Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-29 / 151. szám

1980. június 29.

^ÉPÜJSÁG

Múltunkból

— Neve elé oda illene tenni, hogy ifjú, hiszen édesapja több évtizede vizsgáztatja autóvezetés_ bői az embereket. Maradjunk mégis az ifjú előnév nélkül.

— Én is ezt javaslom. Ugyanis édesapám valójában sok £zer ember kezébe adta a jogosítványt, sokan ismerik. S nem túlzás, ha azt mondom, engem talán többen. Régebben a KPM tanintézet az amatőröket az MHSZ pedig a bevonulás előtt állókat képezte inkább. Ezerkilencszázhat- vanban robbant be hozzánk a motorizáció. Az MHSZ is vállalt amatőrvezetó-oktatást. Akkor úgy jó három-öt perc vizsga elég volt arra, hogy jogosítványt adjanak. 1969- ben volt a váltás: az oktatás és az oktatási tematika egységessé vált. Kialakítottak egy egységes vizsgáztatási rendet, amelyet azóta természetesen korszerűsítettek, úgy ahogy nőttek a követelmények és amint a technika fejlődött. Manapság például negyven perc áll rendelkezésre egy vizsgázni akaró elbírálására, ebből 15 perc a rutinfeladatokra jut. Erre a negyedórára azért van szükség, hogy a vizsgabiztos forgalommentes helyen tudja felmérni a vizsgázó technikai felkészültségét. Pontozásos alapon adunk értékelést a jelöltről.

— ön mióta vizsgáztat?

— Gyakorlatilag 1971. május 6-tól, de 1976. január 1- től neveztek ki az ATI Gép- járművezetői Vizsgabizottság Tolna megyei Szervezetének vezetőjévé.

— Tehát vizsgabiztosnak szólíthatom.

— Igen.

— Hányán vizsgáztatnak?

— Három főállású kollégám van, én csak akkor, ha sok a jelölt. Itt, az irodánkban van egy jó terem, ahol az írásbeli vizsgákat tudjuk elvégeztetni. Foglalkozunk még nyilvántartási kérdésekkel is, például 1962-től a nálunk vizsgázott minden jogosítvá- nyos emberről adataink vannak. Amelyekre elég gyakran szükség van, hiszen előfordulhat, hogy valaki előbbre lép a képzésben, tudásban, tehát magasabb fokú képesítést akar elérni, másrészt pedig bírósági, rendőrségi ügyekben is hozzáférhető, jó ha hozzáférhető a személyről együtt lévő adat. Tehát mikor vizsgázott, milyen eredménnyel, akkor mi volt a biztos véleménye stb-.

■ — Havonta hány sze* mély vizsgázik?

— Személygépkocsi egyen- értékben, úgy 800—900 fő.

| — Hogy értsük ezt?

— Hát úgy, hogy például

egy személygépkocsi „vizsgaértéke” tíz fő segédmotorkerékpár vizsgázónak felel meg, vagy egy D-kategóriás vizsga 1 személygépkocsinak.

— Érdekelt a vizsga- biztos abban, hogy sok emberi megbuktasson?

— Nem. Fizetése független ettől.

— Néha mégis azt hallja az ember, hogy egy csoportnak a felét megbuktatják.

— Országos viszonylatban képző szerveink, a gépkocsi- vezetők képzése terén nem állunk rosszul; arra kérem, ne használjuk a bukás szót,

ez nem fedi a valóságot, mert az illető nem bukik meg, hanem sikertelen vizsgát tesz, finomabban kifejezve nem éri el a megfelelő pontszámokat. Oka lehet a felkészületlenség — ebből adódó túlságosan nagy vizsgadrukk, egyáltalán a stresszhatás és a forgalmi vizsgán elkövetett szabálysér_ tés. Inkább a sikerességet mondjuk. A KRESZ-ismere- teknél a sikeresség 66 százalékos, a szerkezetismeretben 82 százalékos, a gyakorlati vizsgán pedig 68-an tesznek sikeres vizsgát száz jelölt közül.

— Kik mennek vizsgázni, milyen a lakosság „áramlása” az autózás felé?

— Meglehetősen vegyes összetételű. Legtöbb gondunk a most ötven év körüli emberekkel van. Ök inkább meg tudják vásárolni a drága kocsit, életük eddigi részében úgy dolgoztak, hogy van lakásuk, talán hétvégi házuk, és most jöhet az autó, mert a gyerekek már kiröpültek.

— És ők is harminc óra gyakorlással ülnek a vizsgáztató mellé.

— Gyakran ez a baj. Ugyanis sok esetben az oktatók felhívják a jelöltek figyelmét, hogy nem elég a 30 óra, szüksége volna még néhány plusz órára. Minden kü. lön indoklás nélkül lehet venni az oktatási intézményektől külön órát. Pénz kérdése az egész. Van akit 20 óra alatt meg lehet tanítani — van, akinek az 50 óra is kevés.

— Néha, amikor az ember azt hallja, hogy valaki tizedik alkalommal rugaszkodik neki, tényleg csak a pénzről van szó.

— Hát igen. A tanfolyam díja 2100 forint, a vizsgáé négyszáz, sikertelenség esetén mindig háromszáz forint.

— Elvileg tehát lehet valaki örökös vizsgázó?

— Nem. 1978. április 1. óta azok a vizsgázók, akik öt esetben sikertelen gyakorlati vizsgát tesznek és a vizsgáit folytatni kívánják, pályaalkalmassági vizsgára kötelesek menni. Ez két részből áll. Pszichológiai vizsgálat, valamint gyakorlati vezetési vizsga. Abban az esetben, ha a pszichológiai vizsgálaton nem felel meg, két évig nem vezethet, illetve nem vizsgázhat, két év után kérheti a felülvizsgálatát.

I

— Hogyan vizsgáztatnak?

— Akik már jogosítványt szereztek, tudják. Mégis szük_ séges elmondani, hogy minden alkalommal a jelölttel munkatársaim is, én is indulás előtt beszélgetünk. Igyekszünk feloldani a vizsgadrukkot, szeretnénk „lelket” önteni a jelöltbe. Legtöbb alkalommal sikerül is. És vissza, térve még az előző kérdéshez: az arányt leginkább az a tény rontja, hogy sok, — sok-e, ki tudja ezt megmondani — azok száma, akik ötször, hatszor kísérleteznek. S ez nyilván a statisztikában rontó tényező. A vizsgázók egymást elijesztik, „sokkolják” egymást a vizsga előtt. — Tehát aki sikertelen, az mindig új, tiszta lappal indul.

— Igen. A „pótvizsgán” a vizsgázó tiszta lappal indul. A vizsgabiztos nem veszi figyelembe az eredmény értékelésénél az előbbi vizsgán elkövetett hibákat.

I

— Persze ott a vizsga- biztos előtt is a pedál.

— Sok bajtól mentett már meg bennünket.

— Gyakorta kapunk telefonhívást, ha valaki bíróság előtt áll, hogy ne szerepeljen neve az újságban. A jogosítványt, egyáltalán a közlekedésben való részvételt minek tartják az emberek? — Nem túlzók, ha azt mondom, hogy sokan fontosabb dokumentumnak tartják mint az ügyvédi, orvosi, közgazdásza, agrármérnöki diplomát. — Az illető, ha sikertelenül szerepel, „leereszt”, kétségbe esik.

— Van olyan ember, aki érdeklődik, tudja, elismeri, hol hibázott. Azt mondja, „oké mester, igaza van”. Szerencsére ők vannak többen. Egy másik: úgy kell felmosdatni: mit szólnak majd a gyárban, a hivatalban a beosztottak, hogy megbukott? Van, aki kiabál, feljelentéssel fenyegetőzik. Bevágja az ajtót. Érdekes: sokan az ilyen emberek közül azt mondják, minek fékezett a biztos, amikor ő is látta a veszélyhelyzetet, de később avatkozott volna be — volna, amikor maga már összetörtén ülne itt, vagy a mentőkocsiban elmélkedne a saját sorsa, meg a vizsgabiztos sorsa fölött — mondjuk.

— Nincs valamiféle demokrácia: ha nekem nem tetszik a Tolna megyei vizsgáztatás, a harmadik nekiugrást Kaposváron teszem.

— Nem lehet vándorolni, akkor az egész ország úton lenne, hiszen mindenkinek, nekem is, magának is volna „okunk” elmenni máshol sze-> rencsét próbálni. A jogosítvány nem szerencsekérdés. Egyébként rendszeresen ellenőrzőm kollégáimat, és a központból is jönnek ellenőrök, szakfelügyelők, figyelemmel kísérik a munkánkat. — A vizsgabiztos döntése szent és megváltoztathatatlan.

— Igen. Én is, kollégáim is minden este összegezzük a ta. pasztalatokat, itt bent az irodában. De amikor este lefekszem, újból átgondolom döntéseimet, igazságos voltam-e, nem adtam-e könnyen, vagy túl szigorúan osztályzatot. Az embernek a lelkiismerete irányítja a tevékenységet, no meg a nagy szakértelem.

— Ha azt hallja Rad- nai elvtárs, hogy valamelyik vizsgázója, néhány hét múlva az országúton szerencsétlenül járt, mire gondol?

— Jobb erre nem gondolni. Szörnyű megtudni, hogy nálam a jelölt jól vizsgázott, de az országúton, például kisodródott egy kanyarból, amikor százzal ment, ahol csak öt- vennel volna biztonságos. Szóval, minden személy meg tudja azt tanulni, hogyan kell a gázt, meg a féket nyomni, hogy melyiket mikor, hogyan és mennyire, ahhoz már nagyobb közlekedési intelligencia kellene.

— Vegyünk elő egy tesztlapot, ön sikeresen válaszolna minden kérdésére?

— Természetesen, igen. A műszakira is, a KRESZ-re is. Nekem ez nem szakma, hanem hivatás. Én felelősséggel

végzem a mun’kát, és tudom, hogy mire „jogosítom az embereket”, ha nevemet adom a jogosítványhoz, kötelességem a törvény szellemében eljárni — tehát vizsgáztatni. Főleg a hivatásosoknál? — gondolom ezt szeretné kérdezni. Nem. Minden jogosítvány egyforma értékű számomra, kollégáim számára. Az a lényege, hogy van mögötte tudás, lelkiismeretesség. Még egyszer hangsúlyozom: a gya_ korlati vizsga is, meg az elméleti is hosszú idő, több mint fél óra alatt zajlik le. De a közúton dönteni, a pillanat tört része alatt lehetséges és kell. Mondom: úgy kell dönteni, hogy ne sodorjam embertársamat. magamat életveszélybe. Ügy is van elég objektív dolog, ami nehezíti a közlekedő emberek dolgát.

— Sok haragosa van önnek?

— Nem törekszem népszerűségre. Elkötelezettje vagyok hivatásomnak, kötelességem nemet, álljt mondani. Nekem az esik nagyon jól, amikor évek múltán valaki megszólít és azt mondja: Rad- nai elvtárs, igaza volt amikor akkor nem engedett át a vizsgán — kellett a további gyakorlás. Inkább azt mondanám, hogy több jó ismerősöm van, mint haragosom. Gondoljunk csak arra, amikor iskolába jártunk: mindig évek múltán jut eszünkbe egy-egy tanárunk, aki folyton szigorú volt velünk szemben.

— Amikor az ember az utcán megy, a járdán halad, ha valaki szembe jön vele, kikerüli, ha gyerekkocsit tolnak, utat ad, szóval járdád kul- túremberhez méltón közlekedünk, az utakon, az autóban nem mindig. Mi ennek az oka?

— Járdán is van egyfajta erőszakosság. Az országúton méginkább. De, merem állítani, hogy a közlekedési fegyelem javul, a volán mögött ülők között már nagyobb, az „összetartás”, egymás segítése, szóval az évtizede végrehajtott közlekedésoktatási reform, már érleli gyümölcsét1.

— Ezt valóban észre lehet venni. Május végéig hány embernek adtak jogosítványt, arra, hogy a közlekedésben részt vegyen?

— Pontosan 1172-t személy- gépkocsira, motorkerékpárra 160-at, más kategóriákban több mint félezret.

— Ügy olvastam lapunkban, a rendőrségi jelentésből, hogy május hónapban 63 jogosítványt vontak be.

— Az adatot pontosan nem ismerem, de ennyi körül van. Mi átlagosan naponta harminc személyt vizsgáztatunk a gyakorlati vezetésből. Van amikor kétszázat a motorosok köréből... Van dolgunk bőven.

| — S lesz a jövőben is?

— Ügy hiszem több. és amint a motorizáció fejlődik és jönnek a fiatalok, lesz pénzük járművet venni — kezdik a segédmotorral, folytatják a motorkerékpárral és a személygépkocsival.

— Jogosítványom, illetőleg hajtási engedélyem lassan a három évtized felé jár. Ha beülnék ön mellé a kocsiba, hogyan vizsgáznék?

— Próbáljuk ki.

PÄLKOVÄCS JENŐ

A Tolna megyei Levéltár polcain hosszú sorokban találhatók a községi képviselő- testületek üléseinek kézzel- géppel írott, bekötött jegyzőkönyvei. Valamikor számos községben nem fordítottak kellő gondot a község legmagasabb önkormányzati fóruma jegyzőkönyveinek megőrzésére, ezért közülük sok elveszett, megsemmisült. Kár értülk, fontos történelmi források pusztultak el.

A képviselőtestületek sok apró helyi eseménnyel foglalkoztáik, szavuk volt a község „mindennapi” életének alakításában, de nem csupán „apró” kérdések kerültek napirendre. Gyakran országos jellegű eseményeknél is hallatták hangjukat. Különösen akkor, amikor az ország története is sorsfordulóhoz érkezett.

A dunaföldváriak 1918. november 4-én így határoztak:

„A községi elöljáróság hazafias lelkesedéssel jelentvén be a magyar köztársaság megalakulását, a Népkormány által átvett kormányzást, s az ezzel kapcsolatban Dunaföldváron is megalakult Nemzeti Tanács működését, mely utóbbi kezébe vette az összes községi tisztségviselői karnak a nagy időben fokozottan kifejtendő munkássá- , gát, hogy a hivatal ügymenete fennakadást ne szenvedjen. Bejelenti továbbá, hogy a Nemzeti Tanács Niefergall Nándor községi főjegyzőt és Hulber Ferenc községi jegyzőt hivatalukból elmozdítottak - nak nyilvánította, s Gazdag Dezsőt főjegyzővé, Vastagh Ferencet másodjegyzővé nevezte ki.”

Két nappal később a községi nemzeti tanács által a hivatali állásukban meghagyott és kinevezett tisztviselők ha- tározatilag mondották ki:

„A mai nehéz időkben a Haza és a község lakossága iránt tartozó kötelességünket, valamint a községi tiszitvise- 1 oknak jó és balsorsban egymás iránt táplált összetarto- zandóságukat, egyhangú határozattal kinyilvánítjuk, hogy amíg egyrészről hivatalos kötelességeinket fokozott mérvben a legnagyobb lelkiismeretességgel és hazafias lélekkel megtesszük, addig a községi tisztviselők egymást közt teljes szolidaritást vállalnak, s ha közülük egy is téttlegességben részesülne, avagy állásától ezután elmoz- díttatnék, a többi mind leteszi a tollat, otthon marad, hűségeskü alól magát feloldatja, illetve feloldottnaik tekinti”.

Az egymást követő gyors két határozat arról tanúskodik, hogy Dunaföldvárott rendkívül feszült volt a helyzet 1918. novemberében. A lakosság a maga kezébe vette sorsának irányítását és elmozdította a főjegyzőt és a jegyzőt, azokat, akik az első világháborúban, az amúgy is szigorú rendelkezéseket túlhajtva, irányították a község életét. Különösen a hadisegély elmaradása, a bevonul- tatás körül észlelt visszaélések borzolták fel a kedélyeket. A megszeppent tisztviselői gárda, félve, hogy hasonló sorsra jut, mint a főjegyző és a jegyző, a munka beszüntetésévéi fenyegetőzött — feleslegesen, mert később sem bántotta őket senki.

Feltűnő, hogy a november 4-i határozatban a dunaföldváriak üdvözlik a köztársaság kikiáltását — pedig erre még várni kellett, november 16- ig. De ez a határozat mégis jellemző a korra: a lakosság megelégelte a királyt, a királyságot, s azokat kívánta követni, akik köztársaságot akartak. A királyság a háborút — a köztársaság a békét jelentette számukra. A dunaföldváriak úgy vélték, hogy a forradalom elsöpörte a háborús kormányt, egyúttal elsöpörte a királyságot is. Tévedésükre ők maguk hamar rájöttek, s november 13- án a következő határozatot hozták a községi nemzeti tanács és a községi képviselő- testület együttes ülésén:

„Dunaföldvár városnak Nemzeti Tanácsa és képviselőtestülete a mai napon gyűlést tartván, egyértelemmel úgy döntött, hogy államformául a köztársaságot akarja. Bizalommal köszönti a Magyar Nemzeti Tanácsot és arra kéri, hogy a nemzetnek akaratából erkölcsi erőt merítve, a magyar köztársaságot minél előbb kiáltsa ki.”

Kölesden 1918. november 17-én került sor a nemzeti tanács megalakítására és a már kikiáltott köztársaság köszöntésére. Idézzük a képviselőtestületi ülés jegyzőkönyvét :

„Előadó jelenti, hogy az országos nemzeti tanács helyi bizottságának, illetve helybeli nóptanács megalakítása mai nap délután 1 órára a községi lakosság alakuló közgyűlésre már egybehívatott.

Fábián Imre képviselőtestületi tag indítványozza, hogy a képviselőtestület is csatlakozzék a nemzeti tanácshoz, illetve jelentse ki, hogy a független Magyar 'Köztársaság megalakulását örömmel látja.

A képviselőtestület előadónak az országos nemzeti tanács helyi bizottság, illetve községi nemzeti néptanács megalakítása érdekében tett előzetes intézkedéseket tudomásul veszi és maga részéről az országos nemzeti tanácshoz való készséges csatlakozását az elöljárósággal egyetemben egyhangúlag kijelenti, a független Magyar Köztársaságnak, Magyarország szívében, a fővárosban történt kikiáltását és megalakulását nagy örömmel üdvözli, s ahhoz csatlakozik, a népkormány rendelkezésének magát mindenben aláveti, annak utasítását hűséggel teljesíti. Mely határozat közérdekű voltánál fogva közzé teendő”.

A képviselőtestületi ülések jegyzőkönyvei részletes képet adnak a polgári demokratikus forradalom és a Magyar Tanácsköztársaság eseményeiről. De a tőkés restauráció adatai i,s megtalálhatók benne. Tudjuk, a Magyar Tanácsköztársaság megdöntését követően, a proletárhatalom minden ellensége összefogott, szidalmazta, rágalmazta a megdöntött munkáshatalmat. Nem kis bátorság kellett ilyen körülmények között ahhoz, hogy elismerjék és jegyzőkönyvben rögzítsék a ta- nácshatailom helyi szervezeteinek jó munkáját. A pári képviselőtestületi ülés jegyzőkönyvében ezek olvashatók: (1919. október 19.).

„A képviselőtestület tekintettel arra, hogy a volt községi munkástanács működésének ideje alatt a község közönségével szemben kifogástalanul viselkedett, a község javait kifogástalanul gondozta, kárt nem okozott és egész működéséinek ideje alatt saját részére semmi néven nevezendő napidíjat vagy egyéb költséget a községi pénztárból fel nem vett — egyhangúlag kimondja, miszerint a volt községi munkástanács tagjait hivatalos kiküldetésük alkalmából éppen olyan napidíj illeti meg, mint amilyen a községi elöljáróság tagjai részére megállapíttatott,

vagyis a község határán kívül eső utazások alkalmával nappalra 8 K, éjjelre 8 K, éjjel és nappal 16 K. A község határán belül teljesített hivatalos kiküldetések alkalmával 4 K. napidíj számítható fel. A nap éjféltől éjfélig számítandó”.

Pénzről volt szó a szekszárdi képviselőtestületi ülésen is, 1919. november 26-án. Vendel István helyettes polgár- mester bejelentette, hogy a Magyar Tanácsköztársaság idején ellenforradalmi tevékenység miatt a város burzsoáziája kivetett hadisarc címén Lefoglalt 1 869 251 K és 17 fillér értékű betétkönyveket Budapesten megtalálták — és átadták tulajdonosaiknak. Ebből az alkalomból a tulajdonosok 4865 K-t adományoztak a város szegényei részére, azaz a teljes összeg 0,26 százalékát. Óh áldott jószívűség...

K. BALOG JÁNOS

'

Radnai Mátyás vizsgabiztossal