Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-23 / 171. szám

1980. július 23.

“kEPÜJSÄG 3

Pillantás a piacra

Válaszol a ZÖLDKER vezérigazgató-helyettese

A megyei lapoktól a Központi Sajtószolgálathoz befutott kérdéstömeg átrágása után kopogtattam a ZÖLDKER vezérigazgató-helyettesénél, Kenyeres Lászlónál: mint a zöldség-, gyümölcsfelvásárlás ban domináns szerepű megyei ZÖLDÉRT-vállalatok központjának egyik vezetője, adjon választ e kérdések legalább némelyikére... A fogadtatás szívélyes volt, de mielőtt rátértünk volna a válaszokra, arra kértem Kenyeres Lászlót, adjon általános tájékoztatást az oly sok átszervezést — a legutóbbi 1977-ben volt — megélt szervezet pillanatnyi helyzetképéről.

Segítség az aratásban

A gabonabetakarítás gyorsítására Csehszlovákiából ven- dégkombájnosok érkeznek az ország különböző termelő- szövetkezeteibe. Az első öt gépből álló csoport a napokban lépte át a határt. A csehszlovák vendégkombájnosok a Pest megyei Dabas községben segítenek a gabonabetakarításban. Amint az itteni munkával végeznek a magyar kombájnosok visszaadják a segítséget. Képünkön: csehszlovák kombájnok útban Dabas felé.

Már a vetésre készülnek

Szállítják az Qsziárpa-vetőmagot

— Tavalyelőtt 300, de tavaly már osak 170 millió forintos nyeresége volt a 19 megyei vállalatnak, ami önmagáért beszél. De még ezt a nyereséget is csak úgy sikerült elérniök, hogy az állam 900 milliós támogatást adott, azonos mértékűt az 1978. évivel. A támogatás jelentős részét a 1978. évi nagy burgonyatermelés eliminálására, a felvásárlási árzuhanás „kivédésére” költöttük, például 2 forintot kaptak kilónként a termelők, de az árut nem vittük el tőlük. A burgonya olyan termék, amely áruként döntően a ZÖLDÉRT-eknél fut össze, a téli tárolással jóformán kizárólag mi foglalkozunk. Roppant érzékeny cikk a krumpli, amiből évi átlagban 20 ezer vagonra lenne szükségünk, de 120 ezer vagon terem.

— Mégis, tapasztalataim szerint szerfölött cik- cakkos a termelőkedv, s általa a megtermelt burgonya. A magammal hozott kérdések között Miskolcról firtatják: csökkent a vetés- terület, mi lesz 1980-ban a krumplival?

— Valóban nagyok az évek közti különbségek mindenekelőtt az átlagtermés miatt — így Kenyeres László. — Hogy ne menjek messzire: 1978doan még 36 ezer, de tavaly már csak — mintegy ellenhatásként — 19 ezer vagon volt a felvásárolt áru. Az idén pedig importáltunk ezer vagonnyit, főként az NDK-ból. Pedig a leszerződött mennyiség elegendő, 28 ezer vagonra rúg, de kétségtelen, hogy a termő- terület nemcsak Borsodban — országosan is apadt a nagyüzemeknél. Mégpedig a tavalyi 22 ezerről 17,5 ezer hektárra. Ha legalább 150 mázsás átlagtermést érnek el a gazdaságok, nem lesz gond, de ha nem... Az elmúlt hetek csapadékos időjárása mindenesetre jót tett a burgonyának, akár csak a zöldséggyökérnek, de kevésbé kedvezett a meleget is igénylő paprikának, paradicsomnak. S ha már áttértünk más portékákra, hadd jegyezzem meg, hogy a piackép szerfölött változó: vannak hiánycikkek is, főként gyümölcsből, de eladatlan tömegek uborkából, káposztából, zöldbabból.

— Mégis drága az uborka...

— Az árképzést a vállalatok önállóan végzik. Előfordult, hogy a Békésben 3 forintért felvásárolt uborka 25 forintba került Budapesten. Éppen ez a visszaköszönő témakör, az árak és az árrések megtárgyalása is szerepelt július 10- én Kecskemétre összehívott országos értekezletünkön. A nagy árrés egyik magyarázata, hogy a közgazdasági szabályozók idei módosításával elestünk 300 millió forint központi kockázati alaptól. A megmaradt dotáció két forrásból származik: 150 milliót kapunk téli tároláshoz nyújtott állami támogatásként, valamint a lakosságnak eladott áru minden tonnájához 800 forint szubvenciót kapunk, ötvenezer vagonra tehető ez a mennyiségben, együttesen azonban 110 ezer vagon körüli a forgalmunk, mert nemcsak a lakosságnak, hanem exportra, hűtő- és konzervipari célokra is adunk árut.

— Térjünk vissza a valóban örökzöld árrés-ügyre.

Mennyi a megengedett? Hiszen az mégsem elfogadható állapot, hogy 3 forintos uborkából 25 forintos legyen...

— Ez nyilvánvaló, . s a ZÖLDKER idei célja az, hogy 16 százalékos átlagnál magasabb ne legyen a zöldség-gyümölcs fogyasztói áremelkedése.. Sajnos, az esztendő első öt hónapjában ez 28 százalékos volt az előző év azonos időszakához képest. Pillanatnyilag úgy látom, hogy csök- esés következik be az árszín- ken ez a mutatószám, vissza- vonalban, s remélhetően a 20 százalékos átlag alatt maradunk 1980-ban.

— Ami az árrést illeti, 38— 40 százalékos volt 1977—79-ig, vagyis 10 forintos fogyasztói árból 6 jutott a termelőnek, 4 nekünk. Az állami támogatás hozzávetőleg összesen 400 millió forintra tehető csökkenésének ellensúlyozásaként, s hogy mégis próbáljanak megállni saját lábukon a vállalatok, az ősszel határozat született arra, hogy 45—48 százalékra emelhessük az árrést. Tehát immár a fogyasztói ár fele jut a ZÖLDÉRT- eknek. Ez az arány nem rosz- szabb a nemzetközi átlagnál, hiszen nyugaton 150—200 százalékos árréssel dolgoznak a keresik ed ők.

— Nálunk a mostani is sóknak tűnik, mindenesetre megfeleltünk több megye, így Hajdú-Bihar, Csongrád idevágó érdeklődésére. Ez utóbbi levél mindjárt figyelmeztet arra, hogy lehetséges azért másként is: a szentesi Korai Zöldségtermesztési Rendszer — írja érdeklődő levelében a Dél-Magyarország főszerkesztője — „mindössze 5 százalékért adja el a tagszövetkezetek zöldségét”. Ha jól számoltak, tehát alig egytizednyi (!) árrés fejében is piacra juttatható a zöldség. Ja- vallom, érdemes lenne Szentesre utazniuk a kecskeméti tanácskozáson részt vett megyei ZÖ'LDÉRT-vállalatok igazgatóinak.

— Milyen módosítást terveznek?

— 1981-től megengedjük a más megyékből való, de csakis kizárólag szerződéses alapon történő felvásárlást is — válaszol Kenyeres László. — Péládul, ha a Budapesti ZÖLDÉRT azt mondja, hogy van három szabolcsi tsz-part- nere, amellyel szerződést kívánt kötni, megteheti. Az a lényeg: hogy jó előre tudjon erről mindenki, mert ily módon nem lehetséges egymás elől elorozni a portékát, elkerülhetjük az anarchiát, s a szükséges központi készletet is biztosítani tudjuk.

— Végül a kecskemétiek kérdését tolmácsolom: a kajszibarack-szezonra megérkezik-e az Indiában rendelt jéggyáruk?

— Sajnos, nem: napokon belül befut ugyan Fiumébe, dehát a felszerelés, egyebek...

Záporoztathatnám még a fogasabbnál fogasabb kérdéseket a vezérigazgató-helyettes fejére, akinek — elfogadom — roppant nehéz hatások közepette kell dolgoznia, ami egyébként áll az egész ZÖLDÉRT-iszervezetre, vagyis 23 ezer emberre. Sok vállalatnak — a Komárom, Nóg- rád. Baranya, Veszprém megyeieket említi beszélgető- partnerem — úgyszólván létéért kell megküzdenie, vagyis azért, hogy ha már nyeresége nincs, legalább vesztesége se légyen.

Tanulságot levonni nem áll szándékomban, egy félénk töprengésnek mégis hangot adok: vajon nem közeleg-e a sokadik átrendeződés? Vajon azt az „elvett” négyszázmilliós dotációt nem lehetne-e olyképp ellentételezni, legalábbis részben, hogy valahogy csak-csak rövidüljön az áru útja, s ily módon a zöldség-gyümölcs fogyasztói árak szolidabban növekedjenek?!

KERESZTÉNYI NÁNDOR

(Tekintettel arra, hogy az interjú olyan kérdést feszeget, amely a legszélesebb érdeklődésre tarthat számot, várjuk olvasóink észrevételeit, hozzászólásait, s azoknak — akár új oldalról világítják meg a problémát, akár a gondolatfelvetéssel járulhatnak hozzá a helyzet javításához — lapunk hasábjain nyilvánosságot biztosítunk.)

A megyében már javában aratnak, de a Vetőmag Vállalat dombóvári területi központjában már megkezdték az ősziárpa-vetőmag kiszállítását. Szakái László igaz- ■gató tájékoztatása szerint a területi központ az idén 1700 tonna ősziárpa-vetőmag előállítására kötött szerződést a vetőmagot szaporító gazdaságokkal. Ez a mennyiség elegendő a Baranya—Tolna—

Somogy megyei gazdaságok vetőmagigényének a kielégítésére.

A gazdaságok ellátására a jelenlegi legjobb fajtákból biztosítják a fémzárolt vetőmagot. Az ősziárpa-vetőmag diszponálása és kiszállítása július 21-én megkezdődött. A vetés idejére valamennyi igényelt vetőmagot valameny- nyi gazdaság megkapja.

Anyát pótló szülök

Szeretném szép, tartalmas idézettel indítani ezt az Írást; ám hiába keresgélek könyveim között, megfelelőt találok, de idevalót nem.

Az irodalom — biztos, hogy csak az? — nagyon szűkszavúan bánt (és bánik ma is) a nevelőszülőkkel. Azokkal az emberekkel, akik az állami gondozott gyermekeket felkarolják és otthonukban nevelik fel őket.

Róluk, kettőjükről lesz most szó.

Pakson, a Bástya utcában, nagy házak közé beékelődve áll Tragor Margit kicsinyke háza. Délben a ház még csendes, csak egy élemedett korú pulikutya ugatja meg mérgesen a hívatlan újságírót.

A kis dohányzóasztalon szétterített fényképekről mosolygós gyermekarcok tekintenek rám. A két legkisebb óvodában van. A nevelőszülő tizenöt dioptriás szemüvegén keresztül nézi és teszi elém gyermekeinek fotográfiáit.

— Márta a legidősebb — mondja elhomályosult szemmel. — Már kiskorában is öntudatos, jól tanuló gyerek volt. Olyan „édesanya” áll mögötte, akitől még mindig fél, ha megjelenik. Itt járt iskolába, zeneiskolába is járattuk, mert tehetsége van a zenéhez. Márta kislányom most végezte el a Pécsi Tanárképző Főiskolán a harmadik évet.

— Lacikám szülei Tolnán, a kültelken laktak — mutat' egy vidám szemű kisfiút. — Ö 16 hónapos korában került hozzám, most 13 éves. Nem gondoltam volna, hogy ennyire makacs és önfejű

gyerek válik belőle. Nem akar tanulni.

— Tímeát és Zsoltit ez év március 1-én hoztam el a szekszárdi intézetből. Mindketten 3 és fél évesek. Szépek, okosak.

Miközben Tragor Margit apró élményeket mesél gyermekeiről, én egyre csak nézem ezt az 55 éves nőt és próbálom megfejteni, hogy miért vállalkozott arra a feladatra, amelyet a gyermekek vér szerinti szülei becstelenül megtagadtak.

Tragor Margitnak hajós volt az édesapja, korán meghalt. ö 1945-ben mellhártya- gyulladást kapott, de nem kerülte el a paralízis és a száraz tbc sem. Édesanyjával élt együtt és sokat küzdöttek a megélhetésükért.

— Volt nekem még több gyerekem is — mondja büszkén. — Csábika 23 hónapos korában került hozzám, de 3 éves korában visszavitték a szülei. őutána Miklóskát hoztam el, ő csak 5 hónapig volt a házamban.

Számolom az eldobott- megtagadott gyerekeket, hat állami gondozottnál abbahagyom. Végigjárom a kicsinyke lakást, ahol nincs víz. Lépésről lépésre érzem az otthon biztonságát. A tenyérnyi kertben virágok pompáznak, a konyhában a tűzön kész az ebéd; a szobában sezlonok, babák, könyvek.

