Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-17 / 193. szám

1980. augusztus 17.

A^PÜJSÄG

Városszéli boltok „kirakatai"

Külföldi vendégek tájékoztató sakor hallottam a minap Szek- szárdon — a számadatok ismertetésén túl — a következőket: — A kirakatok lehetnek bármilyen csillogóak, szépek. Ha a boltban megkapom azt, amire szükségem van, akkor tetszik a kirakat is, ha pedig hiányzik az az áru, amit keresek, akkor nekem nem szép a mégoly dí szes kirakat sem.

Ez minden üzletre vonatkozik, így a külterületiekre, perem kerületiek re, városszéliekre is. Mert tényleges kirakat akár van, akár nincs: ha jó a kereskedelmi ellátás — dicsérjük a boltot; ha rossz — bizony lábunkat lejárva bosszánkodunk, mérgelődünk. Vajon milyen Szek- szárd peremterületi boltjainak képzeletbeli kirakata? — erre kerestünk választ kisebb kőrútunkon.

PALÁNKON

(Az ajtón kívül)

Az utca jelző táblán: Nagy- Palánk; a buszmegálló melletti épületen: Vegyesbolt. Egy asszony lép ki az ajtón, tőle kérdezem:

— Kapott mindent, amit venni akart?

— Jó itt ez a kis bolt, mert nem kell mindenért bebu- szozni a városba. Az újvárosi ABC van ide a legközelebb, de mégis messzire.

A válaszból diplomaták tanulhatnának. Látom, tisztáznom kell a „frontot”, azt, hogy melyik oldalon állok. Megmondom: a külterületi boltok ellátottságát igyekszem kifürkészni, de korántsem azzal a célzattal, hogy az esetleges hibákért kizárólag az üzletvezetőket kiáltsam ki vétkeseknek.

A bizalom így már nagyobb. A következő vásárlótól, Takács Mártonnétól a következőket tudom meg: általában késik a kenyér; most nyáron nincs felvágott; hiánycikk a Ohemotox.

*

(Az ajtón belül.)

özv. Izsák Kálmánné, boltvezető:

— Március óta dolgozom itt. Hát igen, hétfőn csak dél körül ér ide a kenyér, más napokon legtöbbször fél tíz, tíz óra tájban. Nem tudom

elérni azt, hogy mindjárt reggel, a péksüteménnyel együtt hozzák, mindennap. Reggel 6-tól fél 2-ig tartok nyitva, s bizony, ha délben hozzák a kenyeret...

Vásárló jön, idősebb asz- szony.

— Megkapta tegnap a kenyeret, Bálint néni? — kérdezi tőle a boltvezető.

Bólintás és köszönet a válasz, s az asszony cukrot vesz, hogy ne távozzon üres kézzel az üzletből, ugyanis kenyér most, 9 órakor sincs.

— Tegnap a néni szomszédját kértem meg rá, hogy vigye el neki — magyarázza a boltvezető.

És ma? És holnap?

A polcokon az üzlet jellegéből adódó „vegyes” áruk.

— Felvágott?

— A szomszédos mezőgazdasági szakközépiskolában nyári szünet van, így most kevesebb kellene mint máskor. Kis mennyiséget pedig nem kapok...

A vegyesboltban 35—40 kiló kenyér, 200 péksütemény fogy naponta a nyári hónapokban. Ősztől az iskola miatt több.

Férfiak jönnek, viszik a sört. Az ablak előtt álló asztalon legyek napoznak, bizonyítva: a boltban még pult alatt sincs rovarirtó.

A REMETE UTCÁBAN

(Az ajtón kívül.)

— Elégedett a választékkal?

— Részben. Sokáig nem volt üdítő. Tej az van, de karamellásat vagy kakaót itt nem árulnák.

— Zöldséget, gyümölcsöt?

— Nemigen kell ide, sok a kertes ház...

♦

(Az ajtón belül.)

