Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-20 / 169. szám
1980. július 20. í TOUtt'N NÉPÚJSÁG 7 Kutatók a gyakorlatért Az állattartó telepek is igényelnek rendszeres karbantartást Kétségtelen, hogy az elmúlt években sokat fejlődött a traktorok, tehergépkocsik, kombájnok és más mezőgazdasági gépék karbantartása. Ennek rendszere alapjában véve kialakult. Ha bármelyik eszközben hiba támad, a szerelő-, a karbantartó műhelybe mennek vele, vagy szerelőt hívnak hozzá. A búzában, kukoricában dolgozó arató-cséplő gépek a betakarítás idején napokig, hetekig a mezőn kapják meg a szükséges „gyógykezelést”. Ezekre, .és a hasonló gépekre tehát aránylag jól szervezett karbantartási rendszert vezettek be gazdasá_ gaink. Csakhogy van a mezőgazdasági gépeknek, eszközöknek egy másik csoportja, amellyel kapcsolatba i mindez nem mondható el. Ez pedig az állattartó telepek számos gépe, nagy értékű berendezése. Pedig, ha azt valljuk, hogy egy-egy nagy teljesítményű traktor, vagy kombájn hibájla, kiesése a munkából, adott esetben hátrányt, pótolhatatlan veszteséget jelent, a tétel legalább annyira igaz az állattenyésztés masináira is. Elgondolni is rossz, mi történik, ha egy 25—50 ezres baromfiistálló, tojóház, vagy csibenevelő szellőztetése, áramellátása egyik óráról a másikra megszűnik, tartós marad, mert nem rendszeres, nem megfelelő a berendezésék karbantartása. Nemcsak a termelésben állhat elő jelentős veszteség, az állatállomány egészségileg is károsodhat. Vagy például; fejni sem tudlak géppel, ha a vákuumot előállító szivattyúban, motorokban, esetleg a vezetékben tartós hiba adódik. Manapság honnan is találnánk egy-egy gazdaságban hirtele- nében elég fejni tudó embert, akik győznék a fejést kézzel. Sorolhat iánk még a példákat, hiszen az állattartásban is olyan sokfajta eszközt, köztük már lautomati- záltakat is használnak, amelyek szintén rendszeres karbantartást igényelnek. Ennek ellenére — a tapasztalatok erről tanúskodnak — az állattenyésztés gépsorainak karbantartása sem szervezettségben, sem a személyi és a tedhnikai feltételek megteremtésében nincs olyan színvonalon, mint a szántóföldi gépeké. Hogy pontosabban mi a helyzet velük, s milyen jelek mutatnak a javulásra, erről kértünk tájékoztatást dr. Mélykúti Csaba osztályvezetőtől Gödöllőn, a MÉM Műszaki Intézetben. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium három éve bízta meg intézményünket azzal, hogy dolgozzuk ki a nagyüzemi szarvasmarha- és sertéstartó telepék gépeinek, illetve berendezéseinek karbantartási rendszerét — mondja dr. Mélykúti Csaba. — A kutató-fejlesztő munkát mi sem indokolta jobban, minthogy csupán a szakosított tehenészeti telepek száma meghaladja a négyszázat, a korszerű sertéstelepeké a háromszázat. Már az előzetes felméréseink is azt mutatják, hogy vannak ugyan olyan gazdaságók, amelyék példásan szervezik meg a telepek gépészeti berendezései lék karbantartását, de sajnos, jellemzőbb az, hogy sok helyütt csupán alkalomszerű ez a tevékenység, vagy inkább már csak az előállott hiba kijavítására szorítkoznak. — Ha van is néhány helyen ezékre kijelölt szak. ember, csoport, brigád, karbantartó részleg, munkájuk irányítása gyakran nőm kielégítő. Olykor alkatrészhiány nehezíti a gyors hibaelhárítást. A karbantartás egyik fontos művelete, főleg a bonyolultabb, drágább gépék esetében, hogy ezek működését rendszeresen műszerekkel is ellenőrizni lehessen, de ezekből az eszközökből is kevés van.' Tapasztaltuk azt, hogy sok gazdaság olyankor is nehéz helyzetben van, amikor külső szolgáltatókra bízza a karbantartást, mert ezek esetenként drágán, vagy nem megfelelően dolgoznak. A MÉM Műszaki Intézetben tehát hozzáláttak egy olyan karbantartási rendszer kidolgozásához, amely elsősorban a gazdaságok feladatait jelöli ki. A módszert már bevezették, és kipróbálták néhány ismert gazdaságban, így például a dunavarsányi Petőfi Tsz 1200-as tehenészeti, és a 8500-as sertéstelepién; az Alagi Állami Tangazdaság 412-es tehenészeti telepén; a Mezőfalvi Mezőgazdasági Kombinát 1200-as tehenészeti, és az agárdi Agrókomplex 40 ezer kocás sertéstelepén. iE különböző nagyságú állattartó telepeken szerzett tapasztalatok alapján született karbantartási rendszer tudnivalóit természetesen nem rejtik véka alá, hiszen a kutatómunkájuk célja az is, hogy a módszer még szélesebb körben ismertté váljék. Ezért az intézet, a napokban elkészült szakmai közlemény közreadásával, a gazdiaságok szakembereihez juttatja el a telepek karbantartásá nak módozatairól készült, leírást. FEHÉR ISTVÁN Kádártanulók A történelmi borvidék központjában egyetlen kádármester sincs. Az utolsó néhány éve, túl a nyugdíjkorhatáron, beadta az ipart, s még a városból is elköltözött Szekszárd ne tudna eltartani egy mestert? A városhoz legközelebb Báta széken, a Kádár- és Faipari Szövetkezetben készítenek és ja vitának hordákat. Péter József műszaki vezető keseregne, ha volna értelme. Különben is: tavaly sikerült hat fiút megnyerni a szakmának. „Csak bírják a három évet, volt olyan hét, hogy hatan tizenhárom egyest hoztak Szekszárdról a szakmunkásképzőből.” — Mélyrepülés után vagyunk. Sajnos ez a szakma ilyen. Hol felmagasztalnak bennünket, hol a tönk szélén áll a hordókészítés. A mélyrepülések összefüggésben vannak (voltak) a mezőgazdaság megítélésével, a terméssel. Ma a felszálló ág dominál. A villányi és a szekszárdi borvidék közepén vágyunk. A kisgazdaságok gomba módra szaporodnak. Kell a hordó, kell a szakmunkás — a műszáki vezető nem bánatosan, de azért szomorúan állapítja meg a tényeket. Az utolsó órában sikerült tanulókat szerezni. A nagycsarnok mellett megyünk a tanműhely felé. Az udvaron tömegével a hordónak való faanyag, a félig kész fűrészelt áru. Benn ízelítőt kapunk a sorozatgyártás minden fázisáról. A kézműipar megszűnt. Itt szigorú technológia szerint hat és fél óránként készül egy hordó, vagy szüretelőkád, hússózó és a legújabb igények szerint: virágedény. A tanműhelyben a hatak — Horváth Péter és Mayer Mihály Alsónyékről, Grill László Bátaszékről, Puch Ferenc Madocsáról, Deckert Imre Tengelicről, Csabai Tibor Szekszárdról — még az ősi módszer szerint tanulják mesterüktől — Röhr Bálinttól — az alapfogásokat. Olyan ez a tanműhely, mint meséinkben a mézeskalácsház. Nem lehet nagyobb harminc négyzetméternél. Világos, nagy ablakain műanyag csipkefüggöny. Mennyezete nincs, a tetőgerendákra szegélték a nádpallót és azt vakolták be. Mindenesetre megfelel a fiúknak. A falon lévő iskolatábla jelzi, meg a nyílt tekintetű srácok arca, hogy tanműhelyben vagyunk. Hat „csikó” — ősi szerszám, amellyel minden faanyagot meg lehet fogni — a végén ülőke, ez a munkapad. Az egyik sarokban felstószolt, alig negyvenliteres hordók, ezek már Róhr mester tanítványainak művei. A mester a régi kádárdinasztiáktól tanulta a szakmát. Néhai Rutterschmidt József 1948-ban adta át az oklevelet, amely egykor nemcsak a szakmára jogosított, hanem messzi tájakra útlevélként is használható volt. A bátaszéki mesterek híre messzire eljutott. Azt hinné az ember; a hordó, az hordó mindenütt. Bá- taszéken a pocakos hordó