— Gyermekeim anyunak hívnak — homályosodik el Tragor Margit szeme —, mert nekik nem nénire, hanem

Tragor Margit

édesanyára van szükségük. Férjhez nem mentem. Nagyon szeretem a gyerekeket. Sok öröm, de sok bánat is

van velük. Higgye el, nem a pénzért csinálom!

Elhiszem. Hevenyészett számvetést készítek. A nevelőszülő 25 éves munkaviszonya után nyugdíjat; e mellé a gyermekek után gondozási díjat és családi pótlékot is kap. A végösszeg: 4730 forint. Két óvodás és egy iskolás gyermek, valamint egy főiskolás lány segítése és önmaga eltartása mellett ebből az összegből dőzsölni nem léhet.

— Minden nevelőszülő úgy van vele, hogy jobb, ha nem látjuk a gyermekeink szüleit. Márta édesanyja kétszer látogatott meg bennünket. Lacikától 10 év hallgatás után, levélben kérdezte meg az anyja, mit érez iránta.

Tragor Margit boldog. Gyermekei nélkül céltalan és értelmetlen lenne az élete. Ügy mondja, gondoskodni is akar róluk. Mártira és Lacira szándékozik íratni az általa teremtett szülői házat.

A háromszáznál is több embert számláló Bölcske— Andráspusztán az ebéd utáni szieszta végeztével kismamák és totyogó kisgyerekek játszanak a jegenyefák tövében.

Szakács Ernő néhai föld- birtokos kúriájának egykori konyharészében él a Bakos család. A lakhatóvá épített otthonban tisztaság, a középső szobában egy Color Star színes televízió vonja magára a látogató figyelmét. A férj, Bakos János, a bölcskei Rákóczi Mezőgazdasági Termelőszövetkezetben dolgozik.

— A bölcskei szociális otthonban dolgoztam — mondja Bakos Jánosné. — Miután eljöttem onnan, furcsa, nagy csend vett körül. Négy lányom felnőtt már. Mondtam egyszer a férjemnek, hogy vegyünk magunkhoz egy intézeti gyereket. Először úgy gondoltuk, hogy egyet, esetleg kettőt. Eldöntöttük, hogy csak fiúkat választunk. A választásra lányaim is elkísértek; ez 1975. december 16-án történt.

— Az intézetben voltak gyerekek vagy háromszázan. Én mindjárt kiválasztottam egy szép, mosolygós gyereket: Imrét. Márta lányom Jánoskát választotta. Később Pakson, a gyámügyes mondta nekünk, hogy van itt egy kisgyerek, akitől szabadulni akarnak a nevelőszülők. Férjem megkérdezte tőlem, hogy mi lenne, ha Lajcsikét is elhoznánk. Elhoztuk.

— Borzasztó nagy nehézség szakadt ránk. Berendeztünk egy szobát a gyerekeknek. Időközben nagyobbik lányomék széjjel mentek. Kapkodtam a fejemhez, hogy mi lesz most? Ki kell, hogy bírjuk, nem fogunk meghátrálni! Majd unokáim is idekerültek: Csongor 28, Markó 11 hónapos volt. És voltak a többiek: két 28 hónapos, egy 18 hónapos és egy 21 hónapos gyermek volt nálunk. Éj- félig-egyig csak pelenkát mostam. Ez így ment két teljes évig. A gyerekek enni se akartak, éjszakánként rajtam és a férjemen lógtak.

Nagyon nehezen akartak megszokni nálunk. Amikor lefeküdtem, csak forgott velem az ágy.

Bakos Jánosné

— Már túl vagyunk a bajokon. Gyermekeim nagyon szépen növekednek, értelmesek, játékosak. Mindent meg akarunk nekik adni.

Bakos Jánosné kérdés nélkül válaszolja meg utolsónak szánt kérdésemet:

— Nagyon sokat gondolkodtam már azon, hogy miért is csinálom. Higgye el, mindig oda lyukadok ki, hogy amíg élek, nem viszik el tőlünk a gyerekeket. Az uram is mondta: „Anyu, ha elvinnék tőlünk a gyerekeket, vége lenne az életünknek!”

SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Fotó: Czakó Sándor