Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-08 / 133. szám
1980. június 8. Képújság 7 A természetvédelem-embervédelem Egy falu élni akar A kalaznói posta épülete ——1 természet része va- • gyünk. Kétségtelenül §\ feladatunk annak át■ - alakítása, a magunk számára hasznosítása, formálása olyanná, hogy a legfontosabb fogyasztó, az ember érdekeit szolgálja. Ennek érdekében nagyon sokat kell tenni. Ennek érdekében sokat szabad tenni. De a kell és a szabad összhangjáról megfeledkezni, s arról megfeledkezni, hogy van, amit nem szabad, hiba, és sajnos, nem egyszer soha jóvá nem tehető hiba. A természet része vagyunk. Akkor is, ha betonfalak közé szorítjuk magunkat, akkor is, ha a vegyipar ezernyi csodájával tesszük könnyebbé mindennapjainkat, akkor is, ha hetek alatt kicsaljuk a földből az ehető növényt, amelynek normális körülmények között hónapokra lenne szüksége, akkor is, ha ma még ihatóvá tudjuk varázsolni a vizet, amely egyébként már kívül van a tűréshatáron, akkor is... Szóval a természet része vagyunk annak minden előnyével és minden hátrányával együtt. Az előnyöket sok, szór készen kapjuk, a hátrányokat meg szinte minden esetben magunk teremtjük magunknak. A környezetvédelem, a természetvédelem szerepe közismert. Fontosságára," jelentőségére utal a XII. kongresz- szus határozatának egy pontja is, amely így szól: „A gazdaságfejlesztéssel összhangban nagyobb figyelmet kell fordítani a környezetvédelemre, a levegőszennyeződés csökkentésére, a vízkészlet tisztaságának és minőségének megőrzésére, a lakosság egészséges ivóvízellátására, a tervszerű vízgazdálkodásra. Váljék társadalmi üggyé természeti értékeink védelme, a rendezett, kulturált lakó- és munkahelyi környezet kialakítása, megóvása.” Súlyos megállapítások. Odafigyelni rájuk, a megvalósításukon munkálkodni nemcsak kell — mivel határozatról van szó —, hanem múlhatatlanul szükséges, hasznos is. A jelenlegi helyzettel — sajnos — nem lehetünk elégedettek. Erdeinkben, egy idő óta, tervszerű gazdálkodás folyik, még itt a legjobb a helyzet. Nyilván, ez abból a szemléletből is fakad, amit a minisztérium illetékes főosztályvezetője egy pár hónappal ezelőtti sajtóértekezletén úgy fogalmazott meg, hogy az erdők gazdasági hasznával egyenrangú a természet-, a környezetvédelemben betöltött szerepük. H arkjainknál már nem lehetünk elégedettek a kialakult gyakorlattal. Szemrebbenés nélkül vágnak ki fákat, s ami még nagyobb hiba, nem is pótolják azokat. A vízszennyezés legelret- tentőbb példája, amely a Nádor-csatornával, s annak révén a Sió-csatornával is történik. Megyénkén átfolyik mindkettő, az előbbi egyértelműen szennyvízcsatornává aljasult, az utóbbi vize is, főként Sióagárd alatt, erősen szennyezett. A Kapos mentiek is panaszkodnak, hol a Kaposvári Cukorgyárra, hol a dombóvári fatelítőre. A Duna vizének minőségét a tepsiben sülő halak „illata” jól példázza. Messziről bűzlik a fenol, a kátrány. A levegő tisztasága is igen sok kívánnivalót hagy maga után. A szmog nálunk még nem általános, de a tűréshatár fölött lévő füstköddel már Szekszárdon is találkoztunk néhányszor, pedig a megye- székhely hazánk egyik legtisztább levegőjű városa — volt. Nem vagyok benne biztos, hogy az építkezés — ha már nem egyes házakban, nem is csak lakónegyedekben gondolkodunk, hanem városokban — a legszerencsésebb volt. No, de most már késő bánat, védjük a védhetőt, s ne rongáljuk a már amúgy sem kifogástalant. ■ özlekedési szempontból §§!,; Szekszard túltelített. A többi város, járási székiéiül hely helyzete sem jó. A megyeszékhelyé a legrosz- szabb. Ez sokszoros ártalommal jár. Most a baleseti forrásokat kapcsoljuk ki, csupán két másik ártalomról ejtsünk szót. Az egyik a levegőszennyeződés. Az üzemek füstje, korma is sok, ha ehhez társul az autók, motor- kerékpároké is, már pláne az. A zajártalom, amelyről hallgatni megintcsak nem szabad. Ne higgyük, hogy megmosolyogni való ügy. Tessék dolgozni például egy szövőgyárban, majd megtudják mit jelent a zaj. De ott legalább védekeznek ellene, ha mással nem, legalább a legprimitívebb módszerrel, a füldugóval. De ki védi a békés és szerencsétlen járókelőt az utcán, csúcsforgalom idején? Lenne tennivaló? Lenne! Lehet tenni a zaj ellen? Nem tudom hogyan, de biztos vagyok benne, hogy lehet. Csak akarni kell! Térjünk vissza vizeinkhez, pontosabban természetes vizeinkhez. A vízszennyezés sajnálatos tény. Tény az is, hogy a szennyező üzemek bírságot fizetnek, nem is keveset. Megfizetik tisztességgel, abban nincs hiba, de vakarjuk már egyszer meg, hogy milyen pénzből fizetnek. Az üzem ugyebár állami és ez az állami üzem saját államának egy másik pénztárába befizeti a büntetést. Egyik zsebből tehát a másik zsebbe vándorol ugyanaz a pénz. A halak erről nem vesznek tudomást, hanem menekülnek, ha jön a „büdös”, vagy, ha már nincs idejük a menekülésre, megdög- lenek. A környező tsz-ek, állami gazdaságok meg nem öntöznek, ha a Kapos kátrányt, a Sárvíz meg a Sió^ fenolt szállít, némi vízzel vegyítve. Igaz, hogy a szennyvíz derítése sok pénzbe kerül, a büntetés meg ilyenformán fiktív pénz, egyszerű financiális ügylet, de a természet rongálása, a halállomány pusztítása, a vízi állatoktól az élet- feltételek megvonása soha jóvá nem tehető hiba. Ilyenformán, ami ebben az esetben olcsó, az nagyon is drága, ami drága lenne, az hosz- szú távon olcsónak bizonyulna. természet, ha csak el nem csúfítjuk, szép. Egyéb hasznossága mellett már csak szépségéért is érdemes őrizni. Nem közömbös, hogy milyen környezetben éljük életünket, amúgy is túl sok a be1 ton, amely körülvesz bennünket. Kézenfekvő egy riasztó példát említeni, figyelmeztető lehet más városoknak is. Szekszárdhoz úgy hozzátartozik a Kálvária-domb, hogy akár címerében is szerepelhetne. Üdítőleg hatott zöldjével, tavasz idején fehérlettek az akácvirágok, kirándulóhely volt a fiataloknak. Most már ennek fele sincs, mert beépítették. A környezetvédők azt mondják, hogy a város levegője tisztaságának is ártott az építkezés. Lehet, de ha nem, már az sem bocsátható meg, amit környezetünk szépségének ártottunk vele. A természetvédőket, a környezetünkért aggódókat ma még sokan megmosolyogják. Reménykedésre jogosít fel azonban, hogy sok hivatalos szerv részéről már nem ez a reagálás a jogos aggodalmakra. Van már természetvédelmi törvényünk, a kongresszusi határozat is figyelmeztető számunkra, s reméljük, hogy lassan minden fórumon, „fenn” és „lenn” egyaránt jelentőségének megfelelő súlyt kap a környezetvédelem ügye. LETENYEI GYÖRGY Kalaznón is olyan a tavasz, akárcsak a magyar falvak bármelyikében. Zöldbe borult vadgesztenyés, gazverte templomlépcső, birkanyáj bé- getése, a juhász kurjongatá- sa, Fillér, a csöppnyi tacskó ugatása... Tusáné kabátkát varr leányunokájának. Áll a kerítés mellett, átkozza betegségét. — Azt mondja a doktor úr, hagyjam magam megműteni másodszor is, merthogy az első nem sikerült. Hát mit tegyek? Persze, hogy megyek a kórházba. Nyugdíjas vagyok, meg még özvegy is. Kérdem, mióta él ebben gz épületben. — Hatvanegyben vettük ezt a házat, a másik már nagyon gyáva ház volt. Harmincezer forintot fizettünk ki akkoriban. Istenem, mennyit dolgoztunk azért a pénzért. A háztetőn gólyák verekednek, Fillér, a kiskutya fejét félrecsapva ugatja a nagy madarakat. Eszembe jut első kirándulásom Kalaznóra, valamikor még tizenéves koromban. Késő este jöttem a faluba apámmal. Jól emlékszem, kívülről romos, málló vakolatú épületben, az orvosnál voltam. Megdöbbentő volt számomra a ház belső gazdagsága, faragott biedermeier pompája. Kutatom az épületet a falu utcáiban, de sehol sem bukkanok rá. Kiss Jánosné nyugdíjas iskolaigazgató, a község megbízott tanácsi kirendeltségvezetője mondja, hogy lassan minden megüresedett ház gazdára talál a faluban. Emberek jönnek, itt telepednek le, innen járnak el dolgozni. • Sánta Ambrus, csak pár napra ugrott haza Kalaznóra. Tíz éve már, hogy Érden él. — Tudja, én elmentem innen hetvenben, az isten meg csak hetvenegybe jött ide a faluba. Mit csináljak, pechem volt. Éneiké, Magdali Ambrusné vizet húz a kerekes kútról. Elmeséli, hogy a lánya Szekszárdon él a Hermám Ottó lakótelepen. Ö biz a meg nem tudná szokni a városi életet. Kettesben a férjével szépen és boldogan eléldegélnek itt az utca szélső házában, Kószálok a falu főutcáján, a plébánost keresem. A plébánia hátsó udvarában millió méh zsongja körül az egyetlen körtefát. — Nem, nem a plébános úr méhészkedik, hanem az öcs- cse. Csak kiáltson, ha nem mer bemenni — nevet meszelővei a kezében egy asz- szony. Kiáltok, többször is. — Elment temetésre Hő- gyészre — köszönt rám egy férfi. Dr. Princ Istvántól, a körzeti orvostól tudom meg, hogy a plébános nyolcvankét éves. Az orvossal a Donát-paitak hídján beszélgetek, nem tarthatom fel soká, várják a betegei. — Hőgyészről járok ki, hétfő rendelési nap, tíz-tizenöt betegem van ... Persze idősebb emberek. Azt hiszem, nem kell egyebet mondanom; Kalaznón egy csecsemő él... János Imre szélesre tárja az italbolt ajtaját, a boltban leltároznak, a tejház ablakain ákombákom betűkkel írt meghívó; gyermeknapi ünnepségre invitál a szülői munkaközösség. — Verekedés? Nem, nem jellemző. Egy-két sértésnek szánt mondat, aztán semmi... Itt szombat délután megy az üzem. Akkor aztán fogyasztanak a kalaznóiak. Főleg sört, meg rövidet. A múlt hónapban 100 láda sört ittak meg, a forgalmam 101 ezer forint volt. , A bolttal szemben hatalmas épület, bedeszkázott ajtók bizonyítják, senki nem lakja. Az udvaron billió szál gyermekláncfű. Ebben az épületben akarjuk létrehozni az új óvodát. Az emberek már felajánlották társadalmi munkájukat. Itt szívesen dolgozik a nép, nemrégiben készült el a falu sportpályája, s már építik az óvodások játszóterét is. Ügy néz ki, hogy jövőre az eddigi tizennyolc óvodás helyett húsz-huszonkét gyereket adnak a szülők az oviba — mondja Kissné. A posta a futballpálya mellett rogyadozik. Az ajtó mel- . lett lavór, az asztalon papírok. Amrus István postásuniformisban tessékel, nézzem meg a házat. Megnézem. Életveszélyes. — Én vagyok a kézbesítő, mindjárt jön a feleségem, hazaugrott ebédelni. Figyelem a társradalmi munkában készült focipálya „kerítését”, a gumiabroncsokat. A pálya széli tócsákban pelyhes tollú kislibák virgonckodnak. A sportteleppel szemben a park. — Ügy gondoltuk, beültetjük ezt a teret fával. Az erdészettől kaptunk néhány csemetét. Jó lesz a gyerekeknek, meg az öregeknek. Leütünk egy pár padot, aztán lehet sétálni, pihenni — mondja a postás. Megérkezik Ambrusné, gyorsan kiszámolja, mennyi pénzük van a kalaznóiaknak a takarékban. Közel hatmillió. Éneiké mondja a kerekes kútnál: — Nehogy azt higyje, hogy csak maguk, a városiak tudják, mi az élet. Mi is ugyanúgy élni akarunk. Mi is, az egész falu. * Kalaznón is olyan a tavasz, akárcsak a magyar falvak bármelyikében. Egyszerű, dolgos emberek lakják a települést, a község jó része már idős ember. De eszembe jutnak Kissné szavai; a községben lassan minden megüresedett ház benépesül. Üj emberek jönnek. Kalaznó élni akar. Sárközi János Fotó: Kapfinger András „Janika” ... - — — —*>■«« ■ —in- A szomszédasszony kocog- tatja az ablakot. — Janika! Nem jön válasz. Kocogtatás a másik ablakon. — Janika! Az udvarra egy fiatalember is érkezik. Idegenek vagyunk. Segítenek. Hol az udvarban, hol a ház előtt téblábolunk. — A Janika később, tíz óra felé ébred — mondják. A „Jandika”, Kapás János 19 éves fiatalember, érettségi előtt áll. A MEZÖBER Vállalat teljes jogú dolgozója. A fiatalember otthonosan mozog az udvarban. — Várjanak! Megnézem, itthon van-e a kocsija — benéz a garázsba, visszajön: — A kocsi itthon van — mondja. Ez azt is jelenti, hogy Kapás János is otthon van. A fiatalasszony tovább kopogtatja az ablakot. Negyedóra múlva: — Jöjjenek vissza később, Janika addigra felébred ... * Két óra múlva. Csepereg az eső. A kajdacsi fla-luvég szerencsére homokos, a kocsi csúszkál, de vidáman behajthatunk az utcába. Ismét vár a szomszéd- asszony, többen nézelődnek a kapualjiban, hamar híre futott ; keresik a Janikát. Üjabb kocogtatás. Bent a konyhában motozást hallunk. Várunk türelemmel. * Tavasz, 1977. A borjád— kajdacsi úton suhan a motorkerékpár. Kapás Jancsi boldog, tavasszal csak boldog lehet az ember, Késő este van, kellemes tavaszi este. A fiatalember hazafelé igyek. 6zik, oly ritkán találkozik a szüleivel, a haverokkal, a faluval. Hétközben kollégiumban, az iskolában és a PVSK- pályán minden perce foglalt. A harmadik félévtől komolyabban kell venni a tanulást is, a bizonyítvány már számít a következő lépcsőnél, a főiskolai felvételinél. Az építőipari szakközépiskolában* a focipályán — még az ificsapatban — népszerű a kajdacsi fiú. Talán sikerül neki falusi gyerekként is meghódítani Pécset, a nagyvárost. A motor egyenletesen falja a kilométereket. Aztán csend. Süket csend. Mentő. Kórház. Fél évig harcólnak az orvosok. János reménykedik. Tolókocsi. Remény még van, operáció már nem segít... Az idő esetleg, ez a remény a hajszálnál is vékonyabb. A benti motozás felerősödik. A konyhaajtó lassan kitárul. A folyosó üvegablakában egy fejet pillantunk meg. Fekete, hosszú haj, erőt sugárzó szemek, meggyötört arc, emberes bajusz. Előgördül a kocsi, János kiszól: — A másik ajtón jöjjenek! Most még lenne idő hagyni az egészet. Lehet-e? A lelkiismeretemmel hogyan számolnék el? Háborús dokuA rajzasztalnál mentumfilmeknél érzi az ember az élők bűntudatát! A túlélők bűntudatát! Az egészségesek bűntudatát! íNyilik a dolgozónak átalakított előszoba ajtaja. János két mozdulattal hátrább gurul. Köszönünk, kezetfogunk. Beszélni kellene. Csevegni, csevegni, csevegni... Az első mondat mi legyen? * Kapásék háza szerényen húzódik meg az utcában. Farkasszemet néz a kőkereszttel. János talán még a fejét is beverte a mestergerendába két éve, mára hozzátöpörödött a házhoz... Amúgy takaros porta, a vaskerítés mögött Virágágyások, a ház útcafrontja frissen vakolt. Ez a család összes vagyona. Igaz, van még egy Zsiguli, átalakítva, kézi vezérlésre... * — Egy évet kihagytam az iskolában. Harmadikban folytattam. Valamit kezdeni — lekötöttség, munka, értelmes emberi élet — kellett. Szerencsém is volt. Az egyik haverom Szekszárdon dolgozik a MEZOBER-nél. Volt egy üresedés náluk, szólt, vállalnám-e a munkát. Azóta dolgozom, ha meglesz a vizsgám, szerkeszthetek is, most műszaki rajzoló vagyok. — Hetente egyszer bemegyek a munkáért, meg viszem a kész rajzokat. Még nem szóltak, hogy rosszul dolgozom. — A PVSK meccseire mindig elmegyék. Szerettem focizni, a csapatnál sem felejtették el. — Voltam már Pesten is, egyedül. * iLasan gördül a Zsiguli a 6-os úton. Pécsett, az iskola melletti parkolóban áll meg. János az összecsukható kézikocsiját szorosan az autó ajtónyílásához illeszti, egy mozdulattal átcsusszan a jobb oldali ülésre. A következő mozdulattal átül a tolókocsiba. Előbb érkezik fél órával. Van idő még az órakezdésig. Nézelődik az utcán, a Széchenyi téren. Negyedórával a kezdés előtt már várják az osztálytársai, megemelik két oldalról a kocsit. János utazik, fel a harmadik emeletre... Hazafelé lassan, méltóság- teljesen, óvatosan gördül a Zsiguli... HAZAFI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly
