Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-25 / 121. szám

10 NÉPÚJSÁG 1980 május 25, Utak visszafelé Esténként, mikor félerővel égtek a neoncsövek az Eöt­vös Kollégium folyosóin, a tanulószobában gyakran el­fogott a lelkifurdalás, yajon érdemes volt-e a család em­beröltőkre visszamenően megszokott foglalkozásait el­hagyva, a gyakorlati élettől olyannyira távoleső pályát választanom? Furcsa volt ez a bűntudat, hiszen egyetem­re kerülésem előtt kívántam ezt az „elszakadást”. Nem az emberektől, akik között fel­nőttem, hanem a bennem motoszkáló hajlamaimnak megfelelően. A lelkifurdalást persze, a tanulmányaim so­rán előforduló, s enyhén szólva sápatag, vérszegény bölcsészeti tárgyak is fokoz­ták. Ügy éreztem, ingyenélő, vagyak; míg mások sokkalta fontosabb tevékenységet fej­tenek ki, én eltartottként merőben haszontalan elmé­letekkel tömöm magam. Az elszakadás veszélye alig néhány egyetemi hónap után már kísérteni kezdett. Ha csak arra figyeltem, hogy az ösztöndíj nyújtotta sze­rény anyagi lehetőségekhez képest is, de követtem a diákdivatot, máris észre kel­lett vennem a különbséget az otthoniak és a jómagam öltözködése között. Otthon az olcsó konfekcióruhák „divat­ja” uralkodott, én viszont — ha árban nem is magasabb —, de hanyagabb eleganciá­id viseletekre tértem át. Ha volt munkatársaimmal talál­koztam, akikkel az üzemben egy-két hónapot együtt dol­goztam, úgy éreztem, szinte kirívónak . találják diákos könnyedségemet az öltözkö­désben. Volt osztálytársaim hozzám képest amúgy is ko- morabbnak tűntek — pedig csak a felelősségük volt na­gyobb, hiszen nap mint nap precíz gépeket kezeltek avagy egyesek már kisebb üzemrészt irányítottak. A diákévek szükségképpen kitolják az egyéniség kiala­kulását, véglegesedését. Ké­sőbb megritkultak a nosz­talgiáim a múlt iránt. Azo­nosítottam a belső konflik­tusaimat — én is ugyanazt éltem át, mint annyian az elmúlt fél emberöltő alatt: az új, hagyományok nélküli értelmiségi „születési fájdal­mait”, az „első nemzedék” vívódásait. Mert nem megbánásra van szükség, még csak nem is arra, hogy az ember ne fe­ledje, honnan jött, hanem arra, hogy tartás kapcsola­tot kössön az elbocsátó kö­zösséggel, érezze a „hátorszá­gát”. Mert nincs árvább ál­lapot a gyökértelen értelmi­ségi létnél. S e tartós kapcsolatot an­nak a legnehezebb kiépíte­ni, aki igazán huzamos ideig nem is élt együtt természe­tes közösségével. Nekem a nyári konyhalegénykedések, segédmunkáskodások avagy a szereidében töltött idő csak átutazást jelentettek egy-egy új tanévhez. A „hátország” biztosítása látványosan nem megy — nem elég a poharazgatás a volt barátokkal, a gyerekkor./ ra avagy a fiatalságra emlé­kezve. Már csak azért sem, mert a gyerekkori színtere­ket, a teherpályaudvar meg a roncstelep környékét el­sodorta az idő, új lakótele­pek épültek a hajdan gazos környékre, négysávos felül­járó ível ott, ahol ecetfák lombja zöldellt. Ám legyek bár elméletek­kel, könyvekkel megpakolva más ember, mint a néhai, de a régi szívvel kell az idáig vezető utat minduntalan megtenni és járhatóan tar­tani. MARAFKÓ LÁSZLÓ Mihail Solohov: A PROBH — Ha jél emlékszem, Tyu- tyikov elvtárs, maga régeb­ben párttag volt — mondta a járási komszomolbizottság titkára a vele szelőben ülő, zsírba süppedt szemű, önelé­gült férfinak, akin divatos, bő bunda volt. Az nyugtalanul fészkelődni kezdett a kopott kartonhuza- tú széken, és zavartan mo­tyogott : — I-igen... tudja... én, ő-ő-őőő, kereskedelemmel foglalkozgattam, aztán en­gem, egyszóval, a saját ké­résemre kizártak a pártból. — Nos, a következőkről lenne szó: magával együtt fog az állomásra utazni a fa­lu pártsejtjének titkára, Po- kuszajev elvtárs. A mezőgaz­dasági kiállításra irányítot­ták. Én nemigen ismerem, éppen ezért kérem, mint volt párttagot, a következőre: ket­tesben, egy fogaton mennek az állomásra; maga tetesse, hogy igazi nepman (ehhez a szerephez egyébként teljesen illik a külseje) és finoman puhatolja ki, hogyan gondol­kodik az elvtárs. Szedje ki belőle, mi a véleménye a Komszomolról, mennyire mély a kommunista meggyő­ződése.. Próbálja rávenni, hogy szint valljon, aztán ír­jon az állomásról! — Hogy úgy mondjam, af­féle kis politikai vizsga, — mondta Tyutyikov, és hájas tarkóját megbiccentve elmo­solyodott. — És írjon, hogy szerencsé­sen megérkeztek-e! — kiál­tott utána a tornácról a tit­kár, miután kikísérte. Esteledik, országút, sár... Pokuszajev, hosszú lábait szétvetve, hátával a baknak dőlve a kocsin bóbiskolt; szeplős arcán átsuhantak az utolsó, kósza árnyékok, a szekér kitartóan nyikorgott. Tyutyikov sokáig nézeget­te szomszédját, aztán kis bő­röndjéből kolbászt, kenye­ret, uborkát vett elő, és har­sány csámcsogással enni kez­dett. Pokuszajev felébred, féloldalasain előrefordult, töprengve négezetni kezdte a hitvány kis ló vedlő hátát, és rosszkedvűen gondolt rá, hogy elfelejtett enni az út előtt. — A kiállításra? — kérdez­te teli szájjal Tyutyikov, és egy nagyot nyelt. — Igen. — Hm, marhaság. Az em­bernek nincs mit enni, ezek meg kiállítást... — A kiállítás nagy haszon­nál jár a parasztság számá­ra — válaszolta kelletlenül Pokuszajev. — Micsoda marhaság. Pokuszajev nem válaszolt, csak a lába rándult meg. — Olyasmit csinálnak, ami fölösleges. Nézzük csak mindjárt ezt a Komszomolt. Hisz csavargó ez mind. Rég le kellett volna csukni őket. — Ne jártasd a szád! Kapsz a pápaszemedre, ha nem ha­gyod abba! — Ha én lennék hatalmon, megtanítanám őket kesztyű­be dudálni. Eligazítanám én ezeket a pimasz komszomo- listákat. Micsoda istentelen csirkefogók. Feltűntek az állomás távo­li, hunyorgó fényei. Tyutyi­kov, aki úgy teleette magát, hogy levegőt is alig kapott, tovább csepülte azokat az „istentelen komszomolistá- kat”. — Vagy például a fejükbe vették, hogy légiflottát épí­tenek! Agyon kellene verni a taknyosait, ahol csak van­nak, — lihegte végképp ki­fulladva Tyutyikov, és csíp- tetőjén keresztül, oldalról leste Pokuszajevet. — Leg­először persze a fejeseket... De nem adatott meg neki, hogy befejezze elmefuttatá­sát. Pokuszajev fölállt a bakon, beesett hasával esetlenül rá­dőlt önelégült útitársa szíros tarkójára. A két összefonódott, ívbe görbedt emberi test nehéz­kes toccsanással fordult le a sárba. A ló megállt. Tyutyi­kov, aki már rájött, hogy en­nek a fele sem tréfa, meg­próbált fölállni, de a neki- szilajult titkár, nagy szuszo- gás közepette ,lábát szélesen megvetve, a hátára fordí­totta. Az emberkupac alól lihe- gés, nyögés hallatszott. — A komszo... a titkár kért meg... viccből — lihegte az egyik ember — vad rikoltás a Válasz, meg valami olyan hang, amilyent a rugdosott zaboszsák ad. „A fiú, minden kétséget ki­záróan megbízható — írta az állomásról Tyutyikov — de... és egy pillantást vetett csupa sár bundájára, megtapogatta kibicsaklott térdét, és felda­gadt ajkával hang nélkül sut­togott valamit — de...” Szomorúan nézegette a ki­vert üvegű cvikkerét,- a ceru­zájával megkékült orrnyer­gét simogatta, lemondóan le­gyintett, majd folytatta a le­velet : ....de ennek ellenére meg­érkeztem az állomásra.” F ordította: BRATKA LÁSZLÓ David Hockney illusztrációja egy Grimm-meséhez IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Mementó K. l.-NÉ EMLÉKÉNEK Április érte haragszik. Szétfújja bokrok autóit, mintha nem akarná, hogy itt, ebből a tájból is felszikrázzon a volán-napraforgó... Dühöng érted a szél; s a Nap aranyesőt igazít — mintájára hajadnak. — Tudom, hogy sose halhatsz meg igazából, mert bátor kis lényed odafenn száll, tejúton robogsz a sárga motorral... S ezerszer: jajj! mégis a rögnek! Mint egy imádságos könyvet, szorítnám kezed újra; s bőgnek a harangok utánad! Te meg: ledobod kis sapkádat, mellkasodra rakod a szivárványt, — hét színével s hetedíziglen — és minden leányt és legényt tovább is esketsz; minthogyha élnél... Így látlak én, bensőm tiszta egén, MADÁR vagy örökre-ragyogósan. Fent ülsz a Göncöl-szekerén, melleden piroslik a Kiváló Érem, s PÉLDÁNAK, emlékezésnek velünk jársz, minden úton. Mikor a virágok kibomolnak, sírodra ömlik a nagy, orgonaszirom... Arany eső vagy — minden síron! Neved— ÖRÖKNEK —ideírom! Fotó: Bakó Jenő Hetvenöt éve született Mihail Solohov Hetvenöt éve született a doni Vjosanszkaja melletti Kruzsilino majorban száza­dunk egyik legtermékenyebb és legismertebb prózaírója, Mihail Alekszandrovics Solo­hov. Apja kozákföldre került orosz volt, sokféle kézműves­mesterséget űző ember, aki noha helybeli lányt vett el, a büszke kozákok közt mindvé­gig „muzsilk”-nak, idegennek számított Solohov gyermek­éveiről általában keveset ír­nak ,de hogy milyen élete le­hetett 15 éves koráig, mikor a forradalom szolgálatába szegődött, nem nehéz elkép­zelnie annak, aki ismeri re­gényeit, elbeszéléseit. A kozákság több százados viszonylagos függetlenséget vívott ki magának a cári Oroszországban. A Don és Dnyeper alsó folyásához a jobbágysors elől menekülve érkeztek hajdan a szabad­ságvágyó ősök. A három or­szág határán fekvő, kieső vi­déken meggyökeresedve fél­katona, félparaszti életmód­jukban sikeresen védelmez­ték függetlenségüket akár a török, az orosz, a lengyel vagy az ukrán hatalmassá­gokkal szemben. Támogatták az orosz parasztfelkeléseket, félelmes hírüket kitűnő lovas voltuknak, nagy kardforgató bátorságuknak köszönhették. Ezért is történt, hogy a cári hatalom igyekezett a maga javára fordítani ezt a ret- testhetetlen, a pusztai nomá­dok harci erényeit őrző nép­csoportot. Földet, kiváltságo­kat kaptak, a cári gárdíba, testőrségbe sorozták be őket. Igaz, saját költségen kellett kiállniuk, mint a nemesek­nek, és ez lovaskatonáknál nem kis nehézség voltt, még­is minden kozák büszke volt sajátos szerepére. A rendsze­res- táborozások, hadgyakor­latok hozzátartoztak a férfiak életéhez és minden házban ott lógott a szegen a mun­dér, az ünneplő viselet és ott függött a kard. Nagyobb te­kintélyt alig valami kölcsön­zött a kozáknak, mint a jó ló és a hadi érdemek. * Ebben az ellentmondásos Világban — mely az orosz fa­lu szegénységét, elmaradott­ságát ötvözte a mérhetetlen kozák büszkeséggel és becs­vággyal — érték a gyermek Solohovot az egész életére és munkásságára kiható élmé­nyek. Ebben a környezetben élte meg az I. világháború okozta szenvedéseket, a for­radalom véres viharait. Az előzményeket ismerve nem csoda, hogy a polgárháború legvéresebb harcainak szín­helyei a kozák vidékek vol­tak. Jelentős részük harcolt a fehérek oldalán, de nem egy igazi, forradalmi hős is ter­mett közöttük. Nem a poli­tikai nézetek, sokszor családi, személyes indítékok sorozták egyik vagy másik oldalra az embereket. Mihail Solohov gyermekfő­vel, állt a forradalom szolgá­latába. Tanít, terménybe­gyűjtő hivatalban dolgozik — akkoriban ezek a hivatal­nokok is lóháton jártak —, nemegyszer csodával határos módon szabadul meg a ha­lálból. Tizenhét éves korára ráébred írói hivatására. 1922- ben Moszkvába utazik, ahol próbálkozásait csakhamar si­ker kíséri, 1926-ban megje­lenik első novelláskötete, a Doni elbeszélések. Ekkor visszatér Vjosenszkajába, fa­lujába és — már hivatásos íróként —, hozzáfog élete legnagyobb vállalkozásához, a Csendes Donhoz. Huszon­egy éves ekkor. Az első kötet 1928-ban, a második 1929- ben, a harmadik pedig 1932- ben lát napvilágot. Sok vitát váltanak ki a szovjet irodal­mi életben. Nemegyszer sze­mére vetik az írónak, hogy főhőse, Grigorij Meljehov nem forradalmár, öntudatla­nul sodródik a történelem véres hullámain. De Solohov tudta, hogy legfőbb köteles­sége a valósághoz hű marad­ni, és végül műve őt igazol­ta. 1940-ben, hosszabb szü­net után jelent meg a negye­dik, befejező kötet. Közben, 1932-ben kiadta a Feltört ugar első kötetét is az író. Ennek tárgya a fiatal Szovjetunió első évtizedeinek legnagyobb és legdrámaibb változása, a mezőgazdaság 1930-ban kezdődött kollek­tivizálása. Ugyanazok az el­lentétek keltek ekkor életre, melyek az orosz paraszti vi­lágot és ezenbelül a kozák vidékek életét is uralták a polgárháború alatt. Alig tíz esztendő hamuja alól most ismét szenvedélyesen lángolt föl a parázs. Véres és kegyet­lenül igaz történet a Feltört ugaré is. Az események bo­nyolult összefüggéseit, az élet kíméletlen ellentmondásait mutatja. De a Davidovok, Nagulnovok már különböz­nek a Csendes Don hányódó hőseitől: ők már tudják, hogy mit akarnak és rákényszerül­nék, hogy akaratukat ösz- mérjék a lehetőségekkel. A célt ismerik, de a hozzávivő utat maguknak kell kitapos­niuk. A második világháború gyilkos eseményeiről szól az előbb 1943—44-ben, majd új átdolgozásban 1969-ben megjelent mű: A hazáért harcoltak. Legismertebb írá­sa, az Emberi sors című kis­regénye (1956—57) — mely­ből nagy sikerű film is készült —, szintén a háború éveiben játszódik. 1960 tavaszán jelent meg a Feltört ugar második kötete, melyet még ugyanebben az évben Lenin-díjjal jutalmaz­tak. Hatvanadik születésnap­ján pedig, 1965-ben egész munkássága előtt az.irodalmi Nobel-díj odaítélésével tisz­teleg a művelt világ. MEZEY KATALIN MESE

Next

/
Thumbnails
Contents