Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-08 / 133. szám
1980. június 8. nEPÜJSÄG 5 Fehér asztalnál Moldova György bizonyára sok port felverő könyvében, „A szent tehén”-ben olvasom, hogy valahol hosz- szú évtizedek után nyugdíjba küldtek egy munkást, akit ebből az alkalomból a fizetési borítékjába tett sokszorosított (és tetejében ostoba) szövegű búcsúsorokkal „tiszteltek” meg. Minden kétséget kizáróan ez az abszolút negatív példa. Pozitív szerencsére olyannyira sokkal több van, hogy idézni se érdemes. A — nem búcsúztatások, hanem — munkahelytől való búcsúzások egy része, haladó vagy nem haladó, de mindenesetre hagyományaink szerint fehér asztal mellett zajlik. Ami egyáltalán nem baj, prűd és szemellenzős az, aki tagadja a fehér asztal örömeit. Ilyen és más alkalmakkor egyaránt. Múltkoriban például előfordult, hogy egy pesti középvállalatot kitüntettek. Jó munkájuk elismeréseként megkapta a „Budapestért” emlékérmet. Az igazgató nem volt rest, levelet diktált egy volt művezetőjének, aki ugyan már tizenegy éve nem náluk, hanem Szekszárdon dolgozik, de korábban tizenöt évig az említett vállalatnál volt és így vitathatatlan részese az elért sikernek. Meghívta egy budapesti étterembe, ahol az illető volt kollégáival, mintha csak tegnap háltak volna el egymástól, együtt ünnepelte a kitüntetést. Talán nem kell magyarázni, hogy kellemes érzések közepette, ugyanis az illető új munkahelyén, forma sze- 1 rint változatlanul megbecsült beosztásban nem szokott hozzá az ilyesfajta kényeztetéshez. Sajnos. Az öröm mellé a meglepetés érzése társult. A művezető ugyanis az eltelt évek során se idegenkedett a fehér asztaltól. Eközben azt tapasztalta, hogy a békés színű abrosz az esetek túlnyomó többségében kollégáit arra ingerli, hogy vagy a távollévőket szólják meg, vagy munkahelyi problémákat vitassanak meg. Az előbbit tömören pletykának szokták nevezni, az utóbbira pedig régen rossz, ha máshol nincs lehetőség. Művezetőnk igyekezett kikapcsolni minden nosztalgiát és eszébe se jutott úgy vélekedni, hogy régi kollégái makulátlan hősök, egyedül álló példaképek, netán csodák. Csak azon gondolkodott el, hogy mindezen egyáltalán miért kell csodálkoznia. Csakugyan — miért? ORDAS IVAN LIFT — Bácsi kérem, kit tetszik keresni? Pöttöm kis emberke állít meg a tízemeletes bérház lépcsőházában, miközben a lakónévjegyzéket kutatom. — Köszönöm, kispajtás, már megtaláltam őket, második emelet kettő, — A Bircsákékat? Igen, ott laknak, mellettünk. Indulok a lépcsőn, de a legényke — lehet vagy öthat éves — marasztal. — Tessék várni, már hívtam a liftet. — A liftet? Megszoktam én az emeletmászást, a negyediken lakom, olyan házban, ahol nincs lift. En indulok, ő marad, és csodálkozva néz utánam. Képtelen vagyok beleélni magam az ő lelkivilágába, mire gondolhat. Jólnevelt kisgyerek lehet, aki még gondolatban se tart vén hülyének, aki lépcsőn megy, amikor itt a lift. Egyszerűen, nem érti az egészet. Miközben megyek a lépcsőn, átfut a fejemben: folytatni kellett volna a beszélgetést. Hogy amikor ekkora voltam — idestova ötven éve —, fára másztam, aratáskor hajnali négykor nagyapámnak kötelet terítettem, és ma is gyakran hazafutok egy negyedórára — a lépcsőmászással együtt öt perc az út a munkahelyemtől a lakásomig —, hogy főzzek egy kávét magamnak. Dehát, úgyse értené meg. Inkább a szüleivel kellene beszélni... Elmondani nekik: „Kedves apuka, meg anyuka, bizonyára nagyon szeretik ezt a kisfiút és jól is nevelik... Értelmes, illedelmes, tisztelettudó kisgyerek. De ártanak neki azzal, hogy megtanították és rászoktatták a lift kezelésére-használatára. Erre, lehet, hogy csak tízegynéhány év múlva döbbennek rá, amikor a sorozóbizottságban elhangzik az orvos megjegyzése: Na, megint egy pu- hánnyá nevelt mamakedvence... Idáig jutok, amikor felérek a második emeletre. Akkor nyílik a liftajtó. — Csókolom... Szevasz kislegény... ő haza, én Bircsákékhoz. Másfél óra múlva, amikor már jól kibeszélgettük magunkat, megkérdezem Imre bátyámat: Kik a szomszédai? — Nagyon rendes emberek. A férj orvos, az asszony tanítónő. Helyes kisgyerek a Bandika is, mindig köszön, ha találkozunk. — A múltkor bevásároltam az ábécében és segíteni akart, el is kérte az egyik szatyrot — teszi hozzá a felesége. Lemondok a tervemről. Nem megyek be hozzájuk. Még kidobnának, mindván: mi közöm nekem, a vadidegennek ahhoz, hogyan nevelik a gyereküket. Így hát, marad a toliam. Mert ha jól meggondolom, mondandóm talán nem is csak ennek a családnak szól. A szekszárdi kenyérgyár teljes kapacitással üzemel ismét. Majd egyéves szünet után újra kenyeret és péksüteményt dagasztanak, sütnek az emberek, a gépek. A felújítás közel ötvenmillióba került. A kisüzemekben ez idő alatt kétszer annyi munkával, kétszer annyi kenyeret sütöttek a pékek, hogy a gyár kiesését pótolják. Most, az új gyáregység, két műszakban, napi 100 mázsa kenyeret ad a városnak és környékének, valamint ezer kiflit és zsemlét. Az éjszakai műszakban a tmk-s gárdával együtt, a modern gépek mellett összesen 20 ember dolgozik szorgosan, hogy reggel a munkába indulók asztalán már ott lehessen a pirosbarnára sült, friss, ropogós kenyér. Fotó: Bakó Jenő Egy műszakban százötven zsákot is ki kell üríteni Szalag viszi a kemencébe a kenyérnek valót Sok ezer kifli készül az éjszaka folyamán JANTNER JÁNOS Kifligyártók Tágas és világos az üzemcsarnok Tábla jelzi a folyamatos termelés fázisait A kis gép ontja magából a kenyértésztát Alagútkemencébe kerül a kifli
