Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-06 / 157. szám
A NÉPÚJSÁG 1980. július 6. Tolna megyei siker a balatoni néptáncfesztiválon (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A fogyasztási — az ipari — és a mezőgazdasági szövetkezetek országos tanácsai, valamint a Kulturális Minisztérium, június 28-án Boglár- lellén és Balatonfüreden, június 29-én Siófokon rendezte meg a szövetkezeti néptáncosok VIII. országos találkozóját. A SZÖVOSZ elnök- helyettesét, dr. Szilvasán Pál elvtársat kérjük, beszéljen a fesztiválról: — Hagyományosan, több mint másfél évtizede a magyar tenger partján tartjuk e rangos rendezvénysorozatot. Ezekben a napokban közel ezerháromszáz táncos ad találkozót egymásnak. A szekszárdi, a váci, a nagy- kanizsai, a miskolci, valamint a gyulai területi bemutatón százharminc együttes mutatta be műsorát. Közülük a legjobb huszonöt, arany minősítésű csoport vesz részt fesztiválunkon — s gyönyörködhetünk színekben, vise- letekben, hangulatokban és dallamokban gazdag műsorukban. Az egész ország néphagyományát, folklórját kép-- viselik. Van együttes Tolnából, . Baranyából éppúgy, mint a Hegyaljáról, a Rábaköz vidékéről és a Körös mentéről. Műsoruk kereszt- metszete annak a gazdag érzelemvilágnak, amelyet táncos anyanyelviként szoktunk emlegetni. Évezredek óta a tánc az öröm kifejezője. Valóban, az emberi érzelmek tánccal, mozgással történő kifejezése, a művészi alkotómunka talán legősibb, legtermészetesebb formája. A tánc jelentős eleme volt és maradt a művészi alkotó, ábrázoló tevékenységnek és fontos momentuma a művelődésnek, a kulturált szórakozásnak. Mindezek a közösségek társadalmi funkciót töltenek be azzal, hogy tömegéket vonnak be egy-egy egy művészeti ágba, nemcsak a műélvezetekbe, a művekben való gyönyörködésbe, hanem a művészi alkotásba is. Egy amatőr együttes nemcsak közösen próbál, színpadra fellépésre készül, a zene, a tánc szeretetében azonosul, hanem emberi közösséget is alkot. A művészeti együttesek munkájának célja, tartalma nemcsak a színpadi siker. Legalább ilyen fontos célkitűzés, hogy az együttesekben jó közösségi szellem, baráti légkör alakuljon ki, olyan céltudatos nevelőmunka folyjék, amely elősegíti az egyének emberi magatartásának fejlődését, műveltségük növelését. A résztvevő huszonöt együttesből négy Tolna megyei, ami már önmagában rangot ad a megye néptánc- mozgalmának. Szombaton a boglárlellei sétányon megrendezett menettáncversenyen, a szekszárdi néptáncegyüttes Boglárlelle díját nyerte el. Ugyanitt este, a szabadtéri színpadon ismét föllépett az együttes, ahol zenekaruk a zsűri különdíját kapta. Balatonfüreden, a Petőfi-sétá- nyon több ezer néző előtt zajlott a menettáncverseny. Balatonfüred város különdíját a bogyiszlói hagyomány- őrző népi együttes kapta. Ugyanitt este, a szabadtéri színpadon ismét fölléptek, Szabadi Mihály Bogyiszlói táncok című koreográfiáját adták elő, mellyel hagyományőrző kategóriában a fesztivál első díját nyerték el. Ha több éves, szorgos munka után egyáltalán beszélhetünk a siker titkáról, akkor erről Karászi Lídiát, az együttes vezetőjét kérdezzük : — Hadd mondjam el, hogy nagyon nehéz nekem ötven, vagy még ennél is több ember nevében beszélni. Végül is nem csináltunk mást, mint a lehető legnagyobb alázattal élj átszőttük azt, ami évszázadok óta otthon teljesen természetes volt. Ez is a feladatunk ! Éppen ezért nem akarom áltatni sem magamat, sem az együttes tagjait, még kevésbé