Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-17 / 193. szám

1980. augusztus 17Múltunkból

— Azt mondják, a kéményseprő szerencsét hoz. Ha valaki lát egyet, meg kell fogni az inggombot és kész. Mostanában azonban egyre kevésbé látni őket, én legalábbis a napját sem tudom mikor volt szerencsém hozzájuk.

— Megváltozott a munkájuk és megváltoztak a körülmények is amelyek között tevékenységüket végzik.

| — A korom azért maradt.

— Maradt persze még így is elég, de most már gépkocsin, személyszállító járművön járnak és vannak olyan munkák, ahol már nem ko- ■rommal foglalkoznak, inkább tüzeléstechnikával. A vállalat ez irányú tevékenysége egyre szélesedik és a neve is jelzi a változást.

— ön z évben negyvenöt éves szolgálat után vonult nyugdíjba. Hogyan került a szakmába? Gondolom gyerekkorában nem azzal kergették az asztal körül, hogy márpedig fiam te kéményseprő leszel.

— Ha kergettek is az asztal körül, bizonyára nem ezért. Elvégeztem a négy polgárit, írógépműszerész akartam lenni, legalábbis oda felvettek volna, volt ajánló, de kellett volna várni egy évet. Csakhogy abban az időben nem igen tűrték, hogy valaki egy évig a lábát lógassa és csak pusztítsa a drága kenyeret. Jelentkeztem hát kéményseprő inasnak. Mondhatni, szerencsém volt, mert harminchét jelentkező közül engem választott a mester.

— Ma aligha dicsekedhet a szakma ilyen túljelentkezéssel.

— Meglehet, de akkoriban az állás és a fix fizetés, majd pedig a nyugdíj meglehetős csáberő volt. Nem mindenki dicsekedhetett biztos megélhetéssel. Velem együtt még egy fiú tanult. Érdekes, hogy volt már tanult szakmája, gyógyszerész. Mégis a kéményseprőkhöz jött, mert az egyik kerület reáljogát bíró kéményseprő lányát vette el és a kerület csak akkor lehetett az övé, ha megvan a szakmai képesítése. Persze különbözni akart tőlem egyszerű inastól, ezért sárga ruhában járt én pedig a hagyományos feketében, ami kellőképp kormos is volt.

I

— Kitől tanultak, milyen volt a munka?

— Egy idősebb segéd tanított a szakmára bennünket. Később sajnos leszúrták egy kocsmai vitában. Nagyon szeretett kártyázni, az volt a baj. Rendszerint egy lovas csézával jártunk, elég nagy Volt a körzet. Érdemes megemlíteni, hogy akkor a szakmát a Stockinger család — illetve Stockinger Vince örökösei — uralták. Nekik reál- joguk volt, ők bírták a szekszárdi, tamási, hőgyészi körzetet. Simontornyán pedig személyi jogú volt az ipar. Később biciklivel jártuk a körzetet, télen is papucsban és a munkaruhán vagyis a kolleron csak egy zseb volt, mert kéményseprő zsebre- tett kézzel nem járhatott No és persze a szükséges szerszámok: kaparóvas, csimpe- ling és az elmaradhatatlan tolókefe karikában, meg egy létra a másik vállon. Mikor kiértünk egy faluba, mindig a pénztárosnál szálltunk meg,

ő volt a cég megbízottja, beszedte a díjakat és ellátott bennünket, amíg a faluban dolgoztunk. Minden házhoz benéztünk és aki akart, se- pertetett.

I

— Ki ellenőrizte akkor a segédeket?

— Persze mint afféle fiatal gyerekekben bennünk is megvolt a csibészség. Mondjuk, bál után nem ment úgy a munka, kellett egy kicsit pihenni. De már előre megtudtuk, hogy megjött Barca úr ellenőrizni. Ö elkezdett a falu egyik végén, mi gyorsan bekentük arcunkat korommal és nekiindultunk veszettül dolgozni a másik végénél. Amúgy a munkát el kellett végezni tisztességgel, mert mikor egy falut befejeztünk akkor a kisbíró kidoboltatta, hogy jelentkezzen akinek panasza van a munkánkra és akkor szégyenszemre vissza kellett menni újra seperni. Ez fordult elő a legritkábban.

— Milyenek voltak akkoriban a kémények?

— Valamivel, pontosabban két centivel nagyobbak, vagyis tizenhatszor tizenhat centisek, mert akkor még nagyobb méretű téglából építettek. De emlékszem, volt Szabályban egy úgynevezett nadrágkémény. Az öregasz- szony minden adandó alkalommal kimászatta velem. Az volt ám a valami... Bementem a szobában a kéménybe és kijöttem a konyhában.

— Ehhez a bizonyos mászáshoz nem volt segédeszköz?

— De. Az ész az mindig segít. Persze nagy szellemi erőfeszítés nem kellett hozzá, csak ügyesség. Mezítláb, könyökkel, térddel, háttal ki kellett mászni a kéményen. Nem minden hegymászó tudná megcsinálni. Emlékszem, össztánc volt a tánciskolában, itt Hőgyészen. Egyszercsak jönnek értem a csendőrök. Hazavittek, felöltöztettek és irány a kastély, mert kigyulladt egy kémény. Ki kellett mászni. Hatvanszor-hatvan centis volt belül és húsz méter magas. Kimásztam és rendberaktam, de utána már valahogy nemigen volt kedvem visszamenni a tánciskolába, örültem, hogy ülhetek.

— Gyakori volt a kéménytűz?

— Volt nem egy, és gyakran vita volt akörül, hogy a kéményseprő hibája vagy más okozta-e a tüzet. Sőt volt olyan eset, amikor meg kellett állapítani, hogy egyáltalán a kéményből indult-e a tűz. Könnyű megmondani, mert az égett kéményben feltáskásodik a korom, és úgy megköt, akár a beton. Nos, gyakori volt az ilyen vitás eset és részben ezért is lettem és önkéntes tűzoltó, mert így egy csapásra megoldhattam a helyzeteket. — Hogy fizetett akkoriban a szakma?

— Ragyogó volt a kereset. Száz pengő havi fizetést kaptunk. Hogy legyen összehasonlítási alap: egy kereskedősegéd a Hangya szövetkezetnél negyven pengőt vitt haza.

— Mint segédnek nem ju- jutott eszébe, hogy pályát tévesztett, nem gondolt a műszerészségré?

— Nemigen, mert megszerettem a kéményseprést. Mindig más helyen dolgozik az

ember és másokkal találkozik. Változatos szakma tehát, ha maga a tevékenység nem is annyira. Szeretek beszélgetni, újat, érdekeset hallani. Én mindig azt mondtam később a tanulóimnak, hogy sírjunk a sírókkal és vigadjunk a vigadókkal. Ez nagyon fontos. Alkalmazkodjunk a házhoz, az emberekhez ahol éppen dolgozunk. A Rákosi-időkben nem egyszer jöttek hozzám a beszolgáltatást ellenőrzők, hogy kinél, mit láttam. Persze, hogy láttam, hiszen a kéményseprő a kamrától a padlásig mindent megjár, de soha nem mondtam semmit. Nem szabad összetéveszteni a mesterségeket. Én kéményseprő voltam.,

—A háború alatt az ön nemzedékéből keveseknek adatott meg, hogy szeretett szakmájukban

ténykedjenek. Gondolom, találtak elfoglaltságot önnek is a kémények tisztogatása helyett.

— Jól adja. Találtak, méghozzá kutyának valót, de hát ezt mindenki kívülről fújja. Annyiban talán más katona voltam, hogy a kéményseprő sokféle ember közt, sok helyzetben megfordul'és dörzsölt fajta, imigyen a lövészárkot ha nem is nagy ívben, de valamelyest sikerült elkerülni. Az orosz frontot azonban nem. Végül is amerikai fogságba estem és Francia- országból jöttem haza.

— Miként ment az újrakezdés?

— Először kecsegtető volt. Mindent el kellett ugyan adni, de sikerült megvenni az itteni kéményseprő kerületet. Ezzel nem sokáig szerencséltetett a sors. Húsz hónap múlva államosították az ipart. Mit tehettem, elmentem a vállalathoz dolgozni. 1950 óta vagyok művezető itt, a hőgyészi kerületben.

— Tíz-tizenkét ember munkáját ellenőrizte, irányította. Mennyiben változott a tevékenységük?

— Van egyszer az „A” munka. Ez 'a kötelező seprés. Aztán a „B” munka,_ az afféle járulékos, például az olajkályhák tisztítása, javítása. Ez elég szépen hozott a konyhára. Aztán van a gyáraknál, üzemeknél végzett tevékenység. Ez is bővül, teszem azt például a kazánoknál ma már belül is ^kezelünk. Vegyszeres vízkő-eltá- volítás és még sorolhatnám. Meg pensze a tüzeléstechnika.

— ön nyugdíjba vonult. Mi a véleménye az utánpótlásról?

— Én elégségesnek tartom. Igaz, nem mindenki marad meg, mert az én tanulóim közül is továbbtanultak jó méhányan és szakmát váltottak. Sosem sajnáltam őket, aki tehetséges vagy máshol akarja erejét próbálni, menjen, cselekedjen. Aki viszont ittmarad azzal kell megoldani a feladatokat. Nálam nem egy dolgozó volt, aki huszonöt éve van a szakmában.

— Netán a nagyobb fizetés is csábítja a munkaerőt máshova. Mennyit kereshet a kéményseprő?

— Ez változik, mert az „A” munka mellett egy jó művezető meglehetős mennyiségű más tevékenységet is szervezhet. Ezzel javul a fizetés, de mindent összevetve átlag háromezret lehet mondáid.

— Kétlem, hogy ezért az összegért elözönlenék a pályát.

— Én is, de tudni kell még azt, hogy a kéményseprő úgy osztja be a tevékenységét, ahogy tudja és akarja. Engem mint vezetőt nem érdekel, hogy éjjel seper, esetleg — amennyiben össze tudja egyeztetni ezt a dolgot a háziakkal — vagy hajnalban, vagy este, vagy napközben. Engem csak az elvégzett, a tisztességesen elvégzett munka kell, hogy érdekeljen. Utána csinálhat amit akar. Többnyire csinálnak is. Mivel falusiak, állattartással foglalkoznak, némelyik elég intenzíven ahhoz, ami kiegészíti kellőképpen a jövedelmét. Nemrég is rá akartam őket beszélni, hogy menjünk kirándulni. A vállalat kedvezményesen felkínálta a lehetőséget, de ezeket az embereket nehéz elmozdítani, arra ugyanis a vállalat már nem vállalkozhatott, hogy a jószágot is vigyük, hogy legyen ki etessen.

— Mint szakértője a témának, kíváncsi lennék a véleményére, hogy mi hogyan tüzelünk?

— Hogy rövid legyek: pazarlón. A gyújtogatáshoz nem kell ész, a tüzeléshez viszont jobban figyelembe kellene venni egyszerű tapasztalatokat és fizikai törvényeket. Teszem azt például, hogy a huzat, a hideg és a meleg levegő fajsúlykülönbségén alapszik, és hogy egy kályhát minimum kétféleképpen lehet meggyújtani, valamint ahány kályha annyi fajta tüzelési módszer. Nem akarom untatni szakmai részletekkel, helyette inkább nézze meg a saját olajfűtésű cserépkályhámat. Ezzel az olajégővel napi öt—hat litert égetek el télen és a két szoba meleg. Erről ennyit. Most, hogy az olajárak emelkednek, jó néhá- nyan visszatérnek a fa- tüzelésre. Persze az is csak ésszerű tüzelés mellett olcsóbb, illetve függetlenül az alapanyagból nem azt tartom fontosnak, hogy mivel, hanem hogy miképp tüzelünk. Erre jobban kellene figyelnünk, «■

— Hogyan telnek a nyugdíjas napjai?

— Néha kissé betegesen. Egyszer, ha jól emlékszem, 1950-ben görög menekültek voltak a kastélyban itt Hőgyészen — ez most a Petőfi nevelőotthon. Mindent eltüzeltek ami a kezükbe akadt és éghető volt, mert rettentően fáztak. Akkor is begyulladt valami és ki kellett mászni a már említett kéményt. Mire végeztem, any- nyira teleszívtam magamat szénmonoxiddal, hogy szinte eszméletlenül ültem órákig. Aztán por meg korom is volt jócskán és azóta asztmás vagyok. Ezek nélkül a pipák nélkül nem tudok létezni és elég gyakran megfázom. Amúgy nem panaszkodom.

I

— Negyvenöt év a szakmában. Hányszor akarta abbahagyni?

— Amikor gond van, megfordul az ember fejében, hogy hagyni kéne az egészet, de ez nem komoly. Akik a külsőségek alapján ítélnek, lehet, hogy meglepődnek, de én azt mondom, hogy szép szakma. Megszerettem és így mondhatom, hogy nekem szerencsét hozott a kéményseprő. — st —

A kakas tollal ékesített csendőrök gyakran járták a Dombóvár környékén elterülő pusztákat. Szuronyuk csillogó fénye ismert volt a puszták népe előtt. Különösen a nyári időszakban akadt ott dolguk a fannáló társadalmi rend védelmében, a nyári munkák zavartalan elvégeztetésében. Nyáron volt itt sok a tennivalójuk, mert ekkor szinte az ország egész területéről érkeztek ide részes aratók, mezőgazdasági munkások. Ezek az emberek, akik munkaerejű két sem tudták eladni lakóhelyükön, mert nem volt rá szüksége a társadalomnak, ide kényszerülve, az intéző, főintéző, tulajdonos, bérlő kizsákmányolásának prédái voltak. Még a törvényesen előírt minimális munkabért sem akarták megfizetni nekik. Érthető, hogy ilyen körülmények között a harmincas évek végén és a negyvenes évék első felében szinte menetrendszerűen robbantak ki a sztrájkok. Ezekből az eseményekből mutatunk be néhányat.

1937. augusztus 3-án reggel a herceg Esziterházy hitfo,izomén yhioz tartozó Tüskepusztán sztrájkba léptek a munkások, összesen vagy harmincán. Az intézőség azonnal értesítette a dombóvári járási főszolgabírót, aki kiadta a helyi csandőrséginek az utasítást, indul jón járőr a helyszínre, derítse fel a sztrájk okát és biztosítsa a munka zavartalan folytatását.

A járőr azonnal útnak is indult, 10 óra körül már intézkedett, s még azon a napon visszaérve állomáshelyére, megírta a jelentését is. Ebből kiderül, hogy a tüskapusztaiak .....azért nem mentek ki

m

unkába, mert azt akarták, hagy az inltézőség a szerződést felbontsa és eddigi munkabérüket kifizetve, hazame- hessanek” — jelenti a járőr.

A sztrájkolok, amikor a csendőrökkel kerülitek szembe, már nem a gazdasági követeléseiket hangoztatták — nyilván megvolt ennek az alapos oka —, hanem arról beszéltek, hogy eddigi munka- fel ügyelőjüknek is felbontatta szerződésiét -az intézőség, s elhagyhatta a gazdaságot. Ezt kívánják ők is.

Az intézőség nem bontotta fel a szerződést, s ezt a csendőrök „magyarázták meg” a sztrájkolökmák, akik kénytelenek voltak végül is felvonni a munkát.

Bonyolultabb volt az 1938. évi sztrájk. Augusztusban szüntették be a munkát a döbröközi-ek. Ez az eset annál is érdekesebb, mert a magyar miiitarizmust szolgáló, hírhedt győri program megvalósításán ügyködő kormányzat bizonyos szociális követelések törvénybe iktatására kényszerült. Ezek közé tartozott a bérminimumok meghatározása is. A sztrájkotok tehát a gazdiasággal szemben a kormányrendeletre hivaitikoz- hattak. S az ás érdekes, hogy az egész ügyet egy döbnöiközi joghallgató terelte a közigazgatás útjára, ugyanis a bérlő nem jelenítette .a munka beszüntetését a főszolgabíró- nak(!), tudva, hogy törvény- ellenesen cselekedett.

Vdcze István joghallgató augusztus 10-én levelet küldött a főszolgabíróihoz, amelyben leírta, hogy azért kénytelen hozzá fordulni, mert a községi főjegyző nem hajlandó igazságot szolgáltatni a sértettéknek. Pedig súlyos sérelem érte a Nagykondán dolgozó döbrököáieket. Ugyanis az ottani bérlő, Veszelei József a nőknek a törvényes 1 P 60 fillér minimális bér helyett csak 1 P 30 filiert, a gyermekeknek az 1 P 20 fillér helyett csaik 1 pengőt fizetett, arra hivatkozva, hogy ,a munkások nem egész nap dolgoznak (azaz 16 órát), hanem csak háromnegyed napot (azaz „mindössze” 11 órát). A csökkentett bért is csak két héti késéssel fizette ki a bérlő. Amikor kiderült a bérlő önkényes bércsökkentése a

munkások beszüntették a

munkát.

A feljelentés után a csendőrség ismét megkapta a feladatot, derítse fel a munkabeszüntetés tényleges okát és biztosítsa a munka folytatását.

Augusztus 18-án a csénd- őrség összefoglaló jelentést adott az ügyről. Megállapította, hogy a joghallgató által leírt ‘eset a valóságnak megfelel. Közli a jelentés azt is, azért kezdenek később a munkások, mert a bérlő, aki korábban kocsit küldött Döb- roköz főterére a munkásokért kora reggel, július 17-től beszüntette á kocsi küldését, a munkásöknak ettől kezdve mintegy másfél órát kellett gyafagolniok, amíg kiérték Naigykandarai, s csak ezt követően vehették fel a munkát.

A jelentés alapján a főszolgabíró tárgyalásra idézte Vészeiéi Józsefet 'és a sértettek képviselőjét, Kőműves Györgyöt. Mindössze annyi eredmény született, hogy a főszolgabíró tájékoztatást kért Tüske, Csurgó, Szarv ásd, Ödal- mand-Sütvény puszta vezetőitől, közöljék a Döbröíközről naponta átjárók munkakezdési és munkavégzési idejét. A .jelentések szerint a törvényes bérminimum előtt fél hét-hét között kezdték a munkát a pusztákon, a rendelet után fél hat-hat óraikor kezdődött a munkla. (A bérminimum béremelést jelentett, s a bérlők a munkaidő meghosszabbításával akarták pótolni veszteségeiket).

Október 13-án megszületett a főszolgabírói határozat, mely szerint a munkások követelése hatásági úton nem érvényesíthető, mert a szerződő — és megkárosított — munkások nem rendelkeztek muinkásiga'zálvánnyal. Október 28-án a munkások megfellebbezték a-z őket kisem- miző határozatot. A főszolgabíró ezt csak november 10-én továbbította az alispánhoz.

1939. január 11-én Szongott alispán véghatározatban erősítette meg az első fokú határozatot.

A munkások bíztak abban, hogy a kormány ura a szavának és biztosítja a rendel,kezeseinek végrehajtását, betartását és betartatását. Ezért hát február 24-én panasszal élitek a földművelésügyi miniszternél, kérve, változtassa meg a főszolgabírói és ális- páni határozatot. A miniszter ráérősen intézkedett. Csak 1939. október 14-én hozta meg a végső döntést: helyben hagyta Veszelei József bércsökkentő intézkedését és elutasította a munkásak követelését. A határozatnak egy mondata azonban még elvi lehetőséget sejtet a panas2 orvoslására: a rendőri büntető bírónál kérhetik a kihágása eljárás lefolytatását.

A levéltári iratokból nem derül ,ki, hogy a döbrököziek folytatták-© a ,kilátástalan küzdelmet a hatalmasságokkal.

*

A helytörténeti kérdésekkel foglalkozó döbrököziek- nek segítségül közöljük az ügyben egykor érdekeltek neveit: Salta Gizella, Salta Gyula, Virág Gizella, Szalai Mária, Karsai Rozália, Do- mánszki Lajos, Tölösi József- né, Tölösi János, Csapiáros Ferenc, Kővágó József, Péntek Istvánná, Berényi József, Venczel Antal, Sárközi Teréz, Péntek Mária, Péntek János, Tölösi József és Kővágó Mihály.

Megjegyzés: Veszelei József nevét több helyen helytelenül Zsigmondnak írták..

K. BALOG JÁNOS

■

■

I Szoboszlay Varga József kéményseprővel