Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-06 / 157. szám
1980. július 6. Legyőzni vagy meggyőzni? Amióta a WHO meghirdette a dohányzás elleni harcot a „Dohányzás, vagy egészség — válasszon” jelmondattal, keresem azt a szakembert, akivel a dohányzás szenvedélyéről, egészségre káros vonatkozásairól őszintén lehet beszélni. Őszintén, de távolról sem azzal a szándékkal, hogy a dohányzás elleni, kétségkívül indokolt küzdelem hajóját megtorpedózzam, dohányzó, s azért törvénytisztelő és minden egyébben szabályos állampolgárként, aki mind érzékenyebben reagál arra, ha úgy mond „védelmének” ürügyén erőszakot alkalmaznak vele szemben. Aggaszt is, bosszant is számos dolog, jóllehet elég régóta tudom, hogy hazánkban a XVI. század derekán kezdtek hódolni a pöfékelve bodorítható füstnek, s nagyjából ugyanekkor kezdődött el a nikotin elleni hadviselés is. Tilalmi rendeletekkel. Ha jól tudom, az első ilyen tilalmi rendelet Abafi Mihály fejedelem kézjegyét viseli és 1962/63-ban kelt. Céltáblája pediglen az a fajta illatos török dohány volt, amelyet a mai megrögzött füstimádók csak áhítatot, megkívánást ébresztő leírásokból ismernek. Ezután következett a gyulafehérvári országgyűlés, melynek lettek volna falósabb dolgai, mégis a tabak „megtilalmazásával” foglalkozott 1670- ben. Erdély kezdete tehát a hadviselést, s példáján buz- dulva Magyarországon az egyes vármegyék és városok is alkottak igen változatos rendeleteket. Nagy kedvem lenne sorra venni az egymást követő, gyakran drasztikus jogszabályokat — melyek között lelhető olyan is, hogy „aki dohán szíváson éretik, esztendőre a mesterségétől eltiltassék” —, de nem teszem. Elérkeznék óhatatlanul odáig,, hogy már a XVIII. század elején kopott, erőtlen volt minden tiltó bejegyzés és rendelet. S az addig legdrákóibb szigorral szorongatott debreceniek szoktak rá leghamarabb a dohányzásra. Olyannyira igen, hogy megkezdte működését a debreceni dohánygyár. A magyar dohányipar központja, a Dohányipari Tröszt székhelye ma is Debrecen. (Kétlem, hogy gyors fölöslegessé válásának tudatában.) Mindezeket azért citálom itt, mert a dohányzás elleni küzdelem új, meg új erőre kapva tart, ami tulajdonképpen jó dolog, mert a dohányzás ártalmai valóban nem csekélyek. De igen rosszul esik — és tapasztalataim szerint -nemcsak nékem —, hogy ez a küzdelem alkalmanként nem egészen XX. századi indítású és tartalmú. S ezzel van nekem bajom, miután komolyan kell vennem — ki más vegye komolyan, ha nem én?! — választási lehetőségeimet, -s ki tiltakozzék a buzgók személyiségsértő megnyilvánulásai ellen, ha nem én, akinek el- sősorbani kötelessége megvédelmezni — egyébként érdemtelen — személyem szuverenitását? cmfwé Szóval, azon tűnődöm hosszú idő óta, hogy korunk embere itt és széles e világon csak nikotinnal veszélyezteti-e egészségét, környezetének jó közérzetét. Föltehetően azért nem akadt valóban nyílt beszélgetésre kész partnerem, mert a veszély füstölgéseinknél jóval több és sajnos van nagyobb is — csakugyan az élet ellen. Gondoljanak csak a kemikáliákkal telítődött földre, fertőződő vízre, vagy azokra a veszélyekre, amelyeket a motorizáció, mellette életünket megkönnyítendő, a tudomány számos új, egyben félelmetes találmánya szabadított és szabadít még ránk! S nyomban kérdezem: miért nem ezek okos és emberre ártalmatlan felhasználásáért küzdünk egy akarattal és világviszonylatban? Ám javasolhatok mást is. Unalomig ismert és sajnálatos tény, hogy hazánkban mind többen isszák agyukat szivacsos, testi egészségüket pedig romos halmaz- állapotúra, „megajándékozva” a társadalmat mindazzal a közteherviselésre szánt problémával, amit az alkoholizmus népbetegségként eredményez. Foglalkozzunk ezzel a közgondunkkal többet és jobban! S ha már szenvedéllyel harcolunk egy ennél csekélyebb szenvedély ellen, nem válogatva az eszközökben