az otthon maradottakat. Azokra az idős, bogyiszlói emberekre gondolok, akik segítettek bennünket abban, hogy eltáncolhassuk nagyapáink táncait, elénekelhessük dalaikat. Sokkal inkább kérni szeretnék mindenkit, legyenek segítségünkre abban, hogy továbbra is együtt gondolkodó, együtt cselekvő közösség maradhassunk. Egyedül így tudjuk megvalósítani azt, hogy nálunk ne divattá váljon a régi ruhák felöltése, a régi dallamok, lépések próbálgatása — hanem valóban a mai kor emberének szolgálatába álljon az a valóságkózelség, emberközelség, természetközelség, ami elődeink hitét jellemezte az emberben, a munkában és a táncban. A tánc nagyon komoly belső emberi tartás. Ezért arra a kérdésre, hogy milyen érzés az ország első hagyomány- őrző együttesének lenni — nagyon egyszerű a válasz: éppen olyan, mint bogyiszlóinak lenni. Tehát csak a hazaszeretethez hasonlítható! Mindezekről Mojszejev valahogy így beszél: „A tánc a lélek tükre, amely kifejezi az adott társadalom embereinek uralkodó érzéseit, hangulatát, a zene és a mozgás művészetének eszközeivel gazdagítva azokat.” Bartók Kodálynak írott egyik levelében pedig ez a sor áll: „A népzene, a nép táncrendje nem kottafejek és lépések sokasága — hanem a nép lelke.” A dél-balatoni művelődési központban, a hagyományőrző együttesek szakmai tanácskozásán, Pesovár Ferenc néprajzkutatóval beszélgetünk. — Ha a két világháború közti időben nem inflálódik — pontosabban, ha úton, útfélen nem élnek vissza ezzel a fogalommal — ma bizton mondhatnánk azt, hogy ezeknek a közösségeknek a föladata nemzetmentő. A hagyományőrző közösségek a nemzeti kultúra törzsét alkotják. Ma már szinte egyedül ők tudják megvalósítani a generációk együttélésével, az ősi paraszti kultúra folyamatos áthagyományozódá- sát. A bogyiszlóiak tökéletes, érett koreográfiával, a leg- veretesebb magyar dallamokkal elevenítették meg azt a csodálatos tartást, férfiúi és asszonyi méltóságot — ami a parasztembert jellemezte. A friss belső ritmus, a méltóságteljes előadás példaként szolgálhat valameny- nyi együttes számára. — Báli — Győrffy László: Vasárnapi séta íren Simon, úgy tűnik, C nem csak nevében hasonlít ama bibliai cire- ——Jnei Simonhoz, aki Jézus helyett cipelte egy darabon a keresztet. ö is cipeli, bár a saját keresztjét, mint — a házassági apróhirdetések stílusában fogalmazva — önhibáján kívül elvált férfi. Cipeli a keresztjét: magányosan él egy alig tíz négyzetméteres albérleti szobában, mert a válás után, természetesen elköltözött anyósa-apó- sa lakásából, bár a felesége szeretett bele hivatali főnökébe. Simon nem haragudott, pedig könnyedén bizonyíthatta volna az asszony bűnösségét, csupán kislánya „hetenkénti láthatási engedélyét” követelte a tárgyaláson. Megkapta, mert a volt felesége is beleegyezett. Simon, valljuk be, elég közhelyszerű magány-kereszt ci- pelését súlyosbította az a körülmény is, hogy, miután véletlenül megismerkedett egy egyetemista lánnyal, néhány hónapig valóban elhitte: közel negyven éves korában nem csak szeretőije egy huszonnégy éves lány, de valamikor a társa is lehet, a felesége. A lány azonban húsevő-" virág szerelmét, az albérleti szobában visszafojtott nyög- décselését, sikkantásait következetesen a vasárnapokon kívánta. Akkor ért rá és ahogy Simonnak mondta: „ha hét közben lennék veled, teljesen összezavarnál, egy kuk. kot sem tudnék másnap megjegyezni az előadásokból”. így hát Simon hetekig a lányával nem találkozott, aztán néhány vasárnapon a szeretőjét próbálta magyarázkodással, civakodással meggyőzni apai kötelességéről. És az csak természetes, hogy végül is az egyik hét végi találkozás helyett levél érkezett az egyetemista lánytól: „El sem hiszed, mit jelent számomra, amit most érzek. Végre újra visszanyertem a régi magamat. Újra olyan vagyok mint régen. Tudom, mást vártál tőlem, de én azt nem tudom adni. Neked nem rám van szükséged, valakire szükséged van, de az nem én vagyok. Olyan ember kell neked, aki... ezt most túl hosszú lenne leírni, inkább csak röviden..., aki elfogadja a kötöttségeidet, aki elfogadja a .középkorúak szokásos nosztalgiáit és szomorúságát’, ahogy te szoktad mondani. Vasárnaptól megszűnők számodra, mert nem lennél te boldog attól, ha engem magad mellett tudnál. A legnagyobb őrültséget akor követtük volna el, ha komolyan vesszük egymást. Eddig szerettelek, talán észrevehető volt, de úgy látszik, nem megy tovább. Ügy látszik, rám várt a nehéz feladat, hogy kimondjam a válást. Sokkal könnyebb lett volna, ha erre te is rájössz, és közösen akartuk volna. Ne keress a kollégiumban, ne rontsuk el azt, ami (kevés) szép volt ebben az egészben.” Simon vasárnap délelőtt találta a levelet a postaládában, s miután felbontotta és elolvasta, elindult a lányáért, hogy együtt legyenek, hogy sétáljanak a rántotthúsos, sörszagú vasárnapi boldogságban, amely megadatott a tisztes családoknak. Kéz a kézben sétálgatott Simon és tízéves lánya, Bori, aki Simon ujjai közé dugta, fűzte ujjacskáit, kísértetiesen eszébe juttatva Simonnak az egyetemista lányt, aki pontosan ugyanígy csúsztatta tenyerét az övébe. — Te olyan vagy, mint a postagalamb — mondta hirtelen Bori Simonnak. — Elrepülsz, de mindig visszajössz. Mindig visszatalálsz oda, ahonnan elrepültél. — De a postagalambok, ha viharba kerülnek, olykor mégis eltévednek. — Te most viharban vagy? — kérdezte Bori. — Háborúban — mondta Simon. — önmagámmal, de te ezt még úgy sem érted. — Sajnálnám a játékaimat, ha háború lenne. Már azt is sajnálom, ha valamelyik leesik a földre. — Már mitől lenne háború? — Miért, nem lehet? A televízióban is mindig ezt mondják a Hét-ben. — Nem egészen ezt mondják, illetve nem arról van szó, hogy mindenütt lehetne háború. — De ha mégis, akkor hova megyünk, mert nálunk nincs pince a házban. Ahol te laksz, ott van? — Nem, ott sincs. De ti majd átmentek a szomszéd házba, ott van. — És ha te akkor nem vagy velem, akkor te hova mész? — Hát majd egy olyan pincébe, amelyik a legközelebb lesz hozzám, de egyébként is... — és abban a pillanatban Simon nem tudott ellenállni a gondolatnak, hogy meg ne kérdezze ezt a tízéves magyar állampolgárt, mi a véleménye, mondjuk, a neutronbombáról. — Te — mondta Simon —, képzeld, feltaláltak egy olyan bombát, ami csak az emberekben csinál kárt, szóval... — Meghalnak, azt akarod mondani. — Igen A tárgyak, a házak, satöbbi megmaradnak. — Egy olyan bombát, ami kicsinálja az embereket? Ezek tiszta hülyék. — Tökéletesen igazad van. A kis Bori alig észrevehetően megszorította Simon ujjait, és a férfinak megint az egyetemista lány jutott eszébe. — És ha ledobnák a fejemre, akkor a játékaim megmaradnának, csak én halnék meg? — kérdezte a kislány pár méter után Simontól. — Hát ezt egész pontosan nem tudom, de... — Az előbb azt mondtad, hogy a tárgyak megmaradnak, szóval a játékaim is. — Igen, lehetséges. — „Tényleg lehetséges, hogy ez így van?” — töprengett Simon. — „Micsoda marhaság. De neki világos a képlet: ő meghal, a játékai maradnak... Most mit mondjak? Csak én lehetek ilyen ökör, hogy egy tízéves gyerekkel a neutron- bombáról fecsegek”. — Tudod, össze kellene szedni a tolvajokat — kezdte hirtelen Borcsa —, meg azokat az embereket, akiket mindig szidsz, aki rosszak, össze kellene őket hívni egy nagy rétre, és az ő fejükre pottyantani azt a bombát. Aztán kész, nem lenne többé bomba. — Azt hiszem, ez nem a legjobb módszer. Arról nem is beszélve, hogy gondolhatod, nem egy darabot gyártanak belőle. — Hát mennyit? — Többet, gondolom, de az is lehet, hogy még nem gyártanak, csak majd később. — Hát hülyék ezek? — Hülyék. De te ledobnád azt a bombát más emberek fejére? — Én nem, dehogy. Nem is tudnék repülőt vezetni. — De ha tudnál? — Akkor sem. Félnék. — Mitől? — Hát mégiscsak meghalnának. — Te mondtad az előbb, hogy a rossz emberekért nem olyan nagy kár. — Hát ez így problémás — mondta Borcsa, és mivel egy újságos óódéhoz érték, elengedte Simon kezét, és a bódé elé lépett. A szokásos hét végi újságvásárlás következett, utána ki-ki a maga sajtótermékébe belelapozott. Mint egy nyugdíjas házaspár, állva böngészgették, csemegézték az újságokat, mire számíthatnak, ha majd leülnek olvasni. Aztán séta tovább. — Megvan — mondta hirtelen Borcsa, és ismét megfogta Simon kezét. — Mi van meg? — Hát, hogy mit kell csinálni azzal a bombával. — Mit? — Sok van belőle? — Nem tudom. — Azt kellene csinálni, persze csak ókkor, ha nem lenne belőle sok, hogy azt a pár darabot elvinni valami üres térre, mondjuk a sivatagba, és ott felrobbantani, egyet meg múzeumba rakni. — Múzeumba? Oda meg minek? — Hát, hogy lássák az emberek, mit nem szabad csinálni. Te mesélted a múlt vasár, nap, hogy van olyan múzeum, ahol kiállítják az ilyen háborús bigyókat. — Bigyókat? — Fegyvereket, na. Hátakkor egyet ebből a bombából is ki lehetne oda állítani. írni kéng egy levelet annak, aki csinálja, és megírni neki az ötletem. — Levélírással nem megyünk semmire, Borcsa. Én már csak tudom. Sokszor fájdalmat okozunk egymásnak, ha... — Ha háborúban vagyunk önmagunkban. — önmagunkkal, de ez, hogy jut eszedbe? — Te vagy most ilyen háborúban, azt mondtad. És én tudom, mi az. — Na mi? — Hát az anyutól és tőlem azért kellett elköltöznöd, mert az anyu levelet írt neked, hogy mást szeret. — Ezt honnan veszed? — A nagypapa mondta az anyunak múltkor, amikor veszekedtek, hogy „még ahhoz sem volt bátorságod, hogy megmondd annak a szerencsétlen Simonnak, mást szeretsz, inkább levelet firkáltál”. — Borcsa a nagyapját utánozta, Simon pedig mosolyogva hallgatta, és még a szája szélén egy kesernyés mosollyal mondta Borosának: — Tudod, én mindig ilyen leveleket kapok, azért mondtam neked, a levelek... — elhallgatott. — Szóval a levelekkel sokszor sebeket osztogatunk egymásnak, mint a háborúban. Levél-sebeket. — Hát akkor ki kellene állítani azokat a leveleket is egy múzeumban, nem igaz? — Ez látod, lehet, hogy jó ötlet, de a .legjobb lenne meg se írni azokat a leveleket. — És akkor most együtt élnél te is velünk. — Hát ezt nem tudom. Ez problémás. — Szóval most nagyon problémás vagy magaddal. — Nagyon. — Simon megsimogatta Borcsa haját, amit volt felesége ügyesen copfba font, Borcsa pedig az ujjait úgy fűzte Simonéba, ahogy az egyetemista lány szokta. Simon lehajtott fejjel cipelte a vasárnapi sétálók között a keresztet. A sajátját. Bogyiszlói táncok — a Balaton partján A zsűri különdíjával jutalmazott szekszárdi zenekar szólistája
