Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-20 / 169. szám

6 NÉPÚJSÁG

1980. július 20.

Múltunkból

— Középiskolás koromban irodalombarát társaim között Csányi László költőnek nagy neve volt. Mi is átestünk a serdülés egyik betegségén: verseket írtunk. Jó volt tudni, hogy környezetünkben egy valóságos költő él, akivel bármikor találkozhatunk az utcán. Tekintélyedet tovább növelte az a hír, hogy bizonyos műfordítások elkészítéséhez úgy tanultál meg spanyolul, hogy mindenféle spanyol szótárak és nyelvkönyvek társaságában bezárkóztál a szobádba, ahol folyton- folyvást a rádió spanyol nyelvű adásait hallgattad. Mire eltelt egy hónap, úgy jöttél ki remetelakodból, hogy tökéletesen bírtad a nyelvet.

— Ezekből semmi sem igaz. Nevetnem kell. Sem csodagyerek, sem csodabogár nem voltam. Az igaz, hogy kellő szorgalom és kitartás árán könnyen tanultam meg az általam beszélt nyelveket, de ilyen intenzív nyelvtanfolyamot sohase rendeztem magamnak. A költészettől pedig a prózához pártoltam, ott ás inkább az esszé érdekel.

— Ismerlek mint műgyűjtőt, mint a zene szerelmesét, önző módon mégiscsak arról, ami pillanatnyilag engem legjobban érdekel, az írásról, az írás öröméről szeretnék beszélgetni.

— Szűk kör. A munka öröméről, a jól végzett munka öröméről kell itt szólni, hiszen a tisztességgel megírt vers, riport, regény, elbeszélés is ezt az örömet adja alkotójának.

— Alkotó, alkotás ... Ezekbe a szavakba szeretnék belekapaszkodni. Nem minden tevékenységnél lehet alkotói folyamatról beszélni, mégha az jól végzett, örömöt adó munka is. Az írásban másféle örömöt — is — érzek.

— Minden írás sem alkotás. No, de erről majd talán később. Goethe azt mondta: ha ő fazekas lenne és köcsögöket csinálna, azokat is ugyanolyan műgonddal,

ugyanolyan jóra csinálná, mint a verseit. Nem állít sorrendet az emberi tevékenység fajai között. Hogy is állítana, hiszen az alapban egyeznek: munka mindegyik, A mesterség alapelemeinek tökéletes megtanulása, azok helyén való alkalmazása az egyik alapfeltétele itt is, ott is. Nem véletleri, hogy olyan sok rossz írás születik ma, vagy az újságírásnál maradva, oly sok rossz riport kerül a szerkesztők elé és a lapokba. Az ismeretek hiánya okozza, a mesterségbelieké, amelyek közül alapkérdés: mindig többet kell tudnunk arról, amiről írunk, mint amennyit végül is leírhatunk, illetve le kell írnunk. A világnak millió jelensége van, annak a kisebb vagy kicsi részének is, amelyet témául választottunk. Mindent kell tudnunk róla, ahhoz, hogy azt az egyet megismerjük, amit eddig még soha senki nem vett észre. Ez a nagy dolog. A felfedezés.

— Nem mindenkinek adatik meg ez. Leginkább a régi dolgokat öltöztetjük ...

— Újra teremtjük. Újra, jobbra. Ebben is van felfedezés és felfedeztetés. Sok, már ismert dolog feledésbe merülr vagy — bár fontos volna — sokak előtt ismeretlen maradt, A generációk váltják egymást. Az újakhoz az elmúltaktól mindig van üzenet.

— Őszintén szólván, nem nagyon hiszek az írás erejében az emberiség történetét figyelve, különös tekintettel századunkra.

— A művészet mindig humanizálja az embereket. Ez mélységes hitem. Elpusztultak korok emberestől, házastól, fegyverestől, de a szellem, mi ezeket teremtette — fennmaradt és termékenyítő erővé vált. Termőtalajjá vált az új kultúrának. Az igaz, hogy Flaubert Bováryné-ja óta is, vagy annak ellenére is voltak és vannak csapodár asszonyok, Shakespeare királydrámái ellenére is vannak gyalázatos, lélekrontó cselszövések, gyilkosságok, a Biblia minden tanításának is megvan az ellencselekedete és minden bizonnyal így lesz ez mindig. De egy-egy gondolat gyönyörűségében, a forma szépségében való elmerü- lés, az általuk gerjedő bizarr álmodozás a lélek nemességét hozza.

— Elismerve a művészet megtartó erejét, egyáltalán nem nyugtatnak meg a szavaid. Míg úgymond a nálunk fejlettebb, primitívebb körülmények között élő embereknek — Shakespeare kortársaira gondolok — igen nagy gyönyörűségére szolgáltak az ő mély gondolatai, stílusának, nyelvének szépségei, a mai, hasonszőrű emberek értetlenül, sőt elutasítón állnak vele szembeni Vagy hallottam, nem jut eszembe a szobrász neve —, mikor Itália valamelyik városában felállították egy művét, a felháborodott közönség több mint háromszáz szonett formában írt gúnyverset aggatva a szoborra, tiltakozott ellene. Nem tudom, egész Magyarországon akadna-e háromszáz olyan írástudó, aki képes lenne egy épkézláb szonettet összehozni? Fejlettebbek lennének lelkűnkben? Fogékonyabbak a művészi szép iránt?

— Az tény, hogy az anyagi fejlődés tempóját nem követte arányos szellemi fejlődés. Sőt, a két mutató ellentétes irányba áll és halad. Persze, itt azt is figyelembe kell venni, hogy akár az ősi művészeteknél, akár a rómaiaknál, vagy csak akár néhány évszázada, egységes volt a kultúra. Volt mindenki által ismert egyazon cél, eszme, ideál, azok kifejezésére való egységes jelrendszer. Ma ilyen nincs. Számtalan izmus, töméntelenül sok jelrendszert használva zavarja meg az emberek eszét-lel- két. Persze, gyorsan romlók ezek — a legtöbbjük. Megosztó, elkülönítő szerepükön mit sem változtat az, hogy

egy-kettőre lajstromozott múlt lesznek. Ezért is fontos az, amit már előbb mondtam arról, hogy nagyon sokat kell tüdnunk a nagyon nagyon gazdag világról, hogy felfedezhessünk, s mindenképpen megtaláljuk a talmi forgatagban az állandóságot, hiszen a művészetben — maga is az — számtalan, ami időtlen. Itt megint az írás mesterségének alapkérdéseihez kell visszanyúlni. Kiszűrni, sűríteni kell a témánkat, gondolatunkat építő, kifejező dolgokat és azok között egységet, szigorú, szerves egységet kell teremtenünk. Hogy hogyan? Kérdéssel felelek: belül van-e az ember? Tud-e azonosulni, közösséget vállalni? Hegel úgy mondja ezt: bennelevés. Nemcsak tanúként, hanem részesként is. Szereplőként. A rosszul leírt mondat igenigen nagy árat követel. Mit kaphat az magától, aki készületlen választott pályájára? Boldogtalanságot. Dicsőség kellene, sokkal több pénz kellene, de megfelelni a pályának? Arra vállalkozni, amit tudunk. Csak ott lehetsz szereplő. Ezért tartom nagyon fontosnak e hégeli eszmét.

— Nagyon sok írogató ember él Magyarországon. Nekem fixaideám, hogy az írásnak — érveid elfogadása mellett — mégiscsak van valami többlet öröme akármilyen más munkához képest. Talán azért írnak sokan, mert sokan vannak, akik saját életük igazi szereplőjévé sem tudnak válni, csak tehetetlen szemtanúk és az írástól mintegy gyónástól remélnek megváltást, megtisztulást?

— Ősi ösztön. A valóság megkettőzéséről van szó. A kisszerű élet, a boldogtalan élet késztet embereket arra, hogy egy másik valóságot teremtsenek. Jószerével egy karácsonyi lapot - se tudnak tisztességesen megfogalmazni, de verset írnak vagy naplót. Valami kötött beszéd a szükséglet. Változó, kavargó, sok értéket elveszejtő korban élünk, szüksége az embernek, hogy széteső, zilált életének keretet adjon. Egy ír, más képet fest, új közeget teremt magának, amelyben biztonságot érez.

Biztos, hogy van az írásnak tisztító, megszabadító ereje is. Magam is voltam így. A „Szekszárdi napló” című könyvemben leírtam azt a gyilkosságot. Szószerint vigasztalásul. Meg is nyugodtam. Először saját magam vigasztalására írtam.

— Szereted a festményeket, a szép érméket, a zenét, a művészetet. Adnak-e ezek inspirációt?

— Hogyne. Egyszer például kaptam egy megbízatást, hogy írjak Dantéról. Mi a fenét tudok én újat írni? Dantéról már megírtak mindent. A Don Juan előadásán voltunk. Ebben az operában a démon jelenléte valóságos. Elemen- tális erővel hat rám. Ebben a zenei atmoszférában, ennek a hatására világlott fel bennem a gondolat, hogy mit kell Dantéról írnom. Szívesen belekiabáltam volna az előadásba, nagy-nagy boldogságot éreztem. A tanulmányt végül nagyon kedvezően fogadták.

I

— Van újabb könyvterved?

— Regényt nem írok. Én nem vagyok az az alkat. Egy esszékötet terve foglalkoztat. — Magyarországnak egy igazi nagy városa van: Budapest. Ott koncentrálódik minden. Kivált a művészeti élet. Hogy úgy mondjam egy írónak ott vannak az „üzletfelei”.

Természetesen tőlem is megkérdezték jó néhányszor, miért maradtam Szekszárdon. Amikor idekerültem, magam is úgy gondoltam, életem átmeneti epizódja lesz a szekszárdi vendégjáték. Egyszer csak azt vettem észre, hogy megszerettem a várost, s talán a város is engem.

A „vidékiség” magyar sajátosság, amiről végre le kellene szoknunk. Aki Hamburgban vagy Firenzében él, nem érzi magát vidékinek. Nem lenne szabad engednünk, hogy lakóhelyünk vagy hovatartozásunk értékítéletet is jelentsen. Ma már szerencsére egyre kevésbé.

— Igen, de hazánkban jelenleg nincs egy olyan ellenpont sem, mint teszem azt Ady idejében volt Nagyvárad.

— Őszintén mondom, a szellemi életnek soha nem volt olyan kedvező feltétele Szekszárdon, mint manapság. Közismert tény, hogy itt van a legtöbb színházi előadás, egyre élénkebb a képzőművészeti élet, kitűnő muzsikusok élnek a városban, s itt van a Dunatáj, ez a megyében minden hagyomány nélküli tudományos és művészeti folyóirat, ami — dicsekvés nélkül mondhatom — országos érdeklődést tudott kelteni. Egy ilyen vállalkozás sikere csak úgy képzelhető el, ha összefognak érdekében, a szerkesztők szándéka önmagában kevés. Ha a Dunatáj fölmutathat bizonyos eredményt, ebben része van a megyei pártbizottság, a tanács figyelmének is, mert nem valami hivatalos penzum ez számunkra, s ha szabad így mondanom,., szinte drukkolnak azért, hogy minél jobb legyen. Szellemi élet csak ilyen feltételekkel képzelhető el.

— Közel két évtizedig voltál a Népújság olvasó- szerkesztője. Most nyugdíjba mentél. Nem hiányzik a szerkesztőség, az ottani légkör?

— Nem lettem hűtlen a laphoz, sokat írok, közben szerkesztem — Vadas Ferenc és Szilágyi Miklós társaságában — a Dunatájt, következésképp elég sok dolgom van. — Kétszázhúsz sor lehet egy ilyen anyag — hogy szerkesztőségi nyelven szóljak. — Érzésem szerint ez már annyi. Mivel fejezzük be a beszélgetést?

— A „Szekszárdi napló”- ból ajánlok néhány sort. íme: „A szó vallomás és parancs, ígéret és számonkérés, ábránd és megismerés, lágyan lebegő és kőként koppanó, fenyegetően zengő és kétség- beesetten kiáltó, könnyelműen fecsegő és megfontoltan hangzó. Emberi szó: szépség és igazság szava, légy és maradj menedékünk.”

CZAKÖ SÁNDOR Fotó: TAMÁSI JÁNOS

Népszerű mozgalom a szocialista 'brigádok számára az Útközben ’80 nevű vetélkedő. Havonta jelemnek meg a ikérdések, s a brigádok a megadott irodalom alapján igyekeznek megkeresni a helyes választ, s beküldik az értékelésre a megadott címre.

A legutóbbi esetben azonban némi zavar keletkezett. A Tolna megyei Népújság július 10-i számában helyesbítették a júniusi közlést, mely szerint az áprilisi (valójában májusi) 4. kérdésre a helyes válasz: 1945. május 15. Senye Sándor, s helytelen a korábban közölt 1948. Németh Pál.

A kérdés, amelyet meg kellett válaszolni, így hangzott: Mikor került a megye közigazgatásának élére (alispán! funkció akkor) kommunista vezető és ki volt az?

Mindjárt szögezzük le, a helyesbítés indokolt volt, a megye közigazgatásának élére, mint kommunista alispán elsőként Senye Sándor került, 1945. május 15-én.

A helyesbítés megjelenése után tőben felhívták a Tolna megyei Levéltárat, adjunk tájékoztatót arról, valójában mi történt 1945-ben, miért nem jó az 1948-as esztendő. Célszerű, ha mindjárt az alapvető dokumentumot idézzük. A Tolnavármegyei Nemzeti Bizottság 1945. május 15-én ülést tartott, s kinevezte az alispánt. A felvett jegyzőkönyvben a következő olvasható.

„VÉGHATAROZAT

Tolnavármegye Nemzeti Bizottsága egyhangúlag meghozott határozatával az alispán állásra Senye Sándort, Szekszárd m. város polgár- mesterét helyettesíti be.

INDOKLÁS

Az alispáni állás hosszabb idő óta betöltetlenül áll. A mai időben lehetetlen, hogy egy ilyen fontos állás üeresen álljon, ezért az alispáni állás betöltéséről gondoskodni kellett, hogy a vármegyének legyen felelős vezetője.

Senye Sándor, Szekszárd város polgármestere minden szempontból megfelel azon követelményeknek, ami az alispáni állás betöltésével kapcsolatban fennáll, éppen ezért képesítés hiánya dacára a Nemzeti Bizottság egy- hongúlag vele töltötte be az alispáni széket.

Jelen véghatározat egy példányban kiadandó Senye Sándornak azzal, hogy a hivatali esküt haladéktalanul tegye le Tolnavármegye főispánjánál, két példányban Tolnavármegye alispánjának azzal, hogy egy példányt a belügyminiszter úrhoz felterjeszteni szíveskedjék...”

Senye Sándor a megyei nemzeti bizottság határozatának megfelelően, május 17- én megjelent a főispánnál, és letette a hivatali esküt. Az eseményről igazolás készült.

„40/1945

Sorszám 22

Igazolvány

Igazolom, hogy Senye Sándor Tolnavármegye alispánja a mai napon előttem a 17/1945. M. E. számú rendelet 2. §-ában előírt esküt letette.

Szekszárd, 1945. május 17.”

Senye Sándor hivatalba lépésének tehát nem volt semmi akadálya. A Tolna megyei Levéltárban elfekvő alispáni iratok, továbbá az ő személyi hagyatéka egyértelműen arról tanúskodik, hogy mint alispán, működött is, több hónapon át állt a megye köz- igazgatásának élén.

Váratlannak tűnő fordulat következett be 1945. júliusában. Július 11-én levelet küldött a megyei nemzeti bizottságnak, amelyben bejelenti, hogy lemond alispáni tisztségéről, de egyúttal azt is közölte, hogy

„A vármegye érdekében kötelességszerűen teljesítem az alispáni ténykedést mindaddig, amíg a Nemzeti Bizottság, illetve a Törvényhatósági Bizottság új alispánt nem választ.,,

Ugyancsak bejelentette lemondását a szekszárdi városi pártszervezet titkárságának is.

Ezt követően még sokáig maradt hivatalban. A megyei törvényhatósági bizottság 1945. október 16-án Cser Sándor főispán elnöklete mellett ülést tartott, amelyen Senye Sándor mint h. alispán vett részt. Ezen a gyűlésen választották meg Senye utódjául Kelesy Dezsőt.

A választást megelőzően szót kért Dulin Jenő bizottsági tag, s meleg szavakkal méltatta Senye tevékenységét, s javasolta a bizottságnak, hogy jegyzőkönyvileg ismerje el polgármesteri és alispáni tevékenységét. Felszólalt ebben az ügyben Klein Kálmán is, aki a felszabadulás után az első főispán volt a megyei nemzeti bizottság megbízása alapján. A maga, és pártja részéről támogatásban részesítette Dulin javaslatát, miközben méltatta a lelépő alispán emberi nagyságát, munkabírását, áldozatos munkásságát, külön kiemelve az 1944 végén, 1945 elején végzett tevékenységét.

A pályázók közül többen tudni vélik, hogy Senye Sándor szembekerült a főispánnal, s kilépett a pártból, s emiatt a szóbanforgó kérdésre nem Senye Sándor nevét küldték be. Gondot okozott a konfliktus időpontja.

Mi az igazság Senye és a főispán közötti nézeteltérést, és párttagságát illetően?

Akkor, amikor a megyei nemzeti bizottság megválasztotta Senyét alispánnak, Senye tagja volt a Magyar Kommunista Párt szekszárdi szervezetének. A már hivatkozott július 11-i levélben Senye bejelentette elhatározását, hogy kilép a pártból. Ezt levélben tudatta a helyi pártszervezettel, és megküldte a Központi Vezetőségnek is.

„Ezennel bejelentem — írta Senye Sándor —, hogy a Magyar Kommunista Párt tagjainak sorából kilépek, és a 6-os számú, és 1944 december 6-án kiállított tagsági igazolványomat csatoltam, beszolgáltatom”. (A december 6-i1 pártigazolványt a szekszárdi Molnár-féle nyomdában állították elő 1944. december 3—5 között, s 6-án már kiadták a pártszervezet alapító tagjainak).

De tudni kell azt is, hogy akkor nem lehetett kilépni a kommunista pártból. A tagság csak a tag elhalálozásával, vagy kizárásával szűnt meg. Senye párttagsága nem szűnt meg tehát július 11-én, továbbra is tagja volt az MKP-nak. A bejelentést követő néhány héttel később kizárták. (Megjegyezzük; később megbánta elhamarkodott lépését, kérte visszavételét is. Erre nem került sor).

A fentiek, úgy véljük elegendőek arra, hogy bizonyítsuk; ajielyes válasz; 1945. május 15. Senye Sándor.

*

Fadd község elöljárósága 1945. augusztus 15-én terjedelmes levelet juttatott el az alispánnak, amelyben elpanaszolják, hogy

„...az árvíznek és az aszálynak tudható be az a szomorú körülmény, hogy máma ott vagyunk, hogy a lakosság kenyérellátása, vetőmagja nincs biztosítva, és nem vagyunk képesek a rendeletileg előírt gabonát beszolgáltatni. Mert, hogy ha a gabonát az ellátásra hosználja fel, nem lesz vetőmagja, és fordítva”.

Bizonyítják, hogy az ösz- szes szükséglet 10 455 mázsa, de csak 6 197 mázsa termett, s ebben a szükségletben nincs benne az 1 532 teljes ellátatlan, akik részére 3 064 mázsa gabona kellene.

„Ilyen ínséges, rossz esztendő nem igen volt Faddon” — állapítja meg a jelentés, amelyet a kommunista párt, a szociáldemokrata párt, a kisgazdapárt képviselője, továbbá a községi jegyző írt alá.

Senye Sándor alispán a faddiak igényét a főispánhoz továbbította. A község gabonasegélyben részesült.

K. BALOG JÁNOS

Csányi László Íróval