sem, azt vegyük célba, aminek ártalmai társadalmi méretekben milliárdokban fejezhetők csak ki. Minap egy nemdohányos embertársam akaratgyönge, így semmi jóra nem érdemes alaknak nevezett nikotinabsztinenciájának arisztokratikus magasából, fölhívta a figyelmemet svéd orvos-kutatóknak egy meglehetősen drasztikus, de mindenképpen új leszoktatási módszerére, ami esetleg házilagosan is alkalmazható. Megdöbbentőn állapítottam meg, hogy a dohányzás ellen meghirdetett világméretű küzdelem — úgy látszik — visz- szaparancsol bennünket a XXI. század küszöbén a középkor sötétjébe, mikor boszorkányokat vagy tudósokat égetni megszentelt népünnepély volt. Tessék figyelni! A kulturáltságáról nevezetes Svédországban a dohányzást abbahagyni szándékozó személyt akként kötik be egy áramkörbe, hogy rágyújtás után, az első szippantással egyidőben kap olyan áramütést, hogy attól koldul. Egészségügyi felvilágosítóm szerint ez a procedura — pardon: kezelés — addig tart, amíg ki nem alakul a páciens feltételes reflexe, mely később már áramkörbe való kötés nélkül is áramütésszerű érzést vált ki rágyújtáskor. Ügy mondják — véleményem szerint inkább csak remélik —, hogy az áramütéstől való félelem hatására a kezelt személy inkább lemond a cigarettázásról. Pszichológussal beszélgetve arról értesültem, hogy tulajdonképpen az ő feladatuk lenne megszabadítani a dohányosokat a nikotin „rabságától”, lévén a füstölésnek sok lélektani vonatkozása. Hát, nem tudom... A leszoktatás módszereinek kelléktára mindenesetre hónapról hónapra gazdagodik. Egy valamiből viszont nincs elég és ez nem más, mint a józan ész. Nemzetközi statisztikák szerint tudniillik az esetek 80 százalékában a füstölés kerül ki győztesen. A lemondás esélye mindössze 20 százalék. Erre hivatkozva kérdezem; a dohányosok legyőzése helyett nem kellene nekünk inkább a meggyőzésre törekedni és sutba dobva a felnőtt ember értelmi képességét oly gyakran kétségbevonó egészségnevelési sztereotípiákat ? Talán érdemes ezen együtt gondolkodnunk! —óa— A modern vonalú csigalépcső a dunaföldvári Török toronyban. A várak titkai Évszázadokkal ezelőtt elődeink sarkantyúi csizmáitól dong- tek ezek a folyosók. A kövezett várudvarról fújtató lovakat vezettek be az istállóba, a nagy tanácsteremben díszes kupák verődtek egymáshoz és a figyelőtorony ablakaiból őrszemek kémlelték a látóhatárt. A várak létezése mindig titkot retj magában. Megfejthetetlen ármánykodások, cselszövések, szerelmek és hatalmi párviadalok pókfonalait próbáljuk mi, látogatók ottjártunk- kor felgombolyítani. Kire, miért csapódott a börtön nehéz ajtaja? Miként védték ezek a várak országunk szegleteit? A nemzet nagyjai közül, kik hajtották éppen itt álomra fejüket? Napjainkban, amikor figyelmünket egyre csak a köznapok ügyeire vetjük, visszapillantást és megnyugvást adnak nekünk a várak. Napjainkban, amikor egy-egy beruházás egy mozzanatának figyelmetlen és esztelen megvalósítása oda is vezethet, hogy régészeti érték és műemlék tűnik el a föld színéről, másutt önmagunk előtt is bizonyosság egy-egy vár helyreállítása. Hiszen kötelességünk megőrizni régmúltunk látszólag hallgatag tanúit az utánunk jövőknek. Szepesi—Szűcs Török emlék a Duna-parti vár tövében Tán lovagterem volt? Néhány éve meg magtár. Most a mennyezeten át az eső becsöpög. Az ozorai vár udvarának nagyszerű az akusztikája. Ha egyszer kész lesz a helyreállítás, akár hangversenyek színhelye is lehet. Rács a padlóban. Csak ez az egy ajtaja van a dunaföldvári vár börtönének. Napjainkban a látogatók fillérjei hullanak a mélybe. A simontornyai vár kilincse; a sárkány Ozorai Pipo, a Sárkány-rend lovagjának Zsigmond király kegyencének emlékét idézi. Pince a mélyben. A befalazott alagút — úgy mondják — Ozorától Simontor- nyáig vezetett. Építők az ozorai várban Állagmegóvás Ozorán. A teljes újjáépítés még várat magára.
