Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-11 / 109. szám
ö tíÉPÜJSÁG 1980. május 11. Múltunkból — Beszélgetésünket aktuálissá teszi, hogy május 9-én volt a győzelem napja — harminöt éve ért véget Európában a második világháború, amelyben te fegyverrel a kézben harcoltál a fasiszták ellen. Igaz, hogy az évforduló két nappal megelőzi a vasárnapot, de talán ez mégsem számít. Egy szomorú esemény is fokozza időszerűségét, Tito elnök halála. Titóé, aki az antifasiszta háború nagy államférfiul — hadvezérei közül a legtovább élt és dolgozott a győzelem után. — Megrázott a hír engem is, bár már hónapok óta várható volt. Milliók gyászolják „Drug Titót” és nekem ez személyes gyász is. Hiszen azon kevesek közé tartozom — legalább is a magyarok közt —, akivel kezet fogott, beszélgetett. Előszóra bori koncentrációs táborban hallottam a nevét. Mi, a láger rabjai — halálraítéltjei suttogva, reménykedve ejtettük ki. Őrzőinket, az SS-vadáilatokat rémület fogta el, ha — távoli fegyverropogás hallatán — egymás közt beszéltek róla. Amikor sikerült — ötöd- magammal — megszöknöm, az ő partizánjait kerestük és találtuk meg háromnapi bolyongás után és álltunk be közéjük. Éjszakánként, belo- pódzva a németék megszállta falvakba, Titót éltető jelszavakat meszeltünk a Tito fejére kitűzött több százezer dínáros vérdíjat hirdető plakátók alá és prespánlemez- ből kivágott sablonnal az ő arcképét festettük a falakra. Számtalan akciónkban tulajdonképpen az ő parancsait hajtottuk végre. — Es a kézfogás? — Arra csak húsz évvel később került sor. 1964. szeptemberében Tito elnök magyarországi látogatásakor. A hivatalos tárgyalások befejezésének mintegy „záróakkordjaként” fogadást rendeztek a Parlamentben. A meghívót, amit erre kaptam, ma is őrzöm, sok becses emléktárgyam, ereklyém —, mint a molyette partdzánsap- kám a bori láger munkaigazolásai, ebédjegyei, a Kragujevác felszabadításakor egy szovjet katonától kapott Komszomol-jelvény... — között. A kupolacsarnokban megtartott ünnepség után harminckettőnket — Jugoszláviában harcoló magyar partizánokat — a Vadászterembe hívtak, külön beszélgetésre. Az asztalfőn Kádár elvtárs és Tito elvtárs ült. A pohárköszöntők után Tito odajött az asztalokhoz, beszélgetni. A harmadik, vagy a negyedik „asztaltársaság” volt a mienk. Kezet fogott mind a négyünkkel — kezének szorítását ma is érzem, baráti szavait ma is hallom. Megkérdezte: van-e itt valaki, aki beszéli nyelvünket? Én válaszoltam csak: igen, Tito elvtárs, én az alatt a tizenhat hónap alatt megtanultam szerbül, persze olyan jól nem beszélem ezt a nyel- met, mint ön, ezért mégis jó lenne egy tolmács. — Nem kell ide tolmács, megértettem minden szavadat — mondta nevetve —, elboldogulunk mi így is, magunk között. Itt meg kell jegyeznem, hogy náluk általában a tegeződés járja, de én mégsem mertem egyből így szólítani. Aztán megkérdezte, hol harcoltam, melyik divíziónál, brigádban, milyen akcióban vettem részt és hamarosan kiderült, ismerte parancsnokaimat, sőt emlékezett az egyes fontosabb akcióinkra, fegyvertényeinkre is. Néha ki-kijaví- totta, amit mondtam, ha például múlt időt használtam a jelen idő helyett, aztán partizándalokat énekeltünk, majd ismét kézfogás és ment a következő asztalhoz. De ha azt nézzük, amit először mondtál — a május kilencedikét — az én esetemben a tizenegyedike is stimmel. A szlovéniai Maribor felszabadításáért harcoltunk akkor és a várost védő SS- alakulatok nem vették tudomásul a kapitulációt, számukra még két napig Marienburg volt a város neve. Május 11-én sikerült tönkreverni őket és maradványaikat megadásra kényszeríteni. Utána még hetekig tartott, mire sikerült a környező erdőkben bujkáló kisebb-na- gyobb bandákat felszámolni. Még május végén is voltak halottatok, sebesültjeink. És hadd tegyek hozzá — már a dátumhoz — egy személyes családi eseményt is. Négy évvel később, 1949 május 9-én, a győzelem napján született a kislányunk. A kereskedelmi és vendéglátóipari, majd a pedagógiai főiskola elvégzése után ma a Belkereskedelmi Minisztérium vezetőképző intézetének tudományos munkatársa. — Honnan indultál? — Szászváron születtem és nőttem fel. Apám kereskedelmi alkalmazott volt, anyám egy bonyhádi céginek bedolgozójaként egészítette ki apám keresetét a héttagú család eltartásához. A falu fele német ajkú volt, így tanulhattam meg én is németül. Ennek egyébként még sok hasznát vettem. Zsidó létemre nagyon jó barátságban voltam osztálytársaimmal, soha sem éreztették velem, hogy más lennék, mint ők, együtt fociztunk, együtt követtük el a különféle diák- csínyeket, csak az volt a különbség, hogy — lévén az elemi római katolikus iskola — nekem nem kellett hittanra, misére járni, gyónni, áldozni. Tanítóm — Székely Ferenc, akire ma is nagy tisztelettel és hálával emlékszem — nagyon szeretett. Kérte szüléimét, taníttassanak, de, hát hiába, a megélhetéshez is kevés volt a család egyre bizonytalanabb és egyre kevesbb jövedelme. Műszerészinasnak mentem. De a vágy mindig élt bennem, hogy tanító legyek. Mert már akkor éreztem, hogy nincs annál nagyszerűbb, mint embereket tanítani... | — Végül is sikerült... — Hát igen. Harminc éve vagyok pártpropagandista, tizenhét éve az esti egyetemen tanítok és a propagandistamunkáért az elsők között kaptam meg — 1977-ben — a Munka Érdemrend arany fokozatát. — De térjünk vissza fiatalkorodra... — Abban az időben engem csak egy cél vezetett: pénzt keresni, megélni, magamat eltartani — ez inas- korom óta megy —, és besegíteni a család eltartásához. Végeztem én mindenféle munkát, szenet hordtam zsákoltam, csomagokat cipeltem Pesten. Akkor már érvényben voltak az első zsidó- törvények, ezek csak az értelmiségi foglalkozásúakat érintették, de mindig akadtak emberek, akik igyekeztek a törvényeket is túllicitálni. Tudtam, ha továbbra is alkalmi munkákból élek, Pesten menthetetlenül el- züllök. A Paulay Ede utcában szólítottam meg egy te- herautó-sofőrt, nem tu-e egy sofőri állást. — Itt van ez a kocsi, egy kiskőrösi cégé. Én úgyis csépelni megyek, majd beajánllak... így lettem sofőr — hol a teherautót, hol az Opel Olympia cabrioletet vezettem a Szabolcs Salamon és Fiai kiskőrösi cégnél. Negyven májusában SAS-behívóval a hadsereg vette igénybe a kocsit, bevittem és engem — aki még be se voltam sorozva — a kocsival együtt ottfogtak Szegeden az ötödik Zottmund utász zászlóaljnál. Két hét múlva már Piroska főhadnagy úr sofőrje voltam. „Főhadnagy úr alázatosan jelentem, én zsidó vagyok”. — Ezt szükségesnek tartottam bejelenteni, amikor jelentkeztem nála. — „Nem azt kérdeztem, hogy milyen vallású, hanem hogy mire szól a jogosítványa.” — — mondta mérgesen. — „Ezután azt teszi amit én parancsolok !” Vittem-hordtam az erdélyi bevonuláskor, negyvenegy tavaszán a Délvidéken — ott már lőttek is ránk —, majd 1941. augusztusának végén jött — őt jobban meglepte, mint engem, aki már számítottam rá — az a bizalmas hadtestparancsnoki parancs, amely szerint az ösz- szes izraelita vallású egyént, redfokozotra és beosztásra való tekintet nélkül, azonnal át kell vezényelni a hódmezővásárhelyi közmunkaszolgálatos zászlóaljhoz. Ekkor — először és utoljára — kezet fogott velem és átadott egy — üresen hagyott keltezésű és határidejű — nyílt parancsot: „Édes fiam, én ezzel a rendelkezéssel nem értek egyet, de a parancs az parancs. Tudja, most milyen lehetőséget kapott, azt tesz, amit akar... — És bevonultál Hódmezővásárhelyre ? — Kétheti bonyhádi „lógás” után. Ott meg a parancsnok tolt le: Édes fiam! Miért nem tudtál még két hetet várni. Mert, ha akkor jössz, itthon maradsz. Most pedig megyünk hadműveleti területre, a keleti frontra. Hogy mi történt ezután? ma már irodalma van e munkaszolgálatos egységek történetének. Kint új parancsnokot kaptunk, Nagy Béla százados személyében, akinek első dolga volt, hogy bejelentse: „Én ezt a zászlóaljat az aktatáskámban fogom hazavinni.” — Értve ezalatt, hogy a dögcédulák beleférnek az aktatáskába. Hónapokon keresztül a borzalmak borzalmai. Hullottunk, mint ősszel a legyek. A voronyezsi áttörés után gyalogmenetben jöttünk a határig, Szegeden karanténba zártak harminckettőnket — ennyien maradtunk életben a zászlóaljból — „egészség- ügyi okból”, valóságosan azért, hogy ne érintkezhessünk a lakossággal, ne beszélhessünk az ukrajnai borzalmakról. — Ezután kerültél Borba.... — Igen. Szegeden összeszedték az összes ilyen „VMK”-t, (Visszamaradó különítmény) és egy német SS-ezredes tartott beszédet, tökéletesen beszélt magyarul. Azt mondta, most másutt fogjuk szolgálni Magyar- ország és a Birodalom érdekeit és aki tisztességesen; dolgozik, nem lesz semmi baja. Hajóra pakoltak bennünket, a mi szálláshelyünk a személyhajó vontatta uszály volt, ezzel mentünk a jugoszláviai Prahováig, onnan vonattal Zajecarig onnét gyalogmenetben Borba. Ekkor láttam először koncentrációs tábort. Hát én eddig azt hittem, hogy amit Ukrajnában átéltünk, annál borzalmasabb már nem lehet. Lehetett. Itt érlelődött meg bennem a szökés gondolata. De most már — hála a lágerbeli kommunisták nevelőmunkájának •— nemcsak az volt vágyam, hogy életben maradni, hanem fegyvert a kézbe és harcolni. Lőni, és már tudtam, hogy kikre. Kaptam én egy pisztolyt már a Délvidéken, de még betölteni se tudtam, Piroska főhadnagy töltötte meg, de egyetlenegyszer se sütöttem el. | — És sikerült a szökés... — öten beszéltünk össze és hetekig készülődtünk rá. Csak egy mód volt a szökésre, munkába menet, vagy „hazafelé” a lágerbe. 1944 május 20-a körül jött el az alkalom. Akkor már mindig mi voltunk a menet végén _ és most, amikor az SS-őr előrefutott és kiabált: Hansz, Hansz, haszt du ein ciga- rettl? — az öngyújtó fellob- bonása elvakította és mi „leléptünk”. I — Befogadtak benneteket? — Nem az első szóra. Következett a gyorskiképzés és az első akció, a tűzkeresztség. Sikerült. És a többi is. Kétszer sebesültem meg és ott, a partizánok között váltam kommunistává, tudtam meg, hogy tnit jelent igazi hazafinak lenni. A világ bármely táján harcol az ember a haladásért, akkor hazájáért, népéért is harcol. ötvenhétben a FIR-nek, az Ellenállók Nemzetközi Szövetségének budapesti- kongresszusán — amelyen én is részt vettem — mondta a szervezet egyik vezetője, egy nyugalmazott francia tábornak: „Öröm tölt el, hogy annak az országnak a vendége lehetek, amelynek fiai a világ minden táján ott voltak azok között, akik az emberi szabadságért, a haladásért folytatták a küzdelmet. — Most nyugdíjba készülsz... — Igen, a nyáron leszek hatvanéves. De csak mint igazgató akarok nyugdíjba menni. Mint kommunista, nem. JANTNER JÁNOS A világlapok első oldaláról, a hírügynökségi jelentésekből eltűntek az aranylázról szóló hírek, tudósítások. A korábban soha nem tapasztalt magas aranyárak esése arra enged következtetni, hogy a spekulánsok új terület iránt érdeklődnek. Megszedték magukat, és to- vábbálltak. Az itthoni tájakon is elcsitultak a kedélyek, kiderült, nem volt érdemes sorbanállni, még kevésbé hajbakapni... Lehet aranyat kapni. Ez a sárga fém sokszor hozta már házba az emberek kisebb-na- gyobb csoportját. Gyakran életükkel fizettek az aranyért reszketők. Megyénkben is volt már aranyláz. Erről levéltári források tanúskodnak. De ez AZ ARANYLÁZ nem azonos a spekulációs törekvésekkel. Számos esetben találtak Tolna megyében aranyat — igaz, leginkább azok találtak aranyat, akik nem keresték. Olyanok előtt csillant meg a sárga fém, akik a napi munkájukat végezték, s talán álmodni sem álmodtak soha aranyról. Találtak aranyat lebontott épület romjai között, s fordított ki az eke arannyal teli urnát a földből, s volt aki éppen a kiskertajtó oszlopának ásott gödröt, amikor az ásó hegyénél megcsörrent az „imádott” fém. Találtak fejedelmi ékszereket, használati tárgyakat és bőséggel került elő aranypénz is. Ma is igen ritka leletnek tartjuk a re- gölyi aranyékszereket, amelyeket a szekszárdi Béri Balogh Ádárn Múzeumban őriznek. A levéltár nem őriz ilyen értékeket, de olyan iratokat igen, amelyek hírül adják, hol, mikor, ki talált aranyat, s mennyit kapott értük ellenszolgáltatásként. Pincehelyen 1874-ben szedte áldozatait az „aranyláz”. Néhányan aranyat találtak munka közben. Erre mások is munkához láttak. A munkát elvégezték, ennyi hasznuk volt, de aranyat nem találtak. Akiknek sikerült, 26 arany került a kezükbe. A föld tulajdonosát és a megtalálókat a pénzügyminisztérium megjutalmazta. Erről az esetről az első alispánhoz küldött pénzügyminisztériumi levélből van tudomásunk. Idézzük a levelet: „A nagyméltóságú magyar kir. pénzügyministerium folyó évi 5812. sz. a. kelt magas rendelete következtében átküldetik a tettes (tekintetes — a szerk.) első Alispáni hivatalnak 67 frt ezüstben és 60 frt 3 xk bankjegyben azon czélból, hogy azokat Sohár Sándor s több más pinczehelyi lakos közt az alább kifejtett arány szerint felosztani szíveskedjék. Előrebocsáttatik, hogy az első alkalommal talált 14 drb közül Tóth Mihály 8 drb-ot, Matucza Pál egyet, Sarkantyús József 3 és Szántó István 2 drb-ot talált, s ezért az ezek által talált érmék értéke felében őket mint találókat, felében pedig Sohár Sándort, mint földtulajdonost ilelti. De a másik alkalommal talált 12 drb arany egészben Sohár Sándort, mint találót és földtulajdonost illeti. De a ő Tóth József szolgáját a2 osztrák polgári törvénykönyv 401. §-a értelmében egyenesen kincskeresés végett felfogadván, Tóth Józsefet ta- lálói jogon mi sem illeti. Tekintettel arra, hogy az leletből az erdélyi múzeumnak eladott 1 drb, s Sarkantyús Józsefnek eladott 1 drb levonandó, az átküldött összegék a pénzügyminiszteri érd. s. gazd. .számvevőség készítette terv szerint a következőleg osztandók fel: 1/2 Sohár Sándornak 30, 30 frt 1 1/2 xk bankjegyben, 33 frt 50 xk ezüstben. Sohár Sándornak 12/24, 15 frt 1 xk bankjegyben, 16 frt 75 xk ezüstben. Tóth Mihálynak 7/24, 8 frt 75 1/2 xk bankjegyben, 9 frt 77 xk ezüstben. Matucza Pálnak 1/24, 1 frt 25 xk bankjegyben, 1 frt 40 xk ezüstben. Sarkantyús Józsefnek 2/24, 2. irt 50 xk bankjegyben, 2 frt 79 xk ezüstben. Szántó Istvánnak 2/24, 2 frt 50 xk bankjegyben, 2 frt 79 xk ezüstben. összesen: 60 frt 3 xk bankjegyben és 67 frt ezüstben. (xk = krajcár) Hivatalos tisztelettel fölkéretik tehát a tettes első Alispáni Hivatal, hogy nevezetteknek a részletezett ösz- szegeket átadni, s tőlük oly tartalmú nyugtákat bevonni szíveskedjék, melyekben ők az összegek átvételét elösme- rik, s egyszersmind kinyilat-, koztatják, hogy taláiói, illetőleg földtulajdonosi egé- nyükre nézve a kincstár részéről egészen ki vannak elégítve, s ellene semmiféle követelést nem támaszthatnak. Az ily értelemben kiállított, s aláírt nyugtákat szíveskedjék haladék nélkül ezen igazgatósághoz elküldeni, hogy a Nagyméltóságú magy. kir. pénzügyministe- riumhoz fölterjesztessenek.” AZ ÁRDRÁGÍTÓK MEGBÜNTETÉSE Belelapozva a nemesi közgyűlések jegyzőkönyveibe, szembetűnő, hogy 1726-ban a nemes vármegye közgyűlése gyakran foglalkozott az árdrágítókkal és az árdrágítással. Ügy látszik, a tisztességtelen haszon szerzése nemcsak a XX. század néhány emberére jellemző. Drákói szigorral csapott le a vármegye 1726-ban az árdrágítókra. Legalábbis erre enged következtetni a határozat. A Szekszárdon tartott generális kongregáció 1726. október 26-án a következő határozatot fogadta el: „Elhatároztatott: aki nem tartja magát a megye árszabásához — ha az eladásra szánt dolog értéke meghaladja a 12 forintokat, ugayn- ilyen összegű (12 forint) büntetést fizessen, ha pedig az áru értéke ezt a határt nem éri el, úgy áruja elvesztésével (elkobzásával) bűnhődjön”. A DUNAI VIZSZABÄLYOZÄS Szinte az egész XIX. század egyik fontos kérdése volt hazánkban a folyószabályozás. A legtöbb gondot a Tisza okozta, rendszeresen visszatérő árvizeivel, de gyakran pusztított a Duna is. A hatalmas kanyarok átvágásával megrövidítették a folyók útját, kiiktattak olyan veszélygócokat, amelyeknél a tavaszi zajláskor a jég összetorlódott, és jeges árvizet okozott. A munkálatok ellenőrzésére a főhatóságok nagy gondot fordítottak. 1821. április 10-én a megyei közgyűlés jegyzőkönyve szerint beszámolt a királyi biztos a szerzett tapasztalatairól. Idézzük a jegyzőkönyvet: „Előadta ezután a Nagyméltóságú Gróf Királyi Biztos Űr, hogy tegnapi napon a Dunán a múlt esztendőben történt átvágásokat megjárván, azokat mind jó állapotban és sikerben találta, jelesen a bátai szigeten tétetett álbalvágáson a víz már nagy sebbel omlik le, és már oly mélységet mosott magának, hogy jókora terhes hajók járják. Az alsó végén ugyan még nincs egész mélység kiásva, és a baracskai ág sebessége is hátráltatja, sőt annak mély fekvésére nézve a visszatóduló öreg Duna vize is gátat tesz, de mindezeken egy 100 öles csatorna, amely azt végképpen a baracskai víziül elválasztja, fog segíteni. — A gyűrűsaljai általvágás tökéletesen kész, s jó állapotban vagyon, nem sokat hibázik attul, amely felette fekszik; — amit kellemetes tudományul vetetvén”. K. BALOG JÁNOS Vasárnapi Pollák Andor volt partizánnal, a Tolnaszöv Vállalat igazgatójával
