Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-18 / 167. szám
1980. július 18. ÍVÉPÜJSÁG 3 Hétezer-ötszáz vagon gabona (Folytatás az 1. oldalról.) mációjuk a minőségre vonatkozóan. Az eddigiek alapján nemcsak nagy termésre lehet számítani, hanem a minőség is jónak ígérkezik. Persze, az esőzés nem tesz jót az utóbbinak. — Hogyan oldják meg a minőségvizsgálat gyakorlati lebonyolítását ? — Minden átadásra felkínált tétel esetében a megbízottunk a helyszínen mintát vesz a terményből hetvennyolc órán belül. A vételezésnél és a vizsgálatnál jelen van a TESZÖV megbízottja is, aki ellenőrzi az előírások pontos betartását. Ezután ejtjük meg a vizsgálatot. Az üzemek tulajdonképpen azért érdekeltek ebben — mármint a jobb minőségű gabona elkülönítésében —, mert többet kapnak érte. Vita esetén a mintákat tovább küldjük a központba, és ott egy cégen kívülálló — a Pécsi Minőségvizsgáló Intézet —, tehát pártatlan laboratórium — dönti el a vitatott minőséget. Az utóbbi években nem volt ilyen eset, szeSzász Gyula NDK gyártmányú kombájnnal arat Vágják az őszi árpát Fotó: Kapfinger rencsére. Mondhatom, hogy a környékbeli üzemekkel jó a kapcsolatunk. — Már megkezdték az aratást. Az üzemek igyekeznének minél előbb befejezni, de a jelenlegi olajárak mellett meggondolandó, hogy mennyi és milyen mértékben szárítsák a terményt... — Igen, az árpa után a hét elején, megkezdték a búza aratását. A korán érő Rana fajtákat és a takarmánygabonát. Néhány tételt már megvizsgáltunk, és ahol magas — például a gyönkieknél — a víztartalom, ott időben jelezzük az üzemeknek, hogy várjanak még vele. Természetes, hogy az esőzések következtében nagyobb a gyo- mosodás veszélye, és a minőség is megsínyli a csapadékot, de magas víztartalomnál inkább ajánlatos várni, hiszen a szárítási -költségek egyes tételeknél jelentős költség- többlettel ’árhatnak, ami kihat a termesztés gazdaságosságára.-SÍKOMBÁJNON Kilenc kombájn vár bevetésre a pálfai Egyetértés Termelőszövetkezetben. Tavaly az aratás megkezdése előtt a tsz elnökének sok gondja volt az idősebb kombájnosokkal, akik hol erre, hol arra hivatkozva, lemondták a munkát. A termelőszövetkezet vezetősége nem sokáig habozott, kiadták a jelszót: „Fiatalokat a mélyvízbe!” És kisebb- nagyobb zökkenőkkel, beindult a gépezet, az idén 5 fiatalból 4-en már rutinos kombájnosnak számítanak. Szász Gyula 1961-es születésű fiatalember, tavaly csak 98 vagont tudott teljesíteni. Akkor még csak barátkozott az NDK gyártmányú kombájnnal, most jól felkészített géppel és önbizalommal várja a nyári munka dömping- jét. Az őszi árpa beérett, és 45 hektáron már le is aratta a Vincellér-házi dűlőben. A tanácstagi munka hétköznapjai Méltó keretek között, ünnepélyesen megtartották alakuló üléseiket a helyi tanácsok, lassan megkezdhetik felelősségteljes közéleti munkájuk hétköznapjait az újraválasztott és az újonnan megválasztott tanácstagok. Se szeri, se száma ilyenkor a fogadkozásoknak: a választópolgároktól első alkalommal vagy ismételten megkapott bizalom, a kisebb- nagyobb közösségért érzett közéleti felelősség az újabb ötéves választási ciklus kezdetén mindig az átlagosnál nagyobb lelkesedésre, fokozott tenni akarásra ösztönzi az új tanácstestületek tagjait. A „régiek” sok mindent szeretnének másképp, jobban csinálni, az új tanácstagok pedig természetesen már a kezdet kezdetén bizonyítani igyekeznek, hogy nem véletlenül esett éppen rájuk a választók megtisztelő bizalma. Ez a nagy kezdeti nekibuzdulás aztán néhol könnyen fásultságba csap át. Érdekes erről már most beszélni, előre rámutatva azokra a neuralgikus pontokra, amelyeken erejét, lelkesedését veszítheti a tanácstag. Az egyik legfontosabb — amin tulajdonképpen múlik egy tanács, egy népképviseleti testület működésének eredményessége — maguknak a tanácsüléseknek a hatékonysága. Rengeteg függ attól, hogyan készítik elő ezeket a tanácskozásokat. Hogy a szakapparátus, a végrehajtó bizottság már eleve eldöntött kérdéseket akar vinni a testület elé, s attól csak azok szentesítését” várja, vagy ténylegesen igényt tart a tanácstagok, s az ő közvetítésükkel az egész helyi lakosság őszinte véleménymondására, döntésére, a végrehajtás támogatására. A szocialista demokrácia továbbfejlesztésének egyik kulcskérdése a tanácsi munkában éppen az, hogy a települést, a lakosságot érintő valamennyi fontosabb kérdésben maga a választott tanácstestület döntsön. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha az ülés elé kerülő előterjesztések több reális alternatívát tartalmaznak, ha a tanácstagoknak van mi ellen, vagy miért érvelniük, vitatkozniuk, van miről dönteniük. Ellenkező esetben a testületi munka előbb-utóbb óhatatlanul formálissá válik, nem lelkesíti, hanem sokkal inkább elkedvetleníti a tanácstagokat, akik így nem érzik aktivitásuk értelmét, fontosságát. A dolog másik oldala persze az, hogy a tanácstestületeknek is jobban a „sarkukra kell állniuk”, ha egy nem megfelelően előkészített téma kerül az ülés napirendjére. Hiszen joguk van úgy határozni, hogy az előre eldöntött előterjesztést nem fogadják el, az állásfoglalás előtt másféle reális alternatívák kidolgozását is kérik a szakapparátustól. Amennyire joguk van a tanácstagoknak a tényleges, érdemi döntésekhez, éppen annyira kötelességük az is, hogy ne feledkezzenek el folyamatosan tájékozódni választóik, a helyi lakosság véleményéről, állandóan tartsanak velük kapcsolatot. Hiszen, ha például a különféle helyi igények kielégítésének sorrendjéről szavaznak a tanácsülésen, akkor nem a saját egyéni véleményüket, hanem — népképviseletről lévén szó — választóik érdekeit, álláspontját kell képviselniük. A közigazgatás még nyitottabbá tétele, a lakosság szélesebb körű bevonása a közügyekbe jelentős részben éppen a tanácstagok által valósulhat meg. Ezért -— az államigazgatás népképviseleti ellenőrzésének fokozásáért — is fontos, hogy a tanácstagoknak az eddigieknél nagyobb szavuk és tekintélyük legyen a szakapparátus ügyintézői és a tanács tisztségviselői előtt. Nemcsak akkor, amikor valamelyik tanácsi bizottság, vagy a tanács- testület ülésén vesznék részt, hanem az egyszerű hétköznapokon is, amikor csupán észrevételt vagy javaslatot tenni, választókerületük lakosságának ügyeiben érdeklődni mennek be a tanácsházára. Erőteljesen támogatja ennek megvalósítását a Minisztertanács Tanácsi Hivatala is, amelynek elnöke, dr. Papp Lajos államtitkár egyebek között a következőket írta az Állam és Igázgatás egyik legutóbbi számában: „Szükséges, hogy a tanácstagok megfelelő személyes támogatást kapjanak a tanácsi tisztség- viselőktől, a tanácsapparátus pedig a népképviseleti, ön- kormányzati testület tagjait megillető tisztelettel soron kívül foglalkozzék észrevételeikkel, javaslataikkal”. A tanácstag tekintélye — saját választópolgárai és a szakapparátus tagjai körében — persze elsősorban nem az általánosságokon, hanem saját közéleti munkájának milyenségén múlik. Annak a tanácstagnak, aki rendszeresen részt vesz a tanácsülések vitájában, aki él az inter-'- pellálás jogával, bekapcsolódik a különféle bizottságok munkájába, s közben nem feledkezik el lakossági kapcsolatairól, a választói gyűlések összehívásáról, a falugyűléseken való részvételről, sőt a családlátogatásokról sem — nos, annak nem kell attól tartania, hogy nem kap elég súlyt a szava, nem lesz elég tekintélye a helyi közéletben. Aki a tanácstagságot közéleti hivatásnak tekinti, akként vállalja — az a következő öt évben is egyre többet tud majd tenni településének fejlődéséért, választóinak érdekeiért. DEÁK ANDRÁS Történetek az életről III. Sipos Ferenc vándorlásai Családfa „Sipos Ferencnek hívnak. 1898. október 2-án születtem Jász- árokszálláson. A párom, Margit 1900-ban született, ő is Jász- árokszálláson. Összeházasodtunk 1921-ben. Tiz gyerekünk született: 22-ben Margit, 25-ben János és Ferenc, 28-ban Béla, 31-ben László, 32-ben Sándor, 34-ben Lajos, 37-ben Ilona, 41- ben József és 44-ben István. Kettő kicsi korában meghalt, azokat nem számolom. Otven család 30-ban, harminc család 31-ben telepedett Újiregbe." o Aratás után Sipos Ferenc kijelölte a tanya helyét. Egy délelőtt mérte. Először a szoba-konyhának az alapját rajzolta meg egy bottal. A gazdasági épület ettől harminc méterre került, a jószágoknak. A telek másik oldalán a termény helyét jelölte ki. Jó nagy portát hagyott Sipos Ferenc. Legyen hova betakarítani, a gyerekeknek is kellett a hely, akkor már megszületett az ötödik is. Az aprójószágra is gondolt. Hamisítatlan jász tanyát tervezett a gazda. Délután nekiállt a munkának. Találomra, úgy 3x4 méteres négyszögben megkezdte az ásást. Estig fél métert haladt. — Költözzünk, asszony! — mondta a vacsoránál. — Ások egy kunyhót, aztán tavasszal megkezdjük az építkezést. Ezt a szobát elbontjuk, az anyag jó lesz alapnak, a tetőt is tudom használni. Vetek vályogot, aztán őszre már a miénkben lakunk. — Margit nem sokat szólt a dologhoz, elég gondja volt a gyerekekkel. A pici, László megkínozta, az idén nem nagyon tud segíteni, akkor meg csináljon az ember amit tud, gondolta. Sipos Ferenc másnap, meg harmad-, negyed-, ötödnap járt a tanyára. Kubikosember volt, pár nap alatt kiásta a kunyhó területét. Any- nyi építőanyagot sikerült elszerezni a cselédházakból, amennyi elég volt a lefedéshez. A tetejére földet dobott, jól megdomborította, ne ázzon be a télen. Megelégedetten ment haza. O Jól termett a kukorica, de lement az ára. Buzási, a segédjegyző megjelent az egyik reggel két cigánnyal, girhes fogattal jöttek a cigányok. Sikerült a termés egy részét eldugni, jól jött a kunyhó, kint a tanyán. Tíz mázsát így is lefoglalt Buzási, el is vitték adóba, meg a kamatokra. — Te, asszony — szólt este —, a többit elviszem a zsidóhoz. — Jaj! — szorította a törlőruhát a szájához Margit. — Mi lesz velünk? Maradtunk volna otthon, ötvenkét évi törlesztés, sose lesz annak vége. — Ne sírj! — szólt rá az ember. — Nem lesz minden évben ilyen olcsó a termény. Amikor feljött a Hold, elcsendesedett a telep. Sipos Ferenc befogott az egyesbe, kiszekerezett a tanyára. Ott már voltak többen is. Nem szóltak egy szót sem. Felpakoltak, vitték — lopták — a termést. Reggel ért haza Sipos Ferenc. — Pakolj, asszony! — szólt be az ajtón. — Kiköltözünk a tanyára. Az egész vagyon alig ért a kocsi oldaláig. A gyerekeket beültették a saroglyába, ők ketten gyalog mentek a szekér mellett. A következő őszre Sipos Ferenc elkészült a házzal. O — Könnyebb lett az élet — mondja most, ötven év elteltével Sipos Ferenc. A háború elején megerősödött a pénz is, ki tudtam fizetni az adósságot. Mondta is a községházán a jegyző: „Na, emberek, most fizessenek!” Hát mi kifizettünk mindent. — A háború hogy zajlott itt maguknál? — Harminckilenctől minden évben be kellett vonulnom katonának. 39-től mindig... Voltam kint kérem szépen Erdélyben is, 44-ben. Zi- íahon is ott voltam három hónapig... Akkor Dombóváron, akkor Pécsen, mindig egy-két hónapot, vagy egykét hetet,- de mindig berántottak engem is. ( — A felszabadulás? — Az már akkor jó volt nekem. Hat pár aratót tudtam állítani! Ezután már nem mesél Feri bácsi. Hat pár aratót tudott kiállítani. A többi, az ötvenes évek, az öregkor már nem számít. Akkor könnyű volt, a harmincas évekkel össze sem hasonlítható. Kikísér bennünket. Az ajtóban hunyorog. Egy pillanatra azért megáll, körülnéz a tanyán. Mára sem kerítette be, a jász tanya az ilyen, tágas, rendezett, az udvaron fű, a jószágnak. — Ezt a kutat is magam ástam — mondja. — Feri bácsi! Miért nem állt be a tsz-be? — Én úgy mondom, ahogy igaz, azért nem léptem be a tsz-be, mert az én földem, a nyolc hold földem, belterületre esett. Aztán nem is nagyon kapacitáltak. — Mi a véleménye a tsz- ről? — Hát a véleményem, nem volna rossz, hogyha most már... ha akkor beálltam volna, mert akkor nyugdíjat kaptam volna. De így semmit sem kapok. Láttam én akkor, hogy beléptek az emberek, aztán szöktek. Az egyik arra, a másik amarra, aztán sehol sem álltak meg. A földet nem akartam itthagyni, még most is küzdők rajta. De most már nehéz, tudja! Nagy a család, mindegyik másfele dolgozik, hát magamnak kell most is művelteim. — Mit termel? — Egy kis búzám van, ku- koricaföld, vetettem egy kis árpát, be is takarítom, ha még élek. — Ki csépeli ki? — Hát a kombájn levágja. Nagyüzemi gazdálkodás van már, a tsz-nek fizetek érte. — Mikor járt utoljára a falujában? — Árokszálláson? Körülbelül 52-ben, azt hiszem. Amikor az anyám meghalt. Azóta én nem voltam ott. Nem jártam, meg már nem is megyek. Nem vagyok kíváncsi rá. Azt mondtam, amikor eljöttem, ha nem tudtam ott megélni, akkor ezt kell támogatni, az Üjireget. Még az öcsém itt volt az őszön, mondtam neki, engem ne várjon haza Árokszállásra. Nem megyek tájára se... (Vége) HAZAFI JÓZSEF „Ezt a kutat is magam ástam!” A jász tanya, Üjiregben f