Tízen állnak sorban Pál Lajosné üzletvezető pultja

előtt. (Az ÁFÉSZ 4-es számú boltjának júliusi forgalma 196 ezer forint volt.) Fogy a liszt, a tej, s a heti két alkalommal érkező felvágott. Cukorból 200, zsírból 40 kiló talál gazdára egy hónap alatt. Az egyik fal melletti rekeszekben többféle üdítő italt is látok.

— Tudja, mennyit kellett az üdítők után járnom? — kérdezi Pálné.

— Ha megmondja, tudni fogom.

Megmondja: telefonok és személyes „látogatások” a FÜSZÉRT-nél, hol kérő, hol erélyesebb hangot használva. Csak így megy. Szeszes ital jelenleg nincs, egyetlen palackkal sem, ami persze nem iho2Íható összefüggésbe az alkoholizmus elleni harccal...

— Tessék, itt van a megrendelésem borra, pálinkára. Kereken egy hónapja adtam fel, azóta várok.

— Tejtermékek?

— Minden reggel kapok friss túrót, tejfölt. Fél 7 körül. Nem sokan, de igénylik a karamellás tejet és a kakaót is, de egy teljes rekesz a megrendelhető „alsó határ”. Annyi meg nem kél el. Szúnyogirtóm nekem sincs.

CSATÁRON

(Az ajtón kívül.)

— Itt vette a tököt, a vegyeskereskedésben? — kérdezem Böröcz Lászlónét.

— Nem, otthon termett. Az édesanyámnak viszem.

— A boltban lehet mindent kapni, ami kell?

— Hát, sokfélét. A legszükségesebbet mindig, mert például a friss kenyeret reggel 6-kor a tulajdonos a saját kocsijával hozza, s utánajár egyebeknek is. Szóval: ügyes ember.

*

(Az ajtón belül.)

— Mit parancsol? — kérdezi a vegyeskereskedés tulajdonosa, aki beszerző, kiszolgáló, üzletvezető és mindenes egy személyben.

Bemutatkozom, s elmondom, amit Böröcznétől hallottam.

— Valóban, két-három hétig magam hordtam ki nyitáskor a sütőüzemből a napi kenyérmennyiség felét, mert előfordult, hogy öt perccel a zárás előtt érkezik, vagy ki se hozzák délután. De most már megtiltották a korai

magán-kenyérszállítást. Hangsúlyozom: a korait. Mert délután adnak kenyeret, ha elmegyek érte.

— Nem értem.

— Én sem.

A magánkereskedésben rend és tisztaság, s még Piek- szalámi is lóg felakasztva.

— Ami a tejtermék-választékot illeti — mondja a boltvezető —, igyekszem beszerezni nemcsak tejet, hanem kakaót, karamellás tejet is. Igaz, hogy egy rekesznyi, tehát 40 félliteres zacskó kakaót nem bírok eladni egyetlen napon, de most is kaptam 28-at, mert valaki máshol csak tizenkettőt kért.

— Látom, van elég üdítője.

— Igen. Söröm a hét végén lesz.

— Biztos akad Chemotox is...

— Nézze, nekem volt any- nyi Chemotoxom, amennyi egész nyárra elég lett volna a környékbelieknek, de mégis elfogyott már, épp a napokban. Mert nem mondhattam a város ellenkező végéből jövőknek, hogy vegyenek az ottani boltban...

A FELÜGYELETI OSZTÁLYON

A városi tanács termelés-, ellátásfelügyeleti osztályán — az ajtón belül —■ megtudom: „A még meglévő hiányosságok, hibák ellenére az elmúlt években javult a peremkerületi ellátás.”

Béres Vilmos osztályvezető mondja:

— Április végén számoltunk be tevékenységünkről a tanács végrehajtó bizottságának. Egyebek között a területi boltokról is. A beszámolóban többek között a következőket írtam: az év eddig eltelt időszakában a város 60 egységében végeztünk ellátási, nyitva tartási, fogyasztói érdekvédelmi vizsgálatot... Az elmúlt évben

fiatalokból álló társadalmi ellenőri hálózatot szerveztünk: a jelenlegi létszám 24 fő, amit szeretnénk a kétszeresére növelni.

— Hány bolt van a peremterületeken?

Sorolja:

— A palánki, a parásztai, az ózsáki, a kendergyári, a szőlőhegyi, a csatári, a Remete utcai, a Pollack, az Esze Tamás és a Zrínyi utcai. Ezek a falusias jellegűek.

— Miért javult az ellátás?

— Egyebek között azért, mert Csatáron több hónap után újból megnyílt a bolt. Ezenkívül az ózsáki egységben . régebben sűrűn váltották egymást a boltvezetők, leltárhiány, hozzá nem értés miatt, de most az ottani tanácstag is elégedetten nyilatkozott a lakók nevében. Bak- tában zöldséges nyílt, s kereskedelmi felügyelői tapasztalatok szerint több helyen jobb a választék.

— Tervezték a boltok ellenőrzését.

— Igen, de másfél hónapja „áll az ügy”. Kidolgoztuk ugyan azokat a szempontokat, amelyek alapján a társadalmi ellenőrök felmérést végezhetnének, viszont nehézségek vannak e szempontok legépelésével, stencilezésével. Így legutóbb vendéglátóipari ellenőrzést végeztünk.

Elmondom saját tapasztalataimat.

Csak az a furcsa, hogy ahol jártam, a Vásárlók könyvében nem találtam kifogásoló bejegyzéseket*.

Apropó: a parásztai boltba mostanában ne tessék menni: betegség miatt bizonytalan időre bezárt.

VITASZEK ZOLTÁN

taxis a konyha közepére rakta a csomagjait. Berig- lizte az ajtót, bement a szobába. A tíz hete üres lakás émelyítően édes szaga fojtogatta. Az ablakhoz lépett elhúzni a függönyt, megkezdett mozdulatára az ablak túlfelén, neki-nekicsapódva az üvegnek, felrebbent egy eleven test.

Galamb, csodálkozott el. Galamb fészkel a párkányon, mondta, és hetek óta először elmosolyodott. A fészek szinte csak jelkép; néhány rövid, vékony, száraz ág, egy-két elszáradt fűszál, de mégis fészek, mert közepén két apró, kékpety- tyes fehér tojás.

Lassan visszaeresztette a függönyt, és leült az ágy szélére. Szédült. Elfárasztotta a hosszú út. Maga kérte, hogy engedjék haza, mert mialatt megoperálták, és teste-lelke az életéért harcolt, meghalt az apja. Apja? Felnőtt volt már, amikor elvette az anyját, sose nevelte. Csak szerette volna. S lám, amióta meghalt, már azt sem teszi hozzá; mostoha. Éjjel jött a hír a szanatóriumba. Végighallgatta, letette a kagylót, és kért egy cigarettát. A nővér megtagadta. Szobájában, sötétben, a dugiból kotort elő egyet, takaróba csavarozva kiment a teraszra, de nem könnyített rajta. Azóta csak úgy gondolja; az apja.

Mintha apja váltotta volna meg. Mintha apja halála lett volna élete ára. Hiszen a műtétbe majdnem belehalt, és azután mégis megélt.

Megkísérelt visszaemlékezni arra, amit apja halála éjjelén álmodott. Sűrű, körkörösen áramló, pufogva fortyogó, zöldesfekete iszapban járt, nyúlósan tapadt meztelen testéhez. Tudta, mennie kell, mert az iszap lehúzza, de tapodtat sem jutott előbbre, feladta, süllyedt, megfulladt, a halál megbéklyózta agyát, de mégis volt még egy gondolata, hogy végre vége, többé már nem felelős magáért, megszabadult magától. /

Kétségbesett sírással ébredt fel és ébredt rá, hogy él, reggelig sírt a paplan alatt, miközben agyát tüzes abroncs szorította.

Anyja, húga nem akarták kitenni a temetésnek, de ő ott akart lenni. Tudta, elég erős, és tudta, tartozik ezzel az apjának. Apám, apám, te szegény, szegény ember, mondta, és sírt egy sort, nyüszítve, öklét harapdálva. Most, a műtét kiszolgáltatottságát, a betegségbe bele nem törődhetést átélve megértette őt.

Apja évek óa gyengélkedett. Eleinte csak fáradtságot érzett, amely állandósult és elhatalmasodott rajta. Ingerülten beszélt a körzeti orvosról, mert az panaszai hallatán széttárta a karját, hogy nem tud segíteni, mert nem lát betegséget. Apja azt mondta, hogy minden körzeti orvosnak legalább belgyógyász szákképesítéssel kéne rendelkeznie. Ö, a maga fiatalsága okán idegenkedett apja panaszos fáradtságától, fájdalmait is sokáig képzelgésnek hitte, és mindig megsértődött, ha anyja — apja háta mögül integetve — értésére adta; menjen már el, mert elfáradt az apja. Hiszen csak azt az egy-két órát szánták rá hetente, és ő azt kevesellte.

Rágyújtott, bár az orvos eltiltotta a dohányzástól. Ám ő dacosan úgy vélekedett, ha szervezete élni akar, éljen mindenek ellenére. Az édeskés szag a mellére ült. Szellőztetni

Anóka Eszter:

Galamb a fejfán

kéne. Odasettenkedett az ablakhoz, óvatosan kilesett a függöny széle mellett. A galamb ott ült tojásain, de fejét ide- oda tekergette, s sebesen pillogott, mintha nem tudná, honnan érheti baj, bármely pillanatban felröppenésre készen. Még vére áramlásának, szíve lökéseinek ütemét is láthatta kék-ezüst bögyén, s e kicsi, öntudatlan élet élet-készsége megragadta. Az állat védtelenebb az embernél, minden váratlan helyzet veszélyhelyzet neki, örökké kész a menekülésre.

Mit tenne ez a galambanya, ha ő nemtörődöm lenne, s ha csak egy ablaknyitással is, de elriasztaná? A költés ösztöne győzne? Nem, nem. Az életösztön, két árva, megtermékenyített tojás maradna utána.

Nem bántalak, mondta, s az ablak másik szárnyához lépett, ott húzta el a függönyt. A galamb pattanásig feszülve megmerevedett, de fészkén maradt. Lassan, csöndesen nyitotta ki az ablakszárnyat, s közben mély hangon, dédelgetőén, halkan mondogatta; tubi, tubi, ne félj, nem bántalak.

Szokatlan volt neki a szanatóriumi csönd után a hatemeletes ház falunyi emberének zsivaja. Az ablakdeszkára könyökölve folytatta megnyugtató mondókáját. Magasan gyereksírás úszott a levegőben, középen kártyázok vitája, alul egy asszony ingerült lamentálása. Átellenben, a szemközti ház ablakában megjelent a Gál fiú, s rámeredt. Ez is már kész ember, holott nemrég még becsúzlizta az ablakát. A Gál fiú hátrafordult, belebeszélt a félhomályos szobába, azután viszafordult, s mellé könyökölt a felesége, meg az anyja. Hallotta, hogy beszélgetnek, kihallotta a nevét, de mást nem értett. Mintha a galamb szólt volna többször is de ebben nem volt biztos.

Féltékeny voltam, csak nem ismertem fel. Hiába voltam már felnőtt, amikor összeházasodtak, még mindig vágytam az anyai dédelgetésre. Hogy erőt meríthessek belőle. És nemcsak arra. Hanem apám bölcsességére is. Mert ugyan nem hittem el neki hogy beteg, s nem bocsátottam meg, de ha jól érezte magát, elfelejtettem haragom, mert lenyűgözött azzal, hogy mindig a dolgok elevenjére tapintott, s egy-két jegy alapján meghatározott egy jellemet. Nem akartam belenyugodni, hogy csak vendég vagyok náluk, csak azért se mentem el, ha anyám küldött, követelőztem, mint egy gyerek, s végül össze is vesztünk, évekig nem láthattam őket, nem hallhattam anyám hangját. S megátalkodottan egyre őket hibáztattam, gyűjtöttem magamban a mérget, amivel csak magamnak ártottam, magam mérgeztem. De még ez sem mentett meg a vágyódástól, eljártam utcájukba, hátha összefutunk, ácsorogtam az ablakuk alatt, hátha kitekintenek.

Gyermekségemben nélkülöztem anyámat. Nem múlt el nap az intézetben, hogy ne kívánkoztam volna haza, hogy ne

hiányzott volna. Talán ezért értem meg ilyen későn, hogy még felnőtt fejjel is ilyen természetellenesen erősen vágytam az óvó-védő szeretette, amikor mások már rég leszakadnak szüléikről.

A szívrohamok ébresztettek rá, hogy nem babra megy a játék, hogy bármely nap meghalhatok anélkül, hogy jóvá tettem volna durva értetlenségem. Levelet írtam nekik, és válaszoltak. Már nem volnék, ha nem válaszoltak volna. Mielőtt fölmentem a szanatóriumba, meglátogattam őket. Apám sápadt volt, izzadt, nehezen lélegzett, de tartotta magát, mint mindig, frissen borotválkozott tiszteletemre, és borotválkozás után bekente arcát a mesterségesen barnító folyadékkal, hogy ne sajnáltassa sápadtsága, és nyakkendőt is kötött. Átöleltem, megcsókoltam, arcán egy pillanatra megjelent a szorongásnak és a félelemnek, a bizonyosságnak és a beletörődésnek ijesztő keveréke, hogy visszahőköltem; lehet, hogy utoljára látom? Lehet, hogy meghalok?

Még mindig önzőbb voltam, semhogy megbocsátásukat megérdemeltem volna. Apám halott, bizonysága, hogy nem engem szánt halálra, nem az én halálom ült ki az arcára a búcsúzásnál, hanem a magáé.

Csak így élhessek. Csak legalább ennyire uraljam magam, hogy sose késsek el a kibéküléssel, hogy méltón búcsúzhassam. Hiszen önvád az így is.

Apám, halála által elérhetetlenül fölém magasodott emberségben. Mert hogy már megértem sose jut el hozzá. Ott leszek a temetésen. Tisztelegni akarok az anyagnak, amelyben embersége testet öltött. Akarom, hogy tudjam; szenvedett, és szenvedésében nagyobb szüksége volt anyámra, mint nekem. Hiszen mi még élünk. Már minden idő miénk.

A galamb megnyugodott, fölfelé nézeget, ott kering a párja, enni hoz. Éljetek, galambok, költsétek ki fiókáitok! Hogy a hím le merjen szállni, otthagyta az ablakot, kiment a konyhába vacsorát sikeríteni.

Korai neki még ez a semmi kis munka is, de húga az anyját pátyolgatja. Összetört, elszakadt az élettől, az ételtől, a tettől, s csak altatóval, ha alszik. Csecsemőről vagy elmebetegről kell így gondoskodni, egy percre se maradhat magára. Ezért összeszedte az erejét, és elhatározta, hogy ez a tevékenység még többet is használ neki, mint a teljes ellátottságban való semmittevés, hiszen élnie kell, s mennél előbb kezd hozzá, annál jobb.

iszen ha apja meggyógyulhatott volna! Milyen jó lánya 11 lenne! Nem értékelte magát-tartó erőfeszítését fájdal- fj ma és fáradtsága legyőzésére, hogy megimerhesse és • ■ -1 megérthesse. Apjának nem volt gyereke, mégis felfogta békítő levele kétségbeesett kapaszkodását. Apja helyett apja akart lenni s hogy nem lehetett csak a maga hibája; nem mert kitárulkozni, mert félt, hogy nincs meg benne az édesszülői mindent megbocsátás.

Holott, lám, megvolt. Elmegy holnap a temetésre, mert érzi apja soha ki nem mondott fájdalmát, hogy magtalan, el kell mennie, mert akit gyermekei temetnek, nem élt hiába.

A megyeszékhely peremén...