Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-12 / 136. szám
1980. június 12. Képújság 3 A tomerőmű-építkezés Rohamosan nő a szolgáltatási igény Pakson hata'lrpas mértékben növekednek a szolgáltatási feladatok a városi ta-^ nács költségvetési üzeme számára. Sokféle munkát ad a kommunális szolgáltatás, az ingatlankezeléstől a révek üzemeltetéséig, de a legna. gyobb erőpróbát a szemét- szállítás, illetve általában a köztisztasági teendők elllátá- sa és a zöldterületek gondozása jelenti. Két évvel ezelőtt négymillió 701 ezer forint volt az üzem kommuiális tevékenységének értéke, tavaly pedig már hétmillió 71 ezer forint. A lakásoktól, a közéletektől és a közterületekről el- szállítótt szemét mennyisége 1978-ban 24 ezer köbméter volt, 1979-ben már 32 ezer 600 köbméter. Gondot okozott egy ideig az atomerőmű lakótelepén keletkezett hulladék elszállítása,- mert bár elegendő a szállítókapacitás, nem volt megfelelő mennyiségű edény. A megoldást a nagykonténeres rendszer alkalmazása jelenti. A közterületek takarítása is egyre nehezebb feladat: egyik évről a másikra 86 ezer négyzetméterről 124 ezer négyzetméterre gyarapodott Pakson a takarítani- való terület, amit géppel és képzel végeztek el az üzem dolgozói. uényegesen könnyítené a köztisztasági tevékenységet, ha az intézmények, közüle- tek magúik végeznék él köz- tisztasági feladatai kát, a tanácsi rendeletben meghatározottak alapján. Például télen az utak síkosságának megszüntetését is el keltene végezniük. Tavaly a KPM közúti igazgatósága bérmunkában látta el ezt a nélkülözhetetlen feladatot, a legutóbbi télen pedig a költség- vetési üzem tett járhatóvá 124 ezer négyzetméter utat. Tagja az üzem a Köztisztasági és Településtisztasági Társaságnak, részt vesznek az illetékes vezetők és dolgozók a társaság által rendezett bemutatókon. A szakmai ajánlások közül megvalósult Pakson a konténeres szemétszállítási rendszer, valamint a magnéziumkilorid- dai való szórás, hóéltiakiarí- tás. Az ajánlásokban szerepel a parkokban lévő utakon a műtrágyával történő hóolvasztás. Tolna megyében Szekszárd után másodiknak Paks alkalmazta ezeket a módszereket. A járdák söpréséhez kevés a dolgozó, Pakson is nagy gondot okoz e feladat. A gépi járdatisztítás csak a lakótelepen volna lehetséges, de a gép vásárlása igen költséges, tehát egyelőre ott sem valósítható meg a nagyüzemi módszer. Ajánlatosnak tartják az üzemben, tapasztalatok alapján, hogy a városban évente tegyen lomtalanítási akció, és szigorúan meg kell büntetni azokat, akik egy-egy lomtalanítás uitán lerakják a szemetet, meg nem engedhető helyen. A város zöldterületének nagymérvű növekedése abból ered, hogy a lakótelepen elkészült a V—il-es szektorban a park, és tanácsi kezelésbe került. Nagy erőpróba az útmenti árkók, útszélek, gondozatlan területek kaszálása, mert a Duna közelsége miatt vegyszeres gyomirtást végezni nem szabad, csak kézi kaszálás tehetséges. Az ilyen terület öszesen csaknem 600 ezer négyzetméter. A parkok gondozásához társadalmi munka is szükséges, játszótéri berendezések javításával, kapálással sokat lehetne ten ni a parkok szépítéséért. -Másrészt pedig a vízellátás erősödésével a rendszeres locsolás is megvalósulhat, ami nélkülözhetetlen a közterületeken. G. J. T ermészetvédelem' Csak a gesztenyesort védjék ? Táblával jelölték meg a védett fasort Négy évvel ezelőtt rövid írásban javasoltuk, hogy az újdomibóvári gesztenyefasort tegyék védetté. A Fő utca mintegy fél kilométer hosz- szúságban mindkét oldalán vadgesztenyefák díszlenek, számuk meghaladja a kétszázat. Ez a páratlan fasor — azaz páros, mert az úttest mindkét oldalán húzódik —, emlékezteti az öregebb dombóváriakat arra a hársfasorra, amely minden jobb természettudományi lexikonban szerepelt: a dombóvár—-fölsőieperd.i utat szegélyező híres fasorról van szó, amely az évek során szinte teljesen kipusztult. S nem is a természet „jóvoltából”, hanem az ember miatt, amint arról két éve két tudósítónk is számot adott, ám az intézkédés, a büntetés elmaradt. ,\ iEz az új, védett fasor azonban megmenekül a vandál kezek pusztításától. Hiszen amint az utat korszerűsítették, nem bántották a fákat, amint a villanyt vezették, a közvilágítást jobbították, nem vagdosták le a gyönyörű ágakat. így ez a védett fasor az ember felüdülését szolgálja. Az iskolaudvarban fényképeztük a tuskókat Vadgesztenyefák által képzett alagút Üjdombóvár Fő ut- \ cájában \ Ám a védettség csak erre a fasorra terjedt ki. Mert a templom előtti téren, a'hól az általános iskola van, az udvaron félévszázados fákat vágtak ki. Kell a gyereknek a játszótér az udvaron, szükséges a „kifutó”, de gyerekkorunkra visszaemlékezve eszünkbe jut az is, hogy milyen villámsebesen tudtuk a fákat kerülgetni és megmászni. S ha e sorok íróját különösen lehangolja az ..ülőre” vágott fák látványa, érthető, hiszen gyerekkorát e fák körüli töltötte, mint- ahogy a gyönyörű vadgesz- te.nyefasor is szeme láttára terebélyesedett —, s ha a gyerek látja, a mostani iskolás, e tuskókat, s az utca elején pedig a táblát a védett fákról, vajh, mire gondol? S mire az, aki a fák kivágására az engedélyt megadta?! PÁLKOVÁCS JENŐ Fotó: Bakó Jenő Munkaerő-tervezés A korábbi sejtés ma már bizonyosság: a munkaerő- helyzet egészen másként alakult, mint amire a tervezők öt évvel ezelőtt számítottak, s mint amire a gazdaságfejlesztési'elképzeléseiket alapozták. Feltételezték ugyanis, hogy az aktív keresők száma öt év alatt legalább 60 ezerrel növekszik. A részletek tervezésekor pedig a korábbi évekre jellemző folyamatokkal számoltak: hogy az ipari foglalkoztatottság — ha csökkenő mértékben ii— tovább bővíthető: s hogy a mezőgazdaságban dolgozók száma a korábbiakhoz képest kisebb mértékben csökken. Az első három év tapasztalatainak összegezésekor kiderült, hogy az aktív keresők száma — a feltételezett növekedés helyett — már 1976 és 1978 között is 20 ezerrel csökkent. Az iparban dolgozók száma a jelzett időszakban 40 ezerrel lett kevesebb, és csökkent az építőipari létszám is. Az iparilag legfejlettebb körzetekben (a főváros, Észak- Magyarország és Észak-Dunántúl), számoltak ugyan a munkaerőhiánnyal, ám a végleges prognózisok ez esetben sem igazolódtak. Például: a fővárosi ipar létszámcsökkenését 50 ezerre becsülték, s ebből két év elmúltával 35 ezres csökkenést kellett regisztrálni. Ugyanitt, az aktív keresők összesen 28 ezres csökkenésével számoltak, és már 1977-re kiderült, hogy a feltételezés túlságosan is optimista volt. Az adatokból legalábbis feltételezhető, hogy már a terv- készítéskor sem történt meg a munkaerő-egyensúlyhiány okainak kritikai elemzése, s a már akkor is jól érezhető feszültségek kialakulásában döntő szerepet játszó érdekeltségi viszonyok felülvizsgálata. Ilyen körülmények között — és „menet közben” — a legfontosabb feladat a szélsőséges jelenségek lehetősége szerinti kiküszöbölése volt. S mert a munkaerő iránti kereslet mérséklését ösztönző szabályozók hiányoztak, vagy éppen tökéletlenül működtek, nem maradt más hátra, mint az adminisztratív színezetű beavatkozás. Első lépésként a munkaerő-közvetítést, a szervezett elosztást és a toborzást szabályozta a 7/1976. számú MüM.- rendelet. Végrehajtását a tanácsok általában összekapcsolták az intenzív és szelektív iparfejlesztési koncepcióval, és három kategóriába sorolták a vállalatokat. Az első csoportba tartozóknak szabad a létszámot növelni: a második csoportbeliek „mérsékelt visszafejlesztésre” ítéltetettek, s ennek értelmében létszámukat nem növelhetik; a harmadik csoportba pedig a fokozatosan felszámolandó munkahelyek kerültek, ahol létszámcsökkenést kell végrehajtani. Ne boncolgassuk most a kategorizálás kritériumainak megbízhatóságát, végtére is — elvileg — elképzelhető ilyesfajta csoportosítás. Más kérdés, hogy mi módon érvényesíthetők ennek munkaügyi konzekvenciái. A feladat megoldását — az imént említett rendelet értelmében — jórészt a munkaerő-gazdálkodási hivatalokra bízták: meghatározták azok körét, akik csak a hivatal közvetítésével helyezkedhetnek el, és meghatározták azokat a munkahelyeket és munkaköröket, ahova a hivatal a nála jelentkezőket közvetítheti. Vagyis a legbizonytalanabb utat választották: a fluktuáció mértékének és irányának adminisztratív módszerekkel történő befolyásolását. (Mellesleg: e döntésben feltehetően szerepet játszott, a mindenféle munkaerőmozgás ellen hangolt közvélemény is...) Időközben elkészült jó néhány — a munkaközvetítés tapasztalatait összegező — vizsgálat is. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy a közvetítő hivataloknál jelentkezőknek alig egyharmadát sikerült csak az első kategóriába sorolt — tehát a fejlesztés szempontjából legfontosabbnak ítélt — vállalatokhoz irányítani. A közvetítést kérők 70 százaléka meghatározott munkahely megjelölésével, és többnyire a jól ismert „kikérővel" felfegyverkezve jelent meg a hivatalnál. Ugyanis a megjelenés kötelező, kötelező a közvetítéssel kapcsolatos adminisztráció is, de nem kötelező a hivatal által felajánlott munkahelyek elfogadása. I És mi történik a közvetítés után? Illetve mi történik azokkal, akik annak rendje és módja szerint a közvetítéssel kerülnek új munkahelyükre? Majdnem 50 százalékuk egy éven belül ismét munkahelyet változtat. A hivatalok közreműködésével elhelyezett rrfunkavállalók. munkahelyi kötődése rendkívül laza, az iparban-és a kereskedelemben különösen magas az úgynevezett vándormadarak száma. Hiba lenne ennek okait kizárólag az egyéni felelőtlenségben, a munka- vállaló labilis öntudatában keresni. Egyébként: a legújabb jelek szerint, a vállalatok inkább úgy védekeznek a „vándormadarak” ellen, hogy esetenként nem állnak szóba velük. Ám, ha szükségük van valakire, akkor változatlanul figyelmen kívül hagyják a kötelező közvetítésről szóló rendeletet. Mindezek ellenére sem állítható, hogy e miniszteri rendelet teljesen hatástalan lett volna. Egyrészt: mégiscsak csökkent a munkahely-változtatók száma, és ez könnyűszerrel értékelhető a korábban oly’ sokat szidott fluktuáció mérséklődéseként is. Másrészt: ha szerény mértékben is, de valamelyest javultak a legfontosabb fejlesztési kategóriába sorolt vállalatok létszámnövelési esélyei. Arról nem beszélve, hogy a szóban forgó rendeletnek volt bizonyos közhangulatot befolyásoló hatása is: sokan azt sem tudták, miről is van szó valójában, csak annyi jutott el hozzájuk, hogy nehézkessé, netán kockázatossá válik a munkahelycsere. A kérdés csak az, hogy napjaink gazdasági tennivalóinak ismeretében mennyire célszerű nehezíteni a munkaerőforgalmat. Tartható-e a korábbi felfogás, miszerint a munkaerőmozgás jórészt gazdasági és társadalmi károkkal együttjáró folyamat? És még inkább: a munkaerőfluktuáció elleni általános támadással nyerhetünk-é annyit, mint . amennyi könnyen elvész a mozgási lehetőségek korlátozásával? A kérdések közös lényege, hogy a foglalkoztatáspolitika, illetve a munkaerő-gazdálkodási gyakorlat jelenlegi céljai, eszközei és módszerei, mennyiben vannak összhangban a gazdaságfejlesztés általános céljaival, s mennyire szolgálják a gazdaságfejlesztési feladatok következetes végrehajtását. Ha elfogadjuk — és mi mást tehetünk? —, hogy a gazdasági szerkezet átalakításának megkerülhetetlen útja a termelés szelektív fejlesztése, illetve visszafejlesztése, akkor el kell fogadnunk ennek egyik munkaügyi konzekvenciáját is. hogy tudniillik szükségképpen növekszik, erősödik, minden eddiginél jellemzőbbé válik a munkaerő mobilitása is. Ennek végiggondolása pedig csak oda vezethet, hogy legalábbis felül kell vizsgálni azokat az intézkedéseket, amelyek ma már inkább gátolják, mintsem segítik a gazdasági követelmények szerinti munkaerőmozgást. VÉRTES CSABA