volt a jellegzetes jegy, amelyről a szakmabeliek és a gazdák megismerték. Az Alföldön a hosszúkás, sima edényt vásárolták. — Külön készültünk a bajai vásárra. Bácskában a káposztáshordónak a fedelét sróffal kellett rögzíteni, nálunk ezt mindenhol egy nagy terméskővel oldották meg. Oda véletlenül se vittünk pocakos hordót — emlékezik a múltra a mester. A gyerekek nem nagyon figyelnek, hallották már az inasidők kesernyés, de a múlt megszépítő évei utáni kedves emlékeit. Akkor reggel hattól este hatig tartott a műszak, iskolába délután jártak. Jó híre volt Rutterschmidt Józsefnek: „A szépet szerette, rettenetesen kényes volt a munkára. Ha nem stimmelt valami, szétszedette, s kezdhettük elölről.” — A mai mester hogyan büntet? — kérdezem a mai „inasoktól”. A válasz egykét fejvakarás után, nehezein érkezik. — A mi szakmánkban nem lehet csalni! — Deckert Peti válasza nem a kérdéssel kapcsolatos, de válasz. — Mit lehet ebben a szakmában csalni? — Horváth Peti mellénk nyomakszik, a kezében egy donga, meg egy... de ezt mondja el ő: — Ha a strápolásnál a módért nem passzítom rendesen a dongához, akkor nem pasz- szol a fungolásnál semmi. — Peti, ez magas nekem, mint tyúknak az ábécé! Nincs mit tennem, bevallom tudatlanságomat móder-, meg stráfolásügyben. A fiú szeme felcsillan, magyarázni kezd: — A hordó kör alakú — kezdi az oktatást alapszinten. — Ehhez nem fér kétség! — ha bár láttam már más- milyet is, de azt biztosan nem Bátaszéken csinálták. — Szóval, akkor a dongát is ennek megfelelően kell kialakítani. Egyetlen mérőeszközünk van ehhez; a móder, azaz a sablon. Ez tulajdonképpen egy körcikk, s minden dongát ennek a sablonnak megfelelően képezünk ki. A fungolásnál derül ki minden. Fungolásnak nevezzük a dongák összerakását és a fa hajlítását. Az ellenőrzés egyszerű: a hordóba folyadék kerül, az megmutatja a rossz munkát. — Ezért dagasztják a hordót, hogy ne szivárogjon — kell em et lenk ed ek az oktatásért. — A rossz hordót dagaszthatja hétszámra! — az egyenes válaszért érdemes is volt keményen kérdezni. — Térjünk vissza az eredeti kérdéshez: hogyan büntet a mester? — Hát hogyan? — ez megint kézenfekvő, mosolyognak a műhelybeliek. — Hát szétszedeti, s kezdhetjük elölről! — Füles? — Én sem kaptam soha — válaszolja Róihr Bálint. — Az egyesekért sem jár? — Nem. Inkább megszervezzük a korrepetálást. Félév után minden reggel hattól nyolcig kötelező tanulás volt. A műszakiak tartották az órákat, mert ebben én nem tudok segíteni. A tanulást kár volt firtatni. Abban a pillanatban mindegyik leül a „csikóra” (szaknyelven nem így hívják), s lázas tevékenységbe kezd. A heti 13 egyest már említettem, de, hogy hárman félévkor megbuktak, azt szeretné mindegyik elhallgatni. Az iskolai számtan-fizika különórák, meg az itteni fejtágítók eredményre vezettek. Év végén csak egyikük bukott meg. Igaz, tulajdonképpen ő is javított: most tornából kettest kapott. Csabai Tibor önkritikus: — Félévig ellustálkodtunk. Utána megijedtünk, s bentmaradtunk az iskolában a különórákon, a Misi akkor is öllógott, így csak egyedül bukott. — Nem szeretitek ezt a szakmát ? — Dehogynem! — válaszolják rögtön és kórusban. — Ügyes kezük van — véleményez a mester is. — Csak bírják a három évet az iskolában! — sóhajt hozzá. HAZAFI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly Bátaszéken, egész Tolna megyében kádár szakmát 1970-ben tanultak utoljára, most^uw hot tanulóra lelto kezekkel ügyel-í nek a szövetkezetben. f Figyelem A mester és a gyerekek... A „csikón” Horváth Peti magyarázza a fungolást
