és Horváth György próbacsendőr délélőtt 10 órára már meg is jelent Ódalmandon. A sztrájk okát a járőr jelentés az alábbiakban állapította meg:

„A szerződéses munkások a szerződésben vállalt aratási munkára a vasárnapra való tekintettel, valamint azzal az indokkal, hogy ‘egész héten át nem tudtak ruhát mosni és javítani, a kirendelést megtagadták.”

Nem nagy tetszést válthatott ki a főszolgabírónál a járőr megjegyzése, mely szerint

„...a munkások nem szándékosan tagadták meg a munkát, csupán saját maguk rendbehozatala és az egész heti fáradságos munka fáradalmait akarták kipihenni. így bűncselekményt fenn forogni nem látott...” — ezért feljelentést nem is kezdeményezett a járőr.

Az is kiderül a jelentésből, hogy mindössze két napi munlka volt hátra, tehát nem volt már nagyon sürgető a munka. De a csendőrök megérkezésié után, ebéd után munkába álltak az egész heti munkától fáradt munkások.

*

1942. november 2-án reggel 7 órakor Szilfás-pusztán került sor tömeges munkabeszüntetésre. A munkások a barakkban manadtaik, nem szedték a cukorrépát. Az intéző feljelentése alapján megjelentek a kakiasíollasok. Az intéző véleménye szerint semmi oka nem volt a munkásoknak a munka beszüntetésére. Azonban hamar kiderül, hogy

....Szilfás-pusztán a cukorrépa szedését 60 sommás megtagadta azzal, hogy kh- kénit a cukorrépa kiszedéséért keveslik a 40 pengőt, mivel ők úgy tudják, hogy más uradalmakban többet fizetnek. Másrészt ők úgy tudják, 'hogy a munkaidejük 1942. november 1-én végleg lejárt, ezért haza szándékoznak menni, szülőfalujukba.”

A nyomozás során Sípos Mária és Cseresnyés Mária munkások elmondották, hogy Szilfás-pusztán megjelent egy általuk ismeretlen t opon ári lakos, s ő mondotta el, hogy a toponári birtokon 70 pengőt fizetnek a cukorrépa kiszedéséért holdanként. Ez a hír gyorsan elterjedt a munkások között, akik ennek hallatára beszüntették a munkát és az intézőtől követelték a magasabb bért.

A járőr maga elé rendelte a 60 munkást, a szerződésben foglaltakat előttük kihirdette és őket magatartásuk várható következményedre figyelmeztetve, felhívta őket a munka folytatására. November 2-án délután két órakor a munkások ismét fel- .vették a munkát. Béremelésre nem került sor. A csendőr azonban másnap reggel is megjelent a répaszedőknél...

K. BALOG JÁNOS

:.v.V: ... .v/.'+ \ :

Tóth Lósm/ó műrepU/övel óm tofesógévmi