Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-15 / 139. szám
1980. június 19. ^NÉPÚJSÁG 7 Kávéi az ügyfélnek...? Utólagosan bevallom, hogy amikor kereken öt évvel ezelőtt dr. Bősz Endréné, a szekszárdi Városi Tanács vb-titkára arra kért, hogy Írjak az új ügyfélszolgálati irodáról, nem úsztam a boldogságban. A városi tanácson — egyebek közt — ügyfelekkel is kell foglalkozni. Ha erre a célra egy hivatal valamiféle „alhivatalt” hoz létre, akkor talán Parkinson úr nem is tévedett túl nagyot. Aki úgy vélte, hogy az íróasztal és az íróasztal melletti beosztás új íróasztalt, illetve ilyen beosztásokat szül. •Tévedtem. Igyekszem utánagondolni, hogy több mint fél évszázados életem során hány üvegablak előtt álltam már. Természetesen minden romantikus, mondjuk udvarlási szándék nélkül, hanem, mert az ablakok mögött ült egy ILLETÉKES (így, csupa nagybetűvel!), aki pecsétet adott, határozatot hozott és valamilyen döntési joggal volt felruházva. Számolási kísérleteimmel csődöt mondok, de egy emlékem biztos igaz. Az, hogy az üvegablak előtt nekem kellett meghajolnom és ez valamit érzékeltetett kettőnk helyzetéből. Az övéből, aki bent volt és az enyémből, aki kinn. » Nos, a minap álltam az üvegablak mögött és a legjobb akarattal sem tudtam felfedezni se magamban, se a körülöttem levőkben a birtokon belüli gőgjét, netán nagyképűségét. A színhely a szekszárdi Városi Tanács ügyfélszolgálati irodája volt, akik pedig az üvegablakon kívül tevőkkel tárgyaltak, pompásan felkészült, kellemes modorú tanácsi dolgozók. Az ügyfél (mint egyenrangú „fél”) velük szemben skay-huzatú széken ült, kérte, várta és meg is kapta a felvilágosítást. A háttérben hirdetőtábla és egy gigantikus méretű filodendron. Utóbbi nem tanácsi tulajdon, hanem a vb-titkárnő sajátja, akinek egész egyszerűen kinőtt a lakásából, akkora lett. Itt viszont barátságossá, hangulatossá varázsolja a helyszínt. Odakinn épp egy aggódó nagymama ül, aki most érettségiző unokája részére tudakol álláslehetőségeket. Felsorolnak neki egy litániára valót. Aztán, viszonylag rövid idő leforgása alatt, sorra- kerülnek még a következő ügyek: — Fellebbezés egy lépcső és támfal építésének elmulasztása miatt kirótt bírság ellen. — Beadvány adómentességre, mely szőlőtelepítés után jár. — Lakcímváltozás bejelentése. — Tanya építésének engedélyezése iránti kérelem. (Kettő.) — Kérvény 910 négyzetméternyi szőlő telepítése iránt a C$ö- tönyi-völgyben. —- Ugyanez 1180 négy^tméter esetében, de ezúttal a Szent- mihály-dűlőben. — Lakásigénylés. (9 esetben.) Ezzel a kilenc jelentkezővel a megyeszékhelyen nyilvántartott jogos lakásigények száma 3050-re emelkedett. Aztán váratlan fordulat. Felbukkan egy cseppet se falusiason öltözött asszony és közli: — Kérek egy kávét! Kávéval se Mátyás Ferenc tanácsos, csoportvezető, se munkatársa, dr. Vass Gáborné nem tud szolgálni. — Hát ez nem presszó? — így a csodálkozó kérdés. Valóban nem presszó, bár a berendezés csalóka. Az érdeklődő távozik, de jogcímet teremt arra, hogy én érdeklődjek tovább: — Mennyire hat a szép környezet az ügyfelek modorára? A tanácsiak összenéznek, aztán megegyezünk abban, hogy talán hat, de semmiesetre sem mindig. Egyáltalán nem ritka a mogorva, netán modortalan ügyfél, aki, ha nem kap adj uramisten, de tüstént választ a kérdésére, könnyen odavágja: — Ha nem tudják, miért vannak itt? Azért vannak itt, hogy naponta legalább 50—70 ügyfélnek ne kelljen a számára idegen folyosókon kóborolnia, összevissza bekopognia különböző, ismeretlen ajtókon és instanciáznia. Nyolc sűrű sorokkal telerótt, sokszorosított oldalra rúg az ügyfélszolgálati iroda hatáskörébe tartozó feladatok listája. Nem vagyok rest, végigszámolom. Az azonnal elintézhető ügyek csoportja 15 lehetőséget tartalmaz, ide értve a munkakönyvek kiállítását és a kisiparosok pénztárkönyvének hitelesítését is. Kapható 94-féle (!) különböző szöveges tájékoztató és 36-féle nyomtatvány. — Gyanítom, hogy a 94-féle tájékoztató birtokában ilyen célra napszámba ki se kell nyitni a szájukat... A tanácsiak nevetnek: — Dehogy nem kell! Az emberek igen jelentős százaléka átveszi, megköszöni a tájékoztatót, hazaviszi, nem olvassa el, és aztán eljön megkérdezni ugyanazt* Pedig ha jól emlékszem, az írásbeliséget már III. Béla magyar király bevezette a hazai hivatali ügyintézésben. — Mivel van a legtöbb gond? Nehéz megmondani, de alighanem a lakásbejelentésekkel. Ezen a téren hazánk fiai cseppet sem hívei a formaságoknak. Edzett tanácsi tisztviselők olyan esetre is emlékeznek, amikor valakinek csak ideiglenesen bejelentett lakása volt, de állandó egy se. Amióta a házfelügyelők kezében nincs lakónyilvántartó könyv, egy- egy nagyobb szekszárdi bérházban (magam is ilyenben lakom) nem lehet elvárni tőlük, hogy tudják, kivel élnek egy fedél alatt. Ezzel már az ügyfélszolgálati munkából levonható távolabbi következtetések kissé ingoványos területéhez érünk. Végtére is az előbbi, mondjuk úgy, hogy bejelentési kedvetlenség az állampolgári fegyelem egyik lazaságára vall. Egy hosszabb időszak itteni megfigyelése igazolja (amit az ember úgyis tudott), hogy az új lakásigénylők zöme fiatal, örvendetes módon azonban a szőlőtelepítési kérelmek is fiataloktól származtak. — Mi kell ahhoz, hogy valaki itt dolgozzon? Elsősorban tapasztalat és a tanácsnál folyó munka átfogó ismerete. Mátyás Ferenc tanácsos 1951-ben lépett tanácsi szolgálatba és 1955 óta van a városnál. Segítőinek, munkatársainak tapasztalata kisebb ugyan, de felkészültségük jó, és ami alighanem ugyancsak fontos, fegyelmezettek, jók az idegeik. Az emberekkel való foglalkozásnak ez egyik fontos előfeltétele. • — Ott fönn, az emeleten mi a vélemény önökről? A tanács vezető tisztségviselői és a tehermentesítést a saját bőrükön érző osztályvezetők részéről egyértelműen jó. Előfordulhat, hogy akad olyan tanácsi tisztviselő, aki saját munkájának fontosságát csak azzal tudja igazolni, ha instanciázók fordulnak meg az asztalánál. Ezek véleménye nem fontos. Egy valami azonban talán igen, nehogy félreértés legyen. Az ügyfélszolgálati iroda nem szüntette meg, csak könnyíti az emeleti osztályok ügyfélfogadó tevékenységét. Ez változatlanul zajlik. Fogadóórák idején. ORDAS IVÁN Most nyár következik... Beszélő rajzok Idő: 1980. június 10. Margit napja. Érdemes és fontos ezt rögzíteni, mert már megvolt az évzáró a tamásiak II. számú óvodájában, ahonnan szeptemberben — két nagycsoportból — hatvan gyereket indítanak az iskolás életbe. Lévén gyors lába az időnek, az, amire vár a hatvan kisdiákjelölt, a nyár hamar elillan, pedig ez semelyik másik évszakhoz nem hasonlítható. Ez az igazi játékok, a növekedés, erősödés, nagy fölfedezések, kalandok ideje apukákkal, anyukákkal, testvérekkel, nagyszülők viszontlátásával, utazásokkal és megannyi együtt élvezhető jóval. Csurgó Sándorné vezető óvónő irodájának falán a „Hetirend” ajándékba kapott vidám gyermekrajzok társaságában csak formalitás a hatvan, távozás előtt álló kisleányra és kisfiúra nézve. Ök már csak játszanak, s nem történik baj, ha ebéd után hiába szeretnének szófogadó- an elaludni. Onnan az engedékenység, hogy mind megfeleltek az iskolaalkalmassági vizsgálatokon, azaz érettek azokra az alkalmazkodási követelményekre, melyek nehézségi fokáról nyilatkozni csak az első osztályos tanítónénik tudnak. Márkusné Tóth Ibolya óvónő csoportjának tagjai nem túl lelkesek, amikor kérésemre félbeszakad a jóízű játék, be kell vonulni a foglalkoztató terembe, s körülülni az asztalokat. Rögtön fölenged viszont a tiltakozó ellenállás, amikor meghallják, hogy ki-ki azt mondhatja el szóban és rajzban, milyennek látták az iskolát, amikor ismerkedni voltak ott. Fölszakadnak a közlésvágy zsilipjei, azt- se tudjuk, kire figyeljünk, mert hamarabb nyílik a száj, mint amilyen hamar észrevesszük jelentkezését. Kis barátaimnak a világról szerzett ismeretei — szóbeli vallomások alapján — igen reálisak, mivel semmi ijesztőt nem találtak az iskolában, mellette nagyon aprólékosan megnéztek mindent, pedig az ő korukban a tárgyak, dolgok rendje messze nem úgy láttatja még magát, mint serdült, ifjú, vagy felnőtt korban. Hosszú idejük volt a történtek regisztrálására, valahogy mégsem lep meg, hogy mikor ábrázolásra kerül sor, majd minden gyerek a tanító nénit rajzolja a tanári asztal mögé, majd pedig azt, ami biztonságérzetüket erősítette, hogy látogatásukkor két elsős között foglaltak helyet a padokban az óvodások. A tábla, a virág, az óra, a csengő, semmi sem hiányzik a rajzokról abból, ami egy osztályteremben látható. A színek pedig káprázatosak, pedig ezeknek az élmény- beszámoló rajzoknak semmi közük a képzeletet a valósággal keverő szürrealizmus elvarázsolt világához. Ezzel majd a másik nagycsoport lep meg a nyárról „beszélve”, amikor visszatér Margit-napi köszöntő útjáról. Molnár Gyuláné vezetésével érkezésemkor indultak virággal és ajándékba készített gyönyörű rajzokkal a nyugdíjas Kersák Jánosné, Margit nénihez, aki vezető óvónője volt a központi óvodának és óvónénije azoknak is, akik felnőve, később a pályatársai lettek. A parányi asztalokat négyen ülik körül, s feltűnik e sok szorgoskodó között egy kisfiú, aki rajzol is, nem is. — Neked nem tetszik ez a játék? — kérdezem hozzáhajolva. A pillantás, amit nyombani válaszul kapok, rendreutasító. — Ez nem játék! — mondja. Később mégis munkához lát. Pedig igaza van. A rajz nem játék, hanem a kifejezés eszköze. — Mit gondolsz, nem csúnya így a tanító néni? A kérdező szőke hajú, őzike szemű kislány. Társai előbb aggodalmasan, majd földerülő ábrázattal vizsgálják a rajzot és tiltakoznak. „Nem, nem, ez a tanító néni szép és aranyos!” De lehet-e más, akit csak nevető szájjal képesek lerajzolni a gyerekek? A derűs arc, számukra egyenlő a kedvességgel, azzal a megnyugtató tudattal, hogy bizton számíthatnak rá, majd amikor nehéz lesz négy órán át komoly iskolásként viselkedni, figyelni, kérdésre válaszolni és megtanulni, hogy az iskolás akkor beszél, amikor kérdezik. A terítés zajai vetnek véget eszmecserénknek. Megyek a köszöntésből hazaérkező másik csoporthoz. Csivitelésben törnek ki üdvözlésképpen, hiszen az élmény, amiben részük volt, azonnali megosztást követel. Margit óvónéni nagyon örült. Különösen a gyönyörű rajzoknak és nem bánta, hogy a ház minden zegzuga megtelt a látogatók vidám zsivajával. A kiskacsákat is megnézték, volt aki be is ment a baromfiudvarba, pedig ott volt a kakas! Amint csillapodnak a kedélyek, jön az új izgalom. A nyár? Az jó lesz! Lehet fürdeni, csónakázni, labdázni, és még ezerféle dolgot csinálni. Az alkotóműhellyé alakuló foglalkoztatóban ettől függetlenül a Balaton, a víz, a zöld, a Nap fogadtatik el szinte kizárólagos témának. Igazán sajnálom, hogy a képzelet rögtönzött próbájának remekeit nem tudom azokkal a csodálatos színekkel közreadni, amivel a gyerekek elkápráztattak a maguk naivitásában esztétikusként élhető munkáikkal. Bevallom ugyanakkor, hogy a legcsekélyebb mértékben sem sértette realitásérzékemet, hogy a mindig izgalmas állatkerti kirándulás reményében rajzolt zsiráf sörénye kék, vagy, hogy Bathó Szilvikét a zalai nagymamához utaztató se-moz- dony, se-dízel kéményéből menetirányba gomolyog a füst. De az sem ám, hogy az egyik rajzon annyi hal nyüzsög a Balatonban, hogy a halkavalkád fölött elhaladó két hajó hullámhegyeken táncol. Kárpáti Kinga se hozott igazán zavarba, pedig fölülés oldalnézetből egyszerre rajzolta le azt a vonatot, amivel majd nyaralni indul. Sőt. Készségesen hittem el, hogy a szeretett Balaton partján álldogáló két görcsös fűzfán cseresznye és alma is tud teremni. Mert miért ne teremne?! Ma még óvodás pajtásaim nyugodtan keverhetik össze tetszésük szerint a képzeletet a valósággal és láthatják csodálatosnak, amit a játék varázslatától elszokott felnőtt fejcsóválgatva nevez furcsának. A tárgyak, dolgok rendje, hivatalosan szeptembertől változik. Addig még az óvodás teljesítményigény van érvényben. Kár, hogy hatvan új barátom emlékezetéből az idő kimossa majd ezt az iskoláskort megelőző, utolsó nyarat. LÁSZLÓ IBOLYA Ez a vonat Zalába megy.. Száll a labda, megy a hajó Balaton, a vízközei örömeivel A tanító néni
