Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-13 / 86. szám
6 ÍniHPÜJSÁG 1980. április 13. — Ernő bácsi! A munkásemberek nemigen kapnak infarktust! Sajnos, ez a vezetők, az értelmiségiek „kiváltsága”. Mindezek ellenére az ismerősei nagy megrökönyödésére infarktussal kezdte az 1979-es esztendőt. Vajon mi volt az oka? — Ezen gondolkodtam magam is. Nem molesztáltak, odahaza sem volt baj. Csak a dohányra, a cigarettára vezethetem vissza a betegséget. — Én dohányzom, elég ■ erősen, nem hiszek abban, hogy infarktus lesz a „jutalmam”. Kell ennek más okának is lenni. — Az orvossal is a dohányzásban egyeztünk meg. — Szegényparaszti családból származom, 1920. december 5-én születtem Felsőpé- len, ma Csehszlovákiában van. Apám 1919-ben vöröskatona volt, később internálták. A munkát 12 éves koromban kezdtem. — Hogyan és mikor került Magyarországra, Tolnába? — A felszabadulás után két évvel, anyósommal és a feleségemmel települtünk Iz- ménybe. Kaptunk földet, pontosabban az anyósomék kapták, s azt műveltük. Nehezen ment, de szerencsések . voltunk, szerencsésebbek, mint a cselédek. Az elhagyott házakban volt szerszám, még élelem is. Igát, illetve jószágot hoztunk magunkkal. — Miképp került kapcsolatba a politikával? — Apám házában hallottam korábban a szocializmusról, hiszen a Horthy-kor- szakban Szlovákiában szabadabban mozoghattak a kommunisták. így Izmény- ben is szívesen vállaltam apróbb megbízatásokat. Az első tanácsválasztáson pedig beválasztottak a községi tanácsba. Ekkor már komolyabban kellett fogni a dolgokat. A községre együttesen szabták ki a beszolgáltatást, azt meg nekünk kellett szét- porciózni családonként. A .mi falunk egységes volt, ha nehezei! is, de mindig összeadták a szükséges terményt, jószágot. Egyszer 1952-ben elvittek Ürömbe, egy mintaszövetkezetbe, tapasztalatcserére, többször tartottak előadást is a nagyüzemi gazdálkodásról. Amikor hazajöttem, elkezdtem szervezni a csoportot, őszre már együtt volt a Nagysarló — így neveztük el a szövetkezetét. — Nagysarló? — Igen. Nagysarlóiak voltunk, hát a falura emlékeztünk. összesen 18—20 család -jelentkezett, de hogy hány hold földünk volt, arra nem emlékszem. I — Ki lett az elnök? — Azt mondták a többiek : „Ha megszervezted, csináld is!” Az egyik zsebemben volt a pénztár, a másikban az iroda. I — Nem maradt Iz- ményben? — ’53-ban, tavasszal kaptam egy értesítést; jelentkezzek Fácánkertben, hathónapos mezőgazdasági szakiskolára. Aztán ott ragadtam. — Mit tanultak a tan- N gazdaságban? — Géptant, magyar nyelvtant és irodalmat, gyapottermelést, állattant és politikát. A tanfolyam után bri- gádvezetői képesítést és gya- pottermelő mester oklevelet kaptunk. Megtanultunk Hof- fher traktort és kombájnt vezetni. Engem ott fogtak, kitűnőre vizsgáztam. — A megye különböző területéről 43-an voltunk. Többségében nők, 28-an. Nyolc órát tanultunk és volt gyakorlat is. Havonta 350 forint ösztöndíjat kaptunk, meg teljes ellátást. A tangazdaságnak volt négyszáz hold szántója, négy pár lova, hat tehene, egy gumis és két kormos traktorja. Itt láttam életemben először — azt hiszem a megyében is ez volt az első — egy AC— 400-as gabonakombájnt. Foglalkoztunk gyapottermeléssel, feladatunk volt ipari növények meghonosítása is: a csumiz, a kenaf meg ehhez hasonló növények termesztését tanultuk. I — Milyen eredménynyel? — A gyapot gyenge volt, de a csumiz az sikerült. Ez a köleshez hasonlatos, sokat termett. A kenaf az a kender helyett lett volna. Azt hiszem, nem ez volt a legnagyobb mezőgazdasági siker annak idején. Hatalmas, erős, rostos növény, hogy mi lett vele, nem emlékszem. — Tehát ott maradt a fácánkerti gazdaságban. — A tanfolyam hallgatói közül egyedül engem marasztaltak, 1100 forint lett a fizetésem, brigádvezető lettem. Később megszüntették a gazdaságot és beleolvadtunk a Tolnai Sertéstenyésztő és -Hizlaló Vállalatba. Ebben az időben, 1954-ben jöttek rá; a gyapot nem a legjobb növény a magyar éghajlathoz. Ezután csak gabonatermeléssel foglakoztunk, 120-an voltunk a brigádban, köztük 70 cigány. Nekik mi adtunk még ágyneműt is. Boldogultam velük. Azonban mindig élt bennem a gépek iránti szeretet és jelentkeztem a szed- resi gépállomáson. Kitettek brigádvezetőnek. Mi voltunk ■ a „szocializmus előretolt bástyája”. Szedres környékén dolgoztunk, 7—8 gép — Hoffher — tartozott a brigádhoz. A feladatom volt; agitálni az egyéni gazdák között, propagálni a gépeket. Egy hold szántását 140 forintért végeztük el. — Mivel agitált? — Minden gazdának elmondtam, ha lóval szánt, akkor egy holdnyi munka közben 27—28 kilométert gyalogol. Pár hónap után rengeteg munkánk volt, még fuvarozást is, cséplést is vállaltunk. Nekem a bandagazdákkal kellett tartanom a kapcsolatot, figyelni kellett, hogy a cséplőgépellenőr minden terményt beír-e. Később, ’55-ben Csömörre kerültem, vontatóvezetői tanfolyamra. Akkor az agronómusok is „gyorstalpalón” végeztek. Ezután pedig a kombájnt kellett propagálni... — Mennyi volt a munkaidő? — Reggel négytől éjfélig dolgoztam. Úgy fogtunk traktorost, egyik nap a mezőn dolgozott, a másik nap pedig már szántott. Megmutattuk neki, hogy kell sebességet váltani és kész. Persze, a brigádvezetőnek ott kellett lenni mindenütt. Szépen fejlődtünk. Az ellen- forradalom azért megcibálta a gépállomásokat, meg a téeszeket is. Nálunk csak két-három ember hőbörgött, a többi dolgozott tovább. Aztán ’57 elejére rendbe jött minden. — Ernő bácsi! Politikus ember volt. Miért csak ekkor lépett a pártba? — Az ellenforradalom ideje alatt döbbentem rá valamire. Amikor elkezdték égetni a könyveket. Akkor kimentettem a tűzből egy Tanácsköztársaságról szólót. Máig is őrzöm. Meg az előtte lévő években nem éreztem annyira, hogy szükség van rám. Néha féltem is. A Kádár-kormány határozatai után megnőtt a termelési kedv. Megtudtuk; másnak kell jönnie, folytatva a régit, de mégis valami újnak. Ekkor jelentkeztem munkásőmek is — 16 évig teljesítettem szolgálatot. Ezután már tervszerűbben segítettük a szövetkezeteket, gépeket kaptak, a gépállomások pedig inkább a javításokra álltak át. — Jött a nagy átszervezés... — Igen. A gépállomások dolgozóit, a traktorosokat ismerték a gazdák. Természetes volt, hogy részt veszünk az agitálásban. Voltam Sió- agárdon, Szedresben, Tenge- licen, Bogyiszlón. Ez az utóbbi volt a legnehezebb község. Egy-egy helyre annyiszor mentünk — míg boldogultunk! A „nehezebb” emberekhez tapasztaltabb agitátorok kerültek. Volt egykét nyakas ember. — Javításra álltak át a gépállomások, ez megint új szakmát jelentett. — Meg más volt a bérezés is. Szervezni kellett a munkát, mert ha az emberek nem kerestek, akkor a brigádvezető sem. Életemben ezt tartottam a legigazságosabb bérezésnek. Később megválasztottak párttitkárnak. A gépállomások vezetőivel jó viszonyban voltam. Szívesen emlékezem Loboda József főmérnökre, Kovács Ferenc szedresi és Talpas István nagydorogi igazgatóra. Az élet azonban ment tovább, megszűntek a gépállomások. Mondták, keressünk helyet magunknak, de ha nem találunk megfelelőt, akkor elhelyeznek bennünket. Én Bonyhádra kerültem a völgységi vízitársulathoz, gépkezelőnek, pontosabban nehézgépszerelőnek. ’70-ben Tolnán vállalt munkát a társulat, s kértem helyezzenek ide, mivel Fácánkertben laktam. Nehéz munkánk volt, a homokos tolnai talajban a csővezetékeket hat méter mélyre kellett lerakni, három állásból dobáltuk fel a földet, a homokot. — Úgy tudom, belebuktak ezekbe a vállalkozásokba. — Sajnos. A mi társulatunk kezdte meg dombori- ban a sóder bányászását. Szép kis flottilánk volt. Emlékszem ’59-ben a május 1-i felvonuláson, a mi embereink matrózruhában vonultak fel. Az volt a baj, hogy ócska gépeket vásároltunk, azokat több, mint hatmillióért javították ki. Ebbe buktunk bele. Egyszer jöttek és mondták, hogy új vezetők lesznek, valami Pataki, senki sem ismerte. Mondtuk: nekünk mindegy, munka legyen, akkor rendbe lehet tenni a szénánkat. Azt még el kell mondanom, hogy az akkori elnökünk, hogy be tudja bizonyítani: a flottila igenis kellett, elment maszek sóderbányásznak. Jól keresett vele, meg a Tolna megyei Építőanyagipari Vállalat is. Sajnos, a Simon elv- tjrs ott fejezte be életét, felborult egy traktorral. Ennyi kitérő után folytatom azzal, hogy az új társulat szekszárdi telepére kerültem, a betontelepre. 1975-ben pártvezetőségi tagnak választottak, ’77-ben titkárnak. Pataki elvtárs azóta is igazgatja a Szekszárd-paksi Vízitársulatot. Az eredményeinkről nem kell beszélnem, mert például a szekszárdi hegyek vízrendezése, a szálkai tórendszer mindent bizonyít. Sajnos, én kidőltem a sorból, ’78 végén infarktust kaptam. — Még mindig a dohányzás az infarktus oka? — Mondtam már: nagyon jó helyem volt és van a vízitársulatnál. Soha senki sem molesztált, szeretnek itt az emberek. Csak a dohány lehet az oka! — Beszéljünk arról, hogy mikor pihentl — Egyszer voltam a Szovjetunióban, ■ a társulat küldött. Ügy istenigazából csak a betegség után, a lábadozás alatt. Voltam Balatonfüreden három hétig, az pihenés volt. Tudja mit; jön decemberben a nyugdíj, lejár az időm, majd azután pihenek'. — Erőt, egészséget kívánok hozzá! HAZAFI JÓZSEF Fotó: GOTTVALD KÁROLY — Hagyjuk a betegséget. A gyerekkorral I — Beszéljünk még az kellene kezdeni: az meg- I iskoláról, határozza az ember életét. Múltunkból Ma a Tolna megyei boszorkányperekről lesz szó. Óvatosan szabad csak lapozni a megsárgult, töredezett iratokat. Többségüket a XVIII. század első felében írták, magyar vagy latin nyelven. 1730—1760 közötti időben keletkeztek, tehát alig 220—250 évesek. Kihallgatási jegyzőkönyvek. Számuk eléri a két tucatot. A megdöbbenés lesz úrrá azokon, akik először olvassák ezeket az írásokat, de a többszöri olvasás után is mindannyiszor felteszi az ember önmagának a kérdést: úgy vallottak-e a vádlottak, ahogy azt a jegyzőkönyv tartalmazza; ha igen, miért volt a képtelen esetek beismerése? Ha boszorkányról esik szó, rendszerint nőnemű lényekre gondol az ember, pedig az iratokban boszorkánysággal vádolt személyek között férfi is akad... Igaz, ő a kivétel, amely erősíti a szabályt. A mai rövid írásunkban az egyik nevezetes boszorkánypert ismertetjük részletesebben. A vádlott — a boszorkány — Vörös Ilona, 62 éves kálvinista paksi asz- szony. A perben 1741. március 18-án hallgatták ki a Vádlottat, aki a 61 kérdésre adott válaszában mindent beismert. Azzal vádolták, