Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-08 / 133. szám

io Képújság 1980. június 8. Kaffka Margit száz éve Figuercia kubai fotóművész munkája „A lenini kulturá­lis forradalom útján” címmel rendezett nemzetközi fotó- művészeti kiállításról, amit a Műcsarnokban lehet meg­tekinteni Édes anyanyelvűnk EUGÉN1E CHAVETTE: Füstbe ment lakodalom Ez a tragikus eset nem me­rő kitalálás. Amikor megtör­tént, az újságok sokat írtak róla. Mi egyszerűen a rideg tényeket ismertetjük. ... Amikor az eljegyzést ünnepelték, a fiatalembert választottja mellé ültették, akit ő valósággal istenített, és aki hamarosan az ő nevét vi­seli majd... Ó, boldog ál­mok, melyek a sors rendelé­se folytán sohasem valósul­hattak meg. Ó jaj! Sohasem. So-ha-sem! De hallgassa végig az olva­só ezt a tragikus drámaiság- gal teli, rövidke történetet... Alighogy felszolgálták a le­vest, a menyasszony véletle­nül leejtette a kanalát. Vő­legénye legott segítségére sie­tett, hogy felvegye. Mivel azonban ügyetlen volt, kö­nyökével mellesleg jegyese anyjának szemébe bökött, a levesestányér tartalmát a leány apjának öltönyére bo­rította, összetört két borospo­harat, feldöntötte székét, jó­maga pedig imádottja keblé­re hullott, s eközben ruháját derékig felszakította. A vőlegény, félénk ember lévén, az asztal alá bújt, és nem talált magában elegendő bátorságot ahhoz, hogy ki­másszék onnan. A jelenlevők, mivel fölne­velt emberek voltak, egytől egyig úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, sőt még az üres széket is, ame­lyen a vőlegénynek kellett volna ülnie, úgy tekintették, mintha a fiatalember csak­ugyan a helyén lett volna. Amikor felszolgálták a ká­vét, még a legjobban nevelt vendégek is fintorogni kezd­tek: a szobában ugyanis jól érezhető füstszag terjengett. Végre-valahára észbe kapott valaki és az asztal alá nézett. A vőlegény eltűnt! Sem ő maga, sem a zakója, sem a nyakkendője, de még a nad­rágja sem volt ott. Semmi nyoma nem maradt! Az ég­világon semmi. Ugyanis való­sággal égette az izzó szégyen, lángra kapott és elhamvadt. Fordította: Gellért György Az Ady-, \„Krúdy: & a------------!—- Moncz-unnep­s égek. fogadtatása után kis­sé bátortalanul emlékeztetek rá, hogy elérkezett Kaffka Margit születésének századik évfordulója is. Ez az évfor­dulósorozat mindenekelőtt egy irodalmi aranykor emlé­két idézi fel, amely nemcsak nitika-gazdag tehetségforr ás- bóil táplálkozott, hanem azokból a sürgető feladatok­ból is, amelyek a tehetsége­ket előhívták. E program felszabadító és teremtő ereje abban rejlett, hogy egysége­síteni tudta a konzervatív érdekek szolgálatának eluta­sítását, az új élettartalmak megszólaltatását és az iro­dalom autonómiájának meg­teremtését. Kaffka Margit nagyon ko­rán csatlakozott a századelő magyar irodalmi megújulá­sához, de láthatóan különbö­zik azoktól az írótársastól, akik a hirtelen megnyílt uta­kon tehették meg első lépé­seiket. A később induló Kaffka Margit Ady, Móricz és Krúdy nemzedéktársa is, legalább egy fél ' évtizedig azt az átmeneti irodalmat művelte, amelyen nagy nem­zedéktársainak is át kellett magukat küzdeniük. Érett korszakából visszatekintve maga is jól látja,' hogy a szűk forma mennyire szorí­totta egyre táguló mondani­valóját : „Kicsiny történetek ártatlan poénjeivé rendez­tem az ösmeretlen élet vé­letleneit...” Valóban, költé­szetének formavilágában ez