Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

10 KÉPÚJSÁG 1980. május 1. Fernand Reynaud: A bíró Bíró: Nos, Durand, hall­juk, mit művelt. Durand: Már megbo­csásson bíró, én semmit sem mű... Bíró: Hogyan?! Hogy szólított?! Engem, a bíró­ját?! Durand: Ezt mondtam: „Bíró”. Bíró: így kellett volna mondania": „Bíró úr”! Durand: ön azonban Durand-nak nevezett. Szó­lítson „Durand úr”-nak, és akkor én is „bíró úr”- nak nevezem. Bíró: Nyolcnapi elzárás­ra ítélem a magas bíróság megsértése miatt! Ez nem színház, és maga nem azért- jött ide, hogy szórakoz­zék! Nemde, ülnök úr? Ülnök úr, csupán azért lökdösöm, hogy felébred­jen. Amikor a bíró be­szél, akkor tilos aludni. Lesz még ideje, hogy ki- aludja magát, amikor az ügyvéd emelkedik szólás­ra. Durand: Éjjel fél egy volt... Bíró: Éppen a legjobb időt választotta a sétá­ra. .. Mi a foglalkozása? Durand: Művész va­gyok. A rádióban szere­pelek. Bíró: Mindennap? Durand: Természetesen nem. B'író: Hallják, ülnök urak? Monsieur Durand teljesen rendszertelenül keres. Tehát, már fél egy volt, maga pedig összeta­lálkozott egy fiatalember­rel, aki — az ügyvédje előadása szerint — éppen munkát keresett. Durand: Ostobaság, hi­szen borotva volt a kezé­ben! Bíró: Újabb hatnapi el­zárásra ítélem a bíróság megsértéséért! Annál in­kább, mert az ügyvéd megmagyarázta, hogy miért volt borotva az ügyfele kezében. Percek­kel előbb borotválkozott meg, és elfelejtette helyé­re tenni a borotvát. És maga mégis megütötte! Igaz vagy nem? Durand: Nem tudom, miért kellett éppen éjjel fél egykor borotválkoznia, de azt tudom, hogy meg­próbálta kinyitni az autó­mat. Bizonyára azért, hogy levágja a bőrt az ülések­ről! Bíró: Tehát, maga meg­ütötte. Ezáltal túllépte a jogos önvédelem határát. Hiszen ez a fiatalember semmit sem akart magá­tól. Az autóval, egy élet­telen gépezettel volt dol­ga. .. A törvényt nem azért találták ki, hogy megszegjék! Ha története­sen találkozik valakivel, aki éppen beszállt az autójába, akkor nem sza­bad ököllel rátámadnia, hanem meg kell kérdeznie az illetőtől a nevét, a cí­mét, a családi állapotát, és felkérni, hogy várakoz­zék kis ideig a bűncselek­mény színhelyén, míg ön tanúkért szalad — leg­alább két tanúért? Mit mond erre? Durand: Én. .. roppantul sajnálom... bíró úr... Fordította: GELLÉRT GYÖRGY Kortárs képzőművészek József Attiláról Kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban Bánkuti István szobra (Hauer Lajos felvétele — KS) A Petőfi Irodalmi Mú­zeum kiállítótermeiben lát­hatók azok az alkotások, amelyek József Attila szü­letésének 75. évfordulójára a Magyar Képző- és Ipar­művész Szövetség felhívásá­ra készültek. Az április 9- től augusztus elejéig megte­kinthető kiállítás színesen mutatja be a mai kortárs képzőművészet kapcsolatát a József Attila-i életműhöz. Az irodaiam és képzőművészet találkozásának lehetünk ta­núi a mintegy félszáz gra­fika, huszonhárom festmény, tizenhat szobor, érmek és iparművészeti alkotások megtekintésekor. Többfajta stílusirányzat és szemlélet- mód jelenlétét érezzük a ki­állított alkotásokban. A te- matikusabb megfogalmazá­sok helyett szorosabb kötő­dések tárultak fel. Részben a külváros élményét és szí­neit dolgozzák fel, részben a mama-élményt fogalmazzák meg grafikusaink, iparmű­vészeink. A makrokozmosz- szá tágult József Attila-i költészet és értelmezés is helyet kapott a grafikai la­pokon, sorozatokon. A koz­mikussá növesztett életérzés Kovács Imre Földmadár cí­mű sorozatán és Swierkie- wicz Róbert Üstökös című sorozatán érzékelhető első­sorban. De figyelmet érde­melnek Püspöky István és Muzsnai Ákos grafikái is, amelyek egy széthulló világ érzetét keltik. A festményeken közvetle­nebbül kiugranak azok a nehézségek, amelyek a mű­vészeti ágak különbözőségé­ből adódnak. Ahol túlságo­san is előtérbe kerül az epi­kus megfogalmazás, ott gyengébbnek érezzük a mű­vészi hatást. Számos portré készült például többnyire az ismert József Attila-fotók alapján, vagy más esetben a költő arcvonásaira aligha emlékeztető figurális ábrá­zolást látunk viszont, ame­lyek nem rendelkeznek az­zal a festői többlettel, ame­lyért szívesebben néznénk a festményt, mint a fotót ma­gát. Kevesen vállalkoztak József Attila portréjának szoborbeli megmintázására. Hatásos, jó portréval e té­ren is adósunk még a ma­gyar képzőművészet. A Petőfi Irodalmi Mú­zeum képzőművészeti kiállí­tása, amelynek címe „Én, József Attila, itt vagyok”, a költő egy verséből vett idézetével tulajdonképpen arra vállalkozott, hogy be­mutassa ennek a költői je­lenlétnek időszerűségét és milyenségét. Ennek eldönté­sét pedig a kiállítás láto­gatóira bízza. MACHT ILONA A költő vendéglőbe ment ebédelni. Az ebéd azonban nem nyerte meg túlságosan a tetszését, ezért elkérte a panaszkönyvet. Hozták is azonnal. A költő elővette a töltőtollát és írni kezdett. Fél óra múlva, amikor kilépett az étterem ajtaján, a pincérek izgatottan ha­joltak a panaszkönyv fölé és olvasták a bejegyzést a harminchatodik oldalon. A költő a panaszát vers­ben írta meg... Nem sokkal ezután a ze­neszerző ebédelt ebben az étteremben és mert ő sem volt túlságosan elégedett azzal, amit kapott, ő is kér­te a panaszkönyvet. Lapoz­gatás közben rábukkant a költő versére. Azonnal át­hangolódott lírai hangulat­ra, előkapta a töltőtollát, bevonalkázta a harminche­tedik oldalt, néhány kar­mesteri mozdulatot tett, majd egyvégtében teleírta az oldalt kottajegyekkel. Aztán keltezés, aláírás és mint aki jól végezte a dol­gát, elhagyta a vendéglőt. Néhány nap múlva a pa­naszkönyvet ellenőrzésre kérték be a tröszthöz. A „vörös sarok”-ban össze­Borisz Larin: A panaszdal gyűltek a részleg- és osz­tályvezetők, a főosztályveze­tők és a revizorok, sőt, ma­ga a vezérigazgató is ott volt. A kereskedelmi osztály vezetője ült a zongora mellé, a termelési főnök, kezében a panaszkönyvvel, a mikrofonhoz lépett. — „Panaszdal...” — kezd­te a konferálást. — Vaszil- kov szövege, Borodatszkij zenéje... A kereskedelmi főosztály- vezető energikuson csapott a billenytűkre, majd fel­hangzott a megzenésített panaszdal. Amikor vége lett, a ve­zérigazgató a jelenlévőkhöz fordult: — Nos, kinek hogy tet­szett? Az egyik idős revizor szó­lalt meg elsőnek: — Mit is lehet mondani.. — vakarta meg az állát. — A vers egészében nem ki­fogásolható, bár én személy szerint kevésbé kedvelem a ritmikus verset, inkább a szabad verselés híve va­gyok... — De hiszen a rímei se tökéletesek! — replikázott a hűtőház főnöke. — Micsoda rím az, hogy „falat-vacak...” Az asztal körül kuncogás támadt. Az igazgató szemüvege végigpásztázott a körbenülő- kön. — Legyünk komolyak, elvtársak. Éppen ezért sze­retném hallani a főszakács véleményét! — Lehet, hogy éles lesz a bírálatom — kezdte a meg­szólított. — De számomra a zene meglehetős monoton­nak tűnt. Választhatott vol­na fordulatosabb megoldást is! Egyébként sem volt összhangban a verssel... — Minden világos, elvtár­sak! — összegezte a tanul­ságot az igazgató. — Ezzel az alkotással nem kell fog­lalkoznunk. Semmi vissz­hangja nem lenne a hallga­tóságnál. Ettől függetlenül, Marja Nyikolajevna — for­dult a termelési főnökhöz — ön figyelemreméltóan szép stílusban játszotta el a dalt... Fordította: ANTALFY ISTVÁN Zrínyi Miklós emlékezete Neve mellé az utókor ok­kal illesztette ezeket a jel­zőket: költő, hadvezér és politikus. Irodalmi alkotá­sai, elsősorban a Szigeti ve­szedelem a magyar múlt számottevő értékei. A török- ellenes harcokban bátor és leleményes katonaként vett részt. Államférfiként az or­szág gondjait vette vállára. Egy nehéz, bonyolult kor­szak összetett, sokarcú egyénisége volt. A magyar késő reneszánsz talán utolsó nagy alakja. Gondoljuk el: amikor háromszázhatvan év­vel ezelőtt megszületik — 1620. május 1-én —, már csaknem egy százada a tö­rök az úr az ország nagy részén. A Felvidék és Nyu- gat-Dunántúl Habsburg fennhatóság alatt áll. A tö­röknek adózó Erdély pén­zért váltja meg viszonyla­gos önállóságát. A Zrínyi családban nagy hagyománya él a műveltségnek, a köz­életi gondolkodásnak, a tö­rökellenes harcnak. A fiatal Zrínyi Miklós Szigetvár 1566-os hősi várvédelméről talán olyan öregektől hal­lott mesélni, akik tizen­nyolc-húsz éves fejjel az ostrom szemtanúi voltak. Ha várat épített, falakat erősített, ha lesvetésre in­dult, vagy rajtaütött a mar- talóc törökön: birtokait és az országot egyszerre véd­te. Ha kereskedőkkel tár­gyalt, ha pénzt gyűjtött, ez a pénz saját Csáktornyái vá­rának és a hazának az ere­jét egyszerre növelte. Csa­ládi és magánemberi érde­keit mindig összekapcsolta a nemzeti, közösségi célok­kal. A Muraközt soha nem tudta a török elfoglalni. Zrínyi viszont fölégette az eszéki hadi hidat, s elvágta a török fő utánpótlási vona­lát. Fölépítette a Dráva és a Mura összefolyása közelé­ben Uj-Zrínyivárát. S meg­kísérelte Kanizsa visszavé­telét is a töröktől. Gondolkodása, probléma- érzékenysége messze túlter­jedt birtokai határán. A Habsburg-uralkodóval és az erdélyi fejedelemmel levele­zett. Országgyűlésre járt; Zágrábba, Pozsonyba, Bécs- be utazott. A nemzeti had­sereg megszervezésén töp­rengett. A királyválasztás alkalmával különféle politi­kai terveket szőtt. Képessé­gei alkalmassá tették volna, hogy nemcsak egy megyé- nyi terület, de az ország gazdája is legyen. Kevés volna azonban Zrí­nyiben csak a kiváló kato­nát és a messzire tekintő politikust látni. Valójában a körülmények rótták rá ezt a szerepet. Ha rajta áll, nem kardot, hanem egész életé­ben talán könyveket forgat. Tizenhat éves korában Itá­liába utazik, ma úgy mon­danék : féléves olaszországi tanulmányutat tesz. Itáliai kapcsolatait később is meg­őrzi, s amit Rómában és Velencében látott, az épüle­tek, a festmények szépsége később is mértéket jelentett számára. Kedveli a zenét, a virágokat, szeret vadászni, képeket, érmeket gyűjt. A kard nemcsak az emberi élet kioltására alkalmas fegyver a számára, hanem szépmívű ötvösmunka is, dísz, művészi érték. Könyv­tára még a nyugati utazó­ban is ámulatot ébreszt: ko­ra tudományossága minden fontosabb művét megszerez­te. Számos idegen nyelven olvas és levelez. Érzéke volt a nyelv, a stílus finomsá­gaira, a gondolat árnyalt és művészi kifejezésére. Vala­mi jelképest kell látni ab­ban, hogy mikor a körül­mények szorongató hatására végérvényesen búcsút mond a költészetnek, ezt a búcsú­zást is versben teszi: „Nem írom pennával, (Fekete tén- tával,) De szablyám élivei, (Ellenség vérivel,) Az én ö- rök híremet.” A régi magyar költészet­nek talán legszebb négy so­ra az a vers, amelyben ha­lálsejtelmét fogalmazza meg. A megszokottól eltérő szó­rend csak növeli a kifeje-, zés érzelmi feszültségét: „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, (Órám tisztes­séges csak légyen utolsó, (Akár farkas, akár emész- szen meg holló:) Mindenütt felyüi ég, a föld lészen al­só.” Fölösleges azon tűnőd­ni, s találgatni, hogy meg­sebesített vadkan vagy bé­csi orgyilkos oltotta ki éle­tét* Zrínyi -élete úgy ért vé­get, mint a görög sorstra­gédiák. Halála szükségszerű és tragikus halál éolt. Mind­össze negyvennégy évet élt. Útját tragédiák kísérték vé­gig. Még kisgyerek korában elvesztette szüleit. Meghalt első felesége, eltemette két gyerekét. Kanizsa alól el­parancsolta a császár. Uj- Zrínyivárát lerombolta a török. A magyarországi ha­dak fővezérévé nem őt, ha­nem Montecuccolit nevezték ki. A szentgotthárdi csatát — ilyen még nem volt a történelemben — olyan bé- kötés követi, amely a vesz­tes töröknek kedvező. Bará­taiban, irodalmi terveiben, politikai álmaiban csalód­nia kellett... Szövetségesei cserben hagyták. A nádor­ságra hiába pályázott. A bécsi haditanácsban megrá­galmazták... 1664 után élete folytathatatlanná vált. El se tudjuk képzelni, mit tehe­tett volna a szégyenletes vasvári békekötés után. Ta­lán ugyanarra az útra sod­ródik, mint öccse, Péter? A kursaneci erdő avarján a korszak legkiválóbb ma­gyarjának élete tragikus szükségszerűséggel ért vé­get. Zrínyi Miklós személyisé­ge, élete és sorsa sokat foglalkoztatta az utókort. Minden kor kereste a hoz­zá szóló üzenetet. Petőfiék, a reformkor nagy nemzedé­ke a Habsburg-ellenesség- hez talált benne jelképet. Babits Mihály az Itáliát já­ró, a Szent Márk dicső te­rének köveit taposó férfit eleveníti meg. Illyés Gyula a két Zrínyi testvér, Miklós és Péter kapcsolatában a népek barátságának és test­vériségének a szükségszerű­ségére mutat rá: „Péter le­fordította Miklóst”. Tudni­illik Zrínyi Miklós nagy művét, a Szigeti veszedel­met öccse, Péter, ültette át horvát nyelvre. Zrínyi Miklós tudta, hogy nem lehet eszmények nél­kül élni. Ezért állította a maga kora elé a csaknem száz esztendővel korábban történt eseményt, Szigetvár hősi védelmét. Zrínyi Mik­lós maga is példa-ember volt. Neve a magyarság ön­becsülésének, szabadságvá­gyának, az egyéni és a kö­zösségi helytállásnak, a tör­ténelem előtti felelősségnek ma is vonzó példája. TÜSKÉS TIBOR KASSÁK LAJOS: Májusi ihlet Messziről jöttem, s ők azt mondták, maradj velünk, pajtás házuk kapujában álltak, vígan, szomszéd szomszéddal s láthatták a feladatot, mit teljesítenem kell vörösen lobogó zászlót vittem a tömeg előtt. Munkások és parasztok vándoroltak az utakon csapongott a szél, s a messzeségben kertek virultak ki szembe jött velünk, hihette, a zengő időben ölni és gyújtogatni indulunk egy világ ellen. S lépkedtünk harag nélkül, csak azért, hogy felmutassuk igaz szívünket fájdalmaival, reményeivel hogy világgá énekeljük májusi ünnepünket mely belőlünk sarjadt, s megmutatja arcunk redőit. Ó, hát kicsodák a mi hű barátaink, daloltuk gyertek velünk mind, hogy újjá építsük a világot s mentünk, mentünk távoli jelek fényintése felé trombiták szóltak, s az égen aranyvitorlák ringtak. Garabuczy Agnes munkája Kóka Ferenc festménye Bér Rudolf képe

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents