Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
1980. augusztus 17. ^PÜJSÄG 7 Színek, házak, ellenvélemények A fekete-fehér kép nem tudja visszaadni a lakótelep színét, legfeljebb az árnyékokból következtethetnek róla, akik nem látták az épületeket, hogyan kapcsolódnak színnel is egymáshoz, a régi lakótelephez és a hegyoldalhoz. Tréfával ütöttük el egy mérges hangú olvasónk véleményét, amikor bejött hozzánk: ki engedi olyan pocsék színre festeni a várost? „ön is, mások is” — mert végeredményben mindenki beleszólhat — demokráciában élünk — hogy milyenre fessék a szakszádi középmagas és alacsony házakat, a panelból készítetteket, meg a hagyományosakat is. Mert, amint jól tudjuk, hogy az építőiparhoz „mindenki ért”, úgy azt is elfogadjuk, ha mindenről van véleményük, s azt illetékes előtt elmondják. Az illetékes például a tanácstagi gyűlés, és van írógép meg golyóstoll, amivel papírra lehet vetni a véleményt, s egyforintos bélyegköltséggel eljut a célhoz, a válasz is visszaérkezik. „Maguknak 'kellene erről írni” — mondja kedves olvasónk. Igaza van, írunk róla. Beültettem tehát T. Lajost az autóba és várossétára mentünk. Hol is kezdjük? A kék, a zöld, a fehér, vagy a drapp színű házaknál? Netán a villanegyed hupikékfalú lakásaihoz hajtsunk; vagy a városközpontban álljunk meg, s gyönyörködjünk az ízlésesen befestett házakban? Mindenekelőtt tisztázzuk: a városi házak színét senki nem önhatalmúlag, egyéni ízlése alapján adja meg, hanem erről bizottság dönt. Kezdjük tehát a sétát: Skála Áruház. Fehér—zöld. A fehér zománcozott táblák nem azonos fehér színűek, állítólag a lemez milyensége az oka a fehér árnyalatainak. Miért ilyen fehér, és miért a zöld a kísérőszín? Sok vita volt róla, manapság megszoktuk már. Amikor elkészült a crossbar-központ, akkor a kék volt a „vörös posztó”. Magyarázták, hogy nem a mostani helyzetet kell szemrevételezni, hanem majd a kialakulandó városrészt. S ha elbontanák e szép épület mellől a ragadványokat, ha a szakközépiskola oldalát is renoválnák, s annak valamilyen szép színt adnának — a harmónia érzékelhetőbb lenne. Felhördültek sokan, amikor a szakszervezeti székház „jajvörös” ruhát kezdett ölteni: állítsák le a munkát, jött a vélemény. Magyarázkodtunk: fakul az a szín, lemegy róla a jaj és marad a vörös — amely szín például egyes nemzeteknél a boldogság színe. Eljutunk az új lakótelepekre is. A Kinizsi utcában a tizenegy szintes házak színe: mosott beton. Azaz amikor elkészült az elem, néhány órával utána kimosták a kavicsok közül a kimoshatót, s most olyan, mint egy kavicsbánya. Ilyen „színűek” a Wesselényi utcai házak a Tambov lakótelpen. De! E szürke házak közé ékelni a Sárköz óvodát szerencsés tervezői ötlet volt, az élénk szín szinte megfiatalítja e lakótelepet, még akkor is, ha a másik oldalról kék színű házak zárják le. A Gróf Pál utcai öt fehér ház kiemelkedik a városképből, nemcsak a tizenegy szintjével, hanem színével is. A fehér, s világosmogyoró, vagy tejeskávé színek a szemnek is tetszetősen váltják egymást. Megszoktuk ezeket a házakat, hisz fehérségükkel nemhogy lezárják a város belső magját, hanem az ember úgy érzi, hogy az egész Sárköz kiterjed, a szem elé kerül. Amikor az öreg kórházzal szemben elkészült az egészségügyi iskola, meg a szállás, akkor mindenki a lilakék színt tartotta oda nem illőnek, csúnyának. Bár valami igazsága a közvéleménynek volt, mert a kivitelezőt is megbírságolták, miután nem a terv szerinti kék színt használta a mozaiklap burkolásnál. E ház valóban csúnya, mert ha egyforma kék lenne a kétrészes épület, netán egy épületen is minden kocka színe, másként fogadná az ember szeme. S menjünk tovább, a Béri Balogh Ádám utcában. Megakad a szemünk a zöld, a tizenegy szintes házon. És szomszédságában barna, sárga-rózsaszín, meg ki tudja a színárnyalat pontos nevét, hiszen valóban az az érzése az embernek hogy a szín úgy sikerül, ahogy látjuk. De az a zöld, amely a tizenegy szintes házon van, már sokat fakult, két hónap alatt — a sárgák, a rózsaszínek, meg a barnák is fakulnak majd — s akkor még mindig nem tűnik el a színek okoztak diszharmónia a tizenegy szintes, aa ötszintes és a láncházak között. A láncházak, a sorházak, a hegy oldalában tíz-tizenkét éve készültek. Akkor úgy gondoltuk mi is, hogy ezek a kétszintes házak jönnek majd le az 56-os útig. Ám most azt tapasztaljuk, hogy a temető végéig, a csatári torokig lesznek váltakozva a 11 és az 5 szintes házak, amelyek színe ténylegesen szivárványa^ hiszen ahány ház, annyi szín — s mögötte a betonszürke, halványzöld, rózsaszín, drappos, és betonszínű házcsoportok — még egy ötös csoporton belül is ötféle színt találhatunk — amelyek szinte megtörtén, letaglózva állnak színskála tekintetében az előttük lévő házak mögött. Azt most ne vizsgáljuk, hogy a tizenegy szintes házak mögé rejtett meleg ..családi fészkek most majdnem tömegszállássá degradálódtak, mert elfogták előlük a levegőt, a tért, a kilátást. S a temető térségében látunk három szép utinoros házat. A húsiparnak készültek. Szép blokképületek ezek. Családi házak előtt épül három tizenegy szintes és négy ötszintes épület, amelyek mögött ugyancsak bújócskáz- nak majd, mikor, hol éri a nap a kétszintes lakóit. Szerencsére a domboldal itt me- redekebb és a családi házak a magas épületek teteje fölött kilátnak — valahova a ma- gasságos ég felé. Itt még inkább „színesek lesznek a házak”. Amolyan kocka, sakk- táblaszerűen. Hasonló szisztéma fog kialakulni, mint a Béri Balogh Ádám utcában a transzformátorházab és víznyomásfokozók épületeiben: fűrészfogszerű színezést kapnak majd az épületek. Ezért látunk például az első tizenegy szintes háznál két rózsaszínforma betonelemet máris beépítve. Menjünk még tovább? Nézzük a Kadarka utca sóderhegyre emlékeztető házait? A Kölcsey lakótelep betonskatulyáit? Ne! Inkább keressük a színeket, az egyhangúságot feloldó harmonikus illeszkedést lakótelepközépület, középmagas házak és családi házak között — azt keressük, hogyan tudjuk „lakhatóbbá” tenni a várost. Persze az is az igazsághoz tartozik hogy egy ház színe soha nem tetszik mindenkinek. Építész-tervező körökben Szekszárdnak a híre jó — már az épületek színezése tekintetében... E sorok írja sokat berzenkedett már a lakóházak, telepek színe, formája miatt — s végül saját magában mindig azzal zárta le a vitát, amit az írásunk elején berzenkedő olvasónknak is mondottunk: „Legalább kétezer most elkészült szivárványszín házról vitatkozhatnék — mert akkor azok a házak már készen volnának.” Egyébként a csatári városrészben majdnem ötszáz lakás készül, a Herman Ottó lakótelepen tulajdonképpen befejezték a lakások építését, a Bottyán-hegyen viszont most vannak a lakótelep építésének közepén — ott még volna lehetőség „beavatkozni”, hogy szép színes házak épüljenek... A középületek színéről vitatkozni azonban, úgy tűnik, teljesen felesleges és meddő dolog. Amikor városrendezői térkép, makett kerül a kirakatokba, sehol nem tüntetik fel az épületek színét — pedig amikor elkészül egy városnegyed, nemcsak a középületek színét kellene a maketton, vita és döntés előtt feltüntetni, hanem a lakóházakét is. így a szürke makettból sajnos másfél, két évtizede még szürke épületek készültek. Manapság a szürke makettból már pasztellszínű házak valósulnak meg, kékek, zöldek, barnák, halovány rózsaszínűek, csúnya spenótszí- nűek és jajvörösek... PÁLKOVÁCS JENŐ Kis tereién - nagy gazdaság Zárt ajtókra, magas falakra, munkában megfáradt, zárkózott emberekre számítok. Keresztes István bölcskei portája felé igyekszünk, s ahogy közeledünk, úgy nő bennem a szorongás: biztos, szinte biztos, hogy nem állnak velünk szóba. Előfordult már ilyen. Mindegy, azért megpróbáljuk. A gazdát keressük, aki naponta 14 tehenet fej, és több tejet visz a csarnokba, mint amennyit valamikor a tsz-ben fejtek. — Maga a gazda? — nézek a fiatalos külsejű férfira, aki a kis udvar nagy szénakazla mögül kerül elő. — Mi lennénk — fogad barátsággal és a konyhából kukucskáló felesége felé int. Mondjuk, mi járatban vagyunk: szeretnénk megnézni, hogyan gazdálkodnak egy ilyen szép, kétszintes ház mögött. — Semmi akadálya — mutat körbe. Nézzünk szét bátran mindenütt. Csak az a helyzet, hogy most nemigen ér rá, mert hozzák a szénát. Hiába, kevés a hely, kicsi a tercia, és a kazallal csak fölfelé lehet terjeszkedni. A tizennégy tehén a legelőn van, befogták a lovat, a csikót is, a valamikori istállóban, az ólakban napközben csak a három kisbor- jú, a gyerek birkája és az aprói ószág futkos. — Mennyi tejet fejnek naponta? — kérdezem az asz- szonyt. — Száznegyven-százhatvan litert úgy, hogy közben szopnak a borjak, a vemhes jószágok pedig pihennek. Kora reggel, meg este kapcsoljuk be a két fejőgépet, elég gyorsan végzünk a fejéssel. — Hogyan szerzik be eny- nyi állatnak a takarmányt? — Mind a ketten tsz-tagok vagyunk, a férjem az erdészetnél dolgozik, én meg a sertésgondozók ruháit mosom, vasalom, varrogatom. Szalmát, lucernaterületet kapunk a tsz-től, földet bérelünk, csalamádét vetünk. Évente körülbelül 250 mázsa abrak fogy el, ezt is be tudjuk szerezni a tsz-en keresztül. Répaszeletet is vennénk, de hiába írunk a cukorgyáraknak, nemigen kapunk. Körülbelül 2 ezer kéve kukoricaszárat vágunk, ez télen nélkülözhetetlen a jószágnak, mert elősegíti az emésztést. — Ezt a temérdek munkát mind egyedül végzik? — Nem egészen. A testvéreim Pesten élnek és nagyon gyakran jönnek hozzánk. A kapálástól a behordásig az égvilágon mindenben segítenek. Ha nagyon sürget a munka, napszámost fogadunk, persze nem mindig találunk. Most is kellett a segítség, a férjem a boltban találkozott egy fiatalemberrel azt hozta ide órabérben kazlat rakni. — Mennyit alszanak naponta? , — Ilyenkor dologidőben 4—5 órát. Sp tévére, se olvasásra nem jut időnk, az olimpiának is csak a farkát láttuk. Este, ha ágyba kerülünk és elővesszük az újságot, kiesik a kezünkből. — Miért vállalkoztak ilyen sok és nehéz munkára? — Idősebbek, családosak voltunk mindketten, amikor újrakezdtük az életet. Megvettünk egy öreg házat, lebontottuk, és a helyére építettünk. Munka nélkül az ember sose jut az ötről a hatra, kellett a pénz az építkezéshez, s mi úgy gondoltuk, hogy a tehenekkel való munkát vállaljuk. Korábban bikáink is voltak, de az az igazság, hogy féltem tőlük, nem szerettem őket. A tehén az más: hálás, szelíd állat. A gazda közben előkerül, két üveg sört tart a markában, úgy kínálja. Szabadkozik: „Pont most nem érek rá, ne haragudjanak, érezzék jól magukat minálunk”. Naponta három kávét isznak, hogy bírják a tempót. A lépcső, a tapétázás, a bútor még hátra van. Nincs megállás: a ház hajtja a munkát, a munka hajtja az embert. Az asszony a gerincsérve miatt nem emelhet nehezet, a férfi meg hörghurutos, szedi a tablettát. Takarodás idején az ember nem lehet beteg. — Meddig akarnak ekkora háztáji állománnyal foglalkozni? — kérdezem az asz- szonyt, aki a recepteket simogatja szét a kalocsai térítőn. — Nem lehet ezt egyvégté- ben büntetlenül csinálni. Mondjuk is sokszor: nem bírjuk tovább. De bírni kell! Úgy terveztük, hogy még négy évig így lesz, ahogy most van. Aztán kisebbre fogjuk a gazdaságot. Elkészül közben a ház, s a három gyerek felől is gondoskodni kell. — Nyár van, meleg, sőt kánikula, a hétvégeken százezrek víkendeznek a víz mellett. — Harkányban volt egy lakrészünk, de eladtuk, mert minek tartsa az ember, ha egyszer nem tudja kihasználni. összesen négy napig laktam benne a gyerekkel. Idén nyáron azért elvisszük a kicsit az állatkertbe, persze Dologidőben nem lehet beteg az ember csak akkor, ha valaki vállalja a gazdaságot. Mondják is, hogy menjünk, nem lesz semmi baj, de azért fél az ember: ne történjen más csak szabaduljon el a ló vagy a bika. — Mi az, amit nagyon szeretne, de elérhetetlennek tűnik? — Nincs nekem különösebb vágyam. Tudja 24 éves volt a fiam, mikor meghalt, s azóta én valahogy nem tudok semmivel úgy törődni, mint régen. Békesség legyen, nyugalom, s nekem ennyi elég. Néha elmegyünk Pa'ksa, Dunaújvárosba, Földvárra nézelődni. Aztán megint csak a munka, a munka. A kicsike is már: tegnap két kéve lucernát hordott ősze a földön. Hazaértünk és kérte érte a napszámot. Kapott ötven forintot, vett rajta egy sakkkészletet. Esténként meg kéri, hogy meséljem el neki a Magyar Mezőgazdaságból a gépeket. A múltkor megyünk az utcán, egyszercsak megrángatja a kezem: „Anyuka nézd, ott egy igazi Rába- Steiger”. Naponta három kávét isznak és négy órát alszanak. Egy kimutatás szerint ma fylagyarországon évenként mintegy 2,3 milliárd óra hasznosul a háztáji és a kisgazdaságokban, több mint amennyi a szocialista nagy- gazdaságokban összesen. D. VARGA MÁRTA Fotó: GOTTVALD KÁROLY’ A ház mögött: a gazdaság
