Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-01 / 101. szám
1980. május 1. Képújság 7 Akik az utánpótlást adják % A szekszárdi 505-ös, Ady Endréről elnevezett ipari szakmunkásképző intézetben jelenleg mintegy 1600-an tanulnak. Az idekerülök gyerekek, hiszen az általános iskola elvégzésekor mindössze 14 évesek. De már ekkor szakmát választanak, s belőlük kerül ki szakmunkás- gárdánk utánpótlása. ♦ — Nem a legjobb tanulók jönnek hozzánk — mondja Nagy János, az intézet igazgatóhelyettese —, s bizony nincs könnyű dolga szakoktatóinknak. Az viszont öröm, hogy kitűnően felszerelt az iskolánk. A műhelyeket végigjárva megtudjuk: évente 1 millió 500 ezer forint értékű terméket állítanak itt elő a tanulók, akiknek nem könnyű ilyen fiatalon a szakmák közötti választás, majd az elméleti és a gyakorlati ismeretanyag elsajátítása. Sőt: olykor kifejezetten nehéz az indulás, s ilyenkor döntő a szakoktatók pedagógiai és emberi felkészültsége. S ha a tanulók az első hónapok után látják kétkezi munkájuk eredményét, akkor az hatalmas lendítő erőt ad a továbbiakhoz. Mert a műveltség a kéztől a fejig is terjedhet. — De ehhez hosszabb idő kell — teszi hozzá Nagy János. A jó munkássá váláshoz nem elég a szakmunkásvizsga. Igen lényeges az üzemi környezet, a munkáskollektívák, a szocialista brigádok oktató-nevelő szerepe. Nagy szükségük van a tanulóknak arra, hogy megfelelő üzemi légkörbe kerüljenek, s mások jó példái nyomán alakítsák ki saját magatartásukat. * Szekszárdon, a 11-es számú Volán Vállalatnál beszélgetünk Potyondi Sándorral. Tolnai, s 1971-ben tett szakmunkásvizsgát az 505-ös szakmunkásképzőben. Autószerelő. — Hogyan kezdődött? — Megvallom, amikor szakmunkástanulónak jelentkeztem, nem tudtam konkrétan, miként alakul majd későbbi sorsom. Közepes tanulmányi eredménnyel végeztem. Most már olyan Munkát szeretek csinálni, amihez gondolkodás is kell. A szakmunkás-bizonyítvány megszerzése után levelező tagozaton elvégezte a gimnáziumot Tolnán, s leérettségizett. Most újabb továbbtanulási terveket sző. — Mit jelentett tanulóként a „munkás” szó, és mit jelent most? — Tanulókoromban még nem láttam át valódi tartalmát, s csak lassan jöttem rá igazi jelentésére és jelentőségére. A mnukások egyenes emberek. Náluk nincs mellébeszélés, nincs kertelés, csak a minél jobb munkavégzés. Fokozatosan érlelődik az ember munkássá, s a környezetétől is függ az, hogy milyenné válik. * Az 505-ös szakmunkásképzőben a szakoktatók arra törekednek, hogy a második év végén, vagy a harmadikban a tanulókban megfogalmazódjon a gondolat: de jó lenne leérettségizni! Mennyire eredményes ez a törekvés? Nos, ugyanitt a dolgozók levelező szakközép- iskolájában az idén érettségizik az első „garnitúra”. — Fontos, hogy az utánpótlás érzelmileg és értelmileg is azonosulni tudjon munkájával. Használhatót, szépet és jót, hibátlant akarjon csinálni. — Az iskolában tehát hangsúlyt kap a személyiség formálása. — Igen, s a jól végzett munka hat más, a munkával nem szorosan összefüggő tanulmányi eredményekre. A harmadik év végén például társadalmi ismeretekből is vizsgázni kell. Addigra a fiatalok már jobban látják' helyüket és szerepüket szűkebb környezetükben és a társadalomban is. * Kákonyi István szintén az 505-ösben lett autószerelő, és szintén a Volán dolgozója Szekszárdon. 1975- ben szerzett szakmunkás-bizonyítványt, s még abban az évben folytatta tanulmányait a Rózsa Ferenc szakközépiskolában. Azután a Volánnál technikusminősítő tanfolyam következett. — Hogyan lesz valakiből munkás? — ismétli kérdésünket. — Sok dolog befolyásolja ezt, s igen lényeges a családi környezet is. Ha valaki otthon, a szüleitől megtanulta a munka becsületét, annak később fáj a szíve, ha netán anyaghiány miatt áll a munka. Vaszari Tibor, a 11-es Volán KISZ-bizottságának titkára: — Kákonyi Pista és Potyondi Sanyi keveset beszélt önmagáról. Hadd mondjam el, hogy mindketten már a tanulóévek alatt tevékenyen részt vettek az ifjúsági mozgalomban, hiszen mindketten KlSZ-vezető- ségi tagok voltak. Ha a jó munkáról beszélünk, példaként említjük többet között az övékét. Ennek bizonyítéka az is, hogy Pista Kiváló Dolgozó kitüntetést kapott, Sanyi pedig a Kiváló Munkáért kitüntetés birtokosa. * Végezetül engedtessék meg egy megállapítás: a leírtak csupán adalékok mindahhoz, amit a munkásutánpótlásról meg lehet fogalmazni. Csupán bepillantásra mertünk vállalkozni ebbe a bonyolult, sokrétű folyamatba. Egy-egy momentumot ragadtunk meg csupán, s ilyen az is, hogy akikkel e témakörben beszélgettünk, kimondva-kimondatlanul a jó munka becsületének fontosságát hangsúlyozták. VITASZEK ZOLTÁN Rügyfakadás Leányváron Az áprilisi szellő még kopasz ágak közt suhan. Melegen tűz a nap, ahogy ballagok a Leányvár oldalában kanyargó makad ámúton. Egy fél órája a sióagárdi utcán alig találkoztam ember rel. Itt a domboldalon min den parcellán, szőlőben haj ladozik valaki. Vasárna] délelőtt van, talán az else igazi tavaszi vasárnap. Ak tehette, kijött a hegyre. ^ A domboldal nevének eredetét próbálom kideríteni. — Nem volt itt soha se vár. A fene tudja, miért ezt a nevet kapta — mondja egy fiatalember. Néhány száz méterrel arrébb homlokegyenesen mást hallok. — Lent Janyán volt az anyavár, ide meg valami kisebb elővárat építettek. Ez volt a Leányvár. Azt mond- j ák, a szekszárdi hegyen is volt egy, aztán tűz jelekkel tudtak üzenni Janyára. Arra feljebb a hegyen, ha leásnának, sok mindent lehetne találni — világosít fel egy idősebb ember, miközben a kapanyélre támaszkodva komótosan rágyújt. Ha régmúltat nehéz is faggatni, a közelebbi múltról pontos értesüléseket szerzek. Hogy történelmi borvidéket járok, az minden véleményből kiderül. A régiek még emlékeznek, hogy ötven éve több mint háromszáz pince állt a Sióagárd határában magasodó Leányvár oldalában. Az alsókat a Sió árvize, a följebb lévőket az enyészet pusztította. Tíz éve itt elöregedett, gazba borult szőlőket, omladozó falú présházaikat látott a szemlélődő. Most építők kopácsolásától, kertitraktorok pöfögésétől hangos a vidék. A régi présházak falát betapasztották, friss fehérre meszelték, zöld zsalu- gátereikkel szépen illeszkednek a környezetbe, nem úgy, mint a modren, nem egyszer hivalkodóan cifra és értelmetlenül nagyra épített utódaik. Leányvár új felvirágzását éli. Ahol tíz éve az enyészet uralkodott, az újjáépítés, az alkotás lázában pezseg a vidék. — Aláfalazott, szigetelt présházat örököltem a leányvári hegy aljában ezelőtt tíz évvel — meséli egyik ismerősöm. — Hosszú, boltozott pince tartozott hozzá. Csak a tetőt kellett volna átrakatni és jó lett volna akár még száz évig. Szőlőm nem volt, csak üresen állt. örültem, amikor tizenkétezerért sikerült túladnom rajta. A múltkor beszélgettem az új tulajdonossal. Azt mondja, ígértek már hatvanezret is érte, de bolond lenne eladni. Aranyat ér egy ilyen pince mostanában. Páli Mihályéknál nyitva a sorompó, ami azt jelenti, a vendéget is szívesen látják a pincénél. A házigazda a megyei tanács mezőgazdasági osztályán dolgozik, a szabadidejét pedig a leányvári szőlőjében tölti. — Ez az egyetlen szórakozásom. Munka után kijövök a pincéhez, az ajtóm mindig nyitva a vendég számára. A barátok, ismerősök sokszor megkeresnek. De egy-egy pohár borra aszomszédok is benéznek. Elbeszélgetünk egy kicsit, aztán ki-ki folytatja a munkáját. Ezt az egész szőlőt — mutat körbe az 1200 négyszögöles birtokon — egyedül művelem. — Nem sok egy kicsit? — Gépesítettem. Van motoros kapám, permetezőm, kötözőgépem, megcsinálok mindent magam. Egyébként is, körülnézhet, jobbára csak férfiakat lát. Míg azelőtt szinte kizárólag asszonymun- ka volt a szőlészkedés, ma már mindenütt a férfiak végzik ezt a munkát. — Mivel magyarázható ez a váltás? — Azt hiszem, kettős oka is van. Azelőtt csak az igénytelen szőlőfajtákat, a lehető legegyszerűbb módszerekkel termesztették. Ma már szakszerűbb munka folyik. Itt is mindenki áttért a kordonos művelésre, kísérletezgetnek a különböző metszési, művelési módokkal, szóval ez már más. Az asszonyoknak pedig ma sincs idejük a szakkönyveket bújni. — Azt mondta, kettős oka volt... — Mondom a másikat is. Régen itt a Leányvárban szinte csak pincék álltak. Három, négy sorban egymás fölött, egy kisebb falu volt a domboldal. A szőlők pedig szanaszét a határban. Mostanában mindenki úgy igyekszik, hogy a pince közelében legyen a szőlő, vagy pedig a meglévő szőlőben építi a présházat. Munka közben be lehet menni egy-egy pohár borra. így már a férfinép is szívesebben jár a szőlőbe, mint akkor, amikor még a vizet is úgy kellett vinni, aztán a tűző napon egy óra- alatt ihatatlan löttyé változott minden. Miközben beszélgetünk, újabb vendég érkezik. — Én vagyok a tizenhatodik gyerek! — nyújtja a kezét Tegzes László, akinek kérges, munkában edzett tenyere van. Egy nagy kalapácsot jött kölcsönkérni, de azért néhány szóra, egy pohár borra marad. — Tudja, nekem csak olyan szegényemberes szőlőn van — mondja. — Szegényemberes? — kérdezek vissza. — Az hát, nem ilyen puccos, drótos, mint a Miskáé. — Uj telepítés a tiéd is! — szól közbe a házigazda. — Az hát, de én a régi módon művelem. Nem fogok a drótok között bújkálni. Jó nekem úgy is, ahogy az apám, meg a nagyapám csinálta. — Mindig volt szőlője a családnak? — Volt hát. Itt Agárdon még a legszegényebb embernek is volt szőlője. Uram, itt a kocsmárosok mind tönkrementek. Nem járt itt senki kocsmába, mindenki a magáét itta. Nem mondom, a polgári olvasókörbe eljártunk vasárnaponta, de az élet már akkor is a pincénél zajlott, mint ahogy ma is. — Hogy telik egy napja? — Állattenyésztő vagyok a tsz-ben, gondolhatja, hogy nem fekszem el a derekamat. Reggel fél háromkor kezdek, utána pedig otthon is vár a húsz disznó. Amikor a ház körüli állatokkal végzek, kijövök ide a pincéhez. Megcsinálok egy liter fröccsöt — tudja, csak olyan könnyűt, hogy dolgozni is lehessen, négy deci borral és hat deci szódával —, aztán nekiállok dolgozni. Hurolok, kötözök, ami jön, később majd permetezek délig. Utána hazamegyek megitatni az állatokat Aztán vissza a szőlőbe. Estefelé megint dolgozok a tsz állataival, ha világos van, akkor még utána is kijövök a szőlőbe. Éjszakára mindig hazamegyek. — Kisgépet milyet használ? — Ezt itt — mutatja a két tenyerét. — Nálam a permetező az egyetlen gép, no meg a kapa, a metszőolló, ha annak veszi. — Győzi egyedül? — Miért, ki segítene? — néz rám. — A gyerekek... — kezdem félénken. — Eljönnek, ha hívom őket, de a segítségük az mindig egy kövér récébe kerül. No igaz, a feleségem szívesen vágja, ha itt vannak, de ők már városiak. Esetleg a Laci fiam, az meg tudna szakajtani a munkában, de a másik kettő már nem érti annyira. Most is itt vannak. Olyan a szőlő, mint egy óvoda, csak látná, hogy a négy unoka mit tud itt szaladgálni. De megyek is, már biztos várnak — bú- csúzkodik és hiába a szíves marasztalán, indul vissza, a saját birtokra. & A „rácvárosi” részen dolgozik Kilián János a fiával. Betonoszlopokat ásnak, kihúzott madzaggal is ellenőrzött nyílegyenes sorban a földbe. A terület nevének keletkezéséről faggatom. — Ez az egész keleti domboldal két testvéré volt. Rácok voltak, de már nem tudom, hogy kerültek erre a vidékre, aztán, hogy feldarabolták, pincék épültek itt is. megkapta a Rácváros nevet. Az ott az én pincém, de a szőlőm elől van. Ezt a kétszáz öles darabot a fiam műveli. Azelőtt csak bozót volt, keményen kellett fogni a baltát, a csákányt, amíg így kialakult. A fia, Kilián József, a Szekszárdi Állami Gazdaság szarvasmarha-ágazat vezetője. — Hobbikertnek akarom — mondja bemutatkozás után. — Agárdon egy kicsit mindenki ért a szőlőtermesztéshez. Nekem is suttyó gyerek koromban rakták hátamra először a permetezőgépet, aztán meg édesapámtól láttam, hogy kell a szőlővel bánni. Még nem tudom, mi lesz. Azt hiszem, rendbe- tesszük a pincét, és amolyan üdülőnek, pihenőhelynek használjuk ezt a kis birtokot. Vasárnaponként kijöhetünk a családdal, itt a gyerekek is jobban mozoghatnak. Lozsányi Sándor, a sióagárdi termelőszövetkezet elnöke mondja: — Pontosan kimutatható, hogy mikor kezdődött ez a fellendülés. A tsz földje volt az egész rész, de a régi tulajdonosok bérben művelhették a szőlőket. • Sokan nem törődtek vele, csak azt végezték, ami nem igényelt befektetést. Amikor 1975-ben zártkerteket alakítottunk ott ki, egyszerre mindenkinek kellettek az addig elhanyagolt szőlők. Az emberek azóta magukénak érzik. A régi, elöregedett tőkéket kicsapták, újat telepítettek. Sorra épülnek az új tanyák is. Olyan ára van ott a földnek, hogy arannyal se lehetne megfizetni, mert egy négyszögöl sincs eladó az egész domboldalon. Lent a Sió vizén motorcsónak igyekszik, szemben az árral, Siófok irányába. A domboldalon, a meredek partoldalban két-három „emelet” magasan egymás fölött húzódó pincék, környéke emberi hangoktól zajos. Az élet visszaköltözött a domboldalra. Úgy látszik, Leányvárnak nemcsak múltja, jövője is van. TAMÁSI JÁNOS Vasárnap délelőtt