a múlt legáltalánosabb jel­legű megnyilatkozása: akkor ■lépett a modern költészet út­jára, amikor verseiből ki tudta szűrni a történeteket. S első novelláiban is főkép­pen a cselekmény uralmától, az anekdotilkus csattanótól igyekezett megszabadulni; mely oly lezárttá tette a ko­rábbi magyar elbeszélést. Írói sorsának azonban más meghatározója is volt. Mint a századelő magyar irodal­mi forradalmának annyi nagy alakja, Kaffka Margit is történelmi és társadalmi határhelyzetbe született be­le: a dzsentriosztály szülötte, de nemcsak saját világának elszegényedését és szétesését élhette át, hanem a sajátos magyar polgárosodást is. A magyar társadalomtörténet­ből jól ismert, hogy egy ideig a dzsentri sorsa sűrítetten magában hordozta az egész magyar fejlődés konfliktu­sait, dilemmáit és torzulá­sait. S Kaffka Margit története még egy újabb drámával is gazdagodott, ö ugyanis ne­mének ama nemzedékéhez tartozott, amelyet a fejlődés elsőként vetett ki a régi vé­dettségből! és kiszolgáltatott­ságból, s elsőként kényszerí- tett arra az útra, amely azonban egy új kiszolgálta­tottságon vezetett a szabad­ság felé. Így alakult ki él­ményvilágában az a harma­dik kör, a nőprobléma köre, amely a korforduló és a dzsentriosztály konfliktusait övezi. Mindez akár alkotás­lélektani magyarázatnak is tekinthető, hiszen egy ma­gánéleti véletlen is elegendő volt ahhoz, hogy a társada­lomtörténeti konfliktus sze­mélyesen átélt tartalommá váljék benne. Kaffka Margi- tot apja korai halála és csa­ládja elszegényedése térítet­te le elődei útjáról, s cserél­tette fel vele a házasságtól remélt karriert a tanulással, a kenylérkereső pályával. ■Még abban is találkozik az egyéni és szociológiai mozza­nat, hogy tanítónői, majd tanárnői diplomát szerez, hi­szen nemiének a századfor­duló táján elsősorban a ne­velői munka adott átvezető utat a családból az önálló lét felé. S ez az út -vezetett to­vább a tanult humánkultú­rán át az írói alkotómunkáig. A három élménykor ta­---------------- lálkozása új e nergiákat szabadított fel benne. Először verseiben és novelláiban is a" városias élet új motívumait rögzíti és az átmeneti kor új nőtípusait formálja meg. Hamar felis­meri azonban, hogy a XX. század nemcsak a társada­lom szerkezetét alakítja át, hanem az életformákat is: új viszonylatokat teremt ember és ember, férfi és nő között, új erkölcsi normákat sürget, és természettudományos, va­lamint pszichológiai felfede­zéseivel kiegészíti a hagyo­mányos. emberképet. Ez a küzdő és kereső lélakállapot már nem fér el a régi for­mában: olyan verset követel, amely nem a lélki mozzana­tokat, hanem a lelki folya­matokat rögzíti, s csak olyan prózáival harmonizálhat, amely képes kifejezni a tár­sadalmi és pszichológiai lé­tezés egymásra hatását. Kaff­ka Margit ezért vállalja a szecesszió különösségeit, de- korativitását és zsúfoltságát, ezért oldja a lírai formákat már-már szabadverssé, s ezért vonzódik az impresz- szioniista szemlélethez és stíluseszközökhöz. Izgatott kísérleteiből végül is az impresszionizmus segítségé­vel teremti meg azt a mű­vét, amely irodalomtörténeti hélyét egyértelműen kijelöl­te. A Színek és éveiket (1912) az az olvasó is élő és harmo­nikus műnek érzi, aki sem­mit sem tud az előzményei­ről és környezetéről. Kaffka Margit legnagyobb regénye azért válhatott korok fölötti értékké, mert az áttörés, az átmeneti Kor jegye irodal­mi értékké érlelődött benne. Voltaképpen egy öregedő asszony, egy hajdani dzsent­rilány emlékezésének fogla­lata. Az egymásba hullámzó emlékek azonban áttörik benne az idő határait, élővé teszik a múlt példázatát, s egybemosnak történetet, lí­rát és kommentárt. így' ala­kul ki az ítélet, s ellenpont­ja^ a nosztalgia. Ez a kettős kötöttség azonban nem teszi ellentmondásossá a mű je­lentését, hiszen az ítélet jo­gossága csak növekszik az­által, hogy olyan ember mondja ki, aki következmé­nyeit szenvedi is. Ezért tölt be a Színek és években lé­nyegi szerepet a látvány rög­zítésére épülő stílus és szer­kezet: az impresszionizmus. De Kaffka Margit követ­kezetességét bizonyítja, hogy amikor szembe találja magát az első világháború kemé­nyebb valóságával, levonja a következtetést, s az impresz- szionista és lélektani regény (Mária évei) után visszatér a dolgokhoz, s vállalja a tár- gyias ábrázolás új módoza­tainak kikísérletezését is. Háborús prózáját immár mindenekelőtt a tárgyias le­írás, a kidolgozott portré és a pontos helyzetkép jel­lemzi. De voltaképpen több történik ennél: az író és a valóság .közötti viszony vál­tozik meg, a hangulatfestő és lélektani elemző írásai át­adják a helyüket a korrajz- regénynek (Állomások, Han­gyaboly). Impresszionista stílusát felváltja a köznapi nyelv használata, a kompo­zícióban pedig visszatér a klasszikus kronológiához. Meghajolt volna a konven­ciók előtt? Aligha, hiszen' sohasem tért vissza a leke­rekítő cselekményhez: a dol­gokat igyekezett megközelí­teni, s ebben ugyanazt az utat választotta, . amelyen megújulást remélt a világ­irodalom modern prózája is, az első világháború után. S ez az út voltaképpen nem­csak folytatása volt az impresszionista, szimbolista megújulásnak, hanem vá- laszútja is. A Nyugat forradalma----------—2— az egyéni­ség és a szubjektum felsza­badításának útján indult el, de a világháború idején ugyancsak a törvény és a rend eszményéhez érkezett. Kaffka Margit azok közé a nyugatosok közé tartozik, akik a legkövetkezetesebben gondolták végig az irodalmi forradalom belső logikáját. Ezért bár életét derékba tör­te a háború utáni spanyol- nátiha-járvány (1918. decem­ber 1.), életműve nemcsak a Színek és évek teljességé­vel haladhatta meg korát, hanem befejezetlen kísérle­teivel is. BO DNÁR GYÖRGY Az idei évfolyam gazdag tartalmú 2. számában Szath- mári István nyelvünk sokszí. nűségóről, a hatásos stílus „titkairól” ír. Kemény Gábor így írunk mii! című cikkében a tudálékosságot állítja pel­lengérre, Lőrincze Lajos és Rácz*Endre egy félreértésre, illetve a szókoptatásra irá­nyítja a figyelmet, Grétsy László Szörnyszülöttek című rovatában arról ír, hogyan törik kerékbe nyelvünket. Ki volt az ángyom üké? — kér­dezi Kovalovszky Miklós, to­vábbi eligazítást adva a ro­konsági viszony névrengete­gében. Somogyi Béla Zseb­pénz és zsákbamacska című írása a nyelvek kölcsönhatá­sát vizsgálja, Büky László Füst Milán költői nyelvéről értekezik, Bencze László a nyelvi szennyeződés veszé­lyéről, Hoffmann Ottó az anyanyelvi szakkörök jelen­tőségéről ír, Pásztor Emil egy József Alttáía-i verssort értel­mez, míg Ladó János a szak­nyelvi kifejezésék létjogo­sultsága mellett emel szót és „windsurf” magyarítására hirdet pályázatot. A Beszélni nehéz rovatban három tanul, ságos cikk nyújt eligazítást. A Pontozó a rejtvényverseny zárszámadását közli és új feladványokat jelöl meg, az Éber szemmel, füllel karika­túrákkal is illusztrált csacs- kaságokra figyelmeztet, a Helyesírás-rovat többek kö­zött a hasonlítás, nem hason­lítás buktatóira. Gömöry Albert: Bölény Az állatkertben első utam mindig a bölényhez vezet, s búcsúzásképpen is rá vetem utolsó pillantásom. Némi túlzás­sal azt is lehetne mondani, hogy tulajdonképpen a bölény ked­véért sétálok végig az állatkerten, a többi csak rutinlátogatás, mint egy kórházi nagyvizit: meg kell időnként nézni, hogy ugrál-e még a kenguru, pancsol-e még a mosómedve... Talán a bölény az egyetlen a rezervátum lakói közül, aki­ben még sohasem csalódtam, aki nem okozott kínos meglepe­téseket, akivel kapcsolatban még sohasem éreztem szánako­zást, ami mindig is megalázó arra nézve, akit szánnak. A bölény rendíthetetlenül ott áll a süllyesztett karám­ban; le kell rá nézni, és nem föl, mint például a hebehurgya majmokra; s ez így helyes, mert a főhajtás mindenképpen megilleti. Ott áll, jelentékeny, nehéz, busa fejét mélyen le- csüggesztve; s ha a vasrácsra függesztett tábla vagy a nagy Brehm nem tájékoztatna évezredes múltjáról, akkor is látni­való lenne, hogy ez a nagy formátumú élőlény komor, néma, de nem szenvedő, hanem inkább közönyös tanúja annak a korszaknak, amelyet az emberiség történelmének szoktak ne­vezni. Ennek a történelemnek során őt is igyekeztek kiirtani, elpusztítani, likvidálni, mint oly sok egyéb faját az élővilág­nak: Tartásán mintha ez is érződne: tudomásul veszi, hogy végül is megmentették, sikerült fönnmaradnia; de azért nem látszik hálásnak, mintha tudná, hogy nem ő volt akkor sem a fontos, hanem a széplelkű megmentő, aki fogékony a ritka­ságok — különösen pénzérmék, bélyegek, állatfajták — iránt. Rá se néz a bölényház falán ékeskedő mozaikképre, amely őt ábrázolja talán valamely ősi barlangrajz nyomán; szemláto­mást nem érdekli, hogy ilyenformán bevonult a kultúrtörté­netbe; csak áll rezzenetlenül, lomposan vedlő szőrzetével, és lehetőleg hátat fordít látogatóinak. Távolságtartása, közönye imponál; a bölény nem ad le­hetőséget arra, hogy éretlen tacskók alantas tréfáinak cél­táblája legyen; nem lehet ingerelni, lekenyerezni, barátinak szánt gesztusokkal közelebb édesgetni; mert kényes a szabad­ságára, szuverenitására, vagy legalábbis a szabadságnak és a méltóságnak arra a csökevényére, ami a magafajtának ilyen körülmények között még megmaradhat. A minap egy középkorú házaspár az állatbarát-nemes- lelkűség pózát magára öltve módszeresen végigjárta a kertet; zsebeik és táskájuk tele különféle csemegékkel; a szemüveges férfi minden ketrec előtt az irgalmasság cselekedeteit gya­korolta. Ez a homo sapiens, ez az uralkodásra termett lény, kitűnő hangulatban volt, kegyosztó úrnak érezte magát, akinek alatt­valói legszívesebben megnyalnák a kezét, ha a sűrű rács nem akadályozná őket; etológiái kiselőadásokat rögtönzött ámuló hitvesének, és közben szemléltette is, hogyan kell bánni azok­kal, akik a rács túlsó oldalán vannak. Sikerült két lábra állítania a kodiak medvét; jutalmul egy egész perecet dobott elé; kiflit hajított a bárgyú víziló ki- tátott szájába; „kérjél szépen” mondta a szervilis tevének, majd egy fáról szakított friss lombbal jutalmazta a kétpupú állat igyekezetét; sajtos teasüteménnyel bombázta a majom­ketrecet, s közben oktató modorban beszélt a cerkófokhoz; cibálta a zebra üstökét, és süteményt tömött az őzek szájába — felesége figyelmesen nyújtogatta neki a dobnivalót, mint egy fogorvos asszisztensnője a műszereket. Nyomába szegődtem, mert szinte elképesztő volt, hogy mindez „bejött” neki, hogy ez a fölényes jótékonykodás, ez a vezéri leereszkedés a látottak alapján igazoltatott, hogy ez a fontosságtudat kielégíttetett. Vártam, hogy mikor éri az első csalódás, de hiába: az ostoba tapir ugyan nem fogadta el a felkínált csemegét, csak járt-kelt föl s alá, pillanatnyi meg­állás nélkül; látszott, hogy még a tudomásulvételig sem fog eljutni soha — ezért el lehetett intézni egy hanyag kézlegyin­téssel. Az elefánt ormányát lengetve, hajbókolva kéregetett; a zsiráf idétlenül szétterpesztett mellső lábakkal hajtotta le hosszú nyakát a perecért; a szavannák hatalmas lakója hétrét görnyedt egy morzsányi elemózsiáért... Talán az orrszarvú­ban támadt fel valami az őserdő virtusából; dühödt fujtatás- sal többször egymás után nekirontott a vasrácsnak; a kemény szard nagyot koppant a még keményebb fémen; de dühe ér­telmetlen volt és céltalan; a szemüveges egyetlen rövid mon­datban össze is foglalta lesújtó véleményét: „ez teljesen hü­lye”. Csak a feleség rebbent meg egy kicsit: „képzeld, ha most ki tudna jönni” — mondta megborzongva, de a válaszul ka­pott magabiztos mosoly elhallgattatta. így érkeztünk a bölényhez. Háttal állt ezúttal is, nagy fejét töprengőn lehorgasztva, csak farkával csapott egyet-egyet a szemtelenkedő legyekre. A teremtés ura szólongatni kezdte, de hasztalan; a bölény mint egy gyászos, sötét, baljóslatú idol, csak nézett maga elé, nem vett róla tudomást. A nagy táskából előkerült a perec — sós perec a bölénynek! — s már repült is az adakozó kényúr ke­zéből. A dobás remekbe sikerült: hátán találta az óriási álla­tot, s fönnakadt foszladozó, rongyokban lógó gyapján; egy ideig ott billegett, majd lehullott a porba. A bölény ekkor megmozdult, de csak a fejét fordította félre, és bús, titokza­tos, nedvesen fénylő szemével végigmérte a perechajigáló szemüvegest. — Adjak egy másikat? — kérdezte a buzgó feleség. — Ennek! — háborodott fel a férfi. — Ez egy koszos, un­dorító, buta dög... Feldúltan odébbállták, de már nem mentem utánuk. Rá­támaszkodtam a vaskorlátra, s figyeltem a bölényt, aki vissza­zökkent előbbi mozdulatlan nyugalmába. Vagy tíz perccel később zsibongó, hangos gyerekcsapat érkezett. Ellepték a korlátot, mint a fecskék a villanydrótot, de kíváncsiságuk hamar lelohadt. „Ez unalmas” mondta az egyik tíz-tizenkét éves forma kislány. „Menjünk a majmok­hoz!” S ezzel elviharzottak. Utánuk néztem, de nem haragudtam rájuk. Hiszen gye­rekek még; a hancúrozó, jópofa majmok, a hízelkedő őzikék, vagy a mancsaikat kérlelőn fölemelő mackók alighanem szó- rakoztatóbbak, mint ez a magányos, zárkózott ősállat. Meg­értettem őket: honnan is tudhatnák, hogy hosszú éveknek kell eltelni addig, amíg az ember ráébred: tulajdonképpen nagyon sivár és alávaló dolog egy életen keresztül kezeket nyalni, hízelkedni, kéregetni, jópofáskodni és vigyorogni a rács mögött... Élvezzék csak most még a majmok virgonc já­tékát; úgysem lehet siettetni a felismerés pillanatát. Pedig ez a pillanat számukra is eljön, ha el kell jönnie. S akkor majd bizonyára megszeretik a bölényt. Cím nélkül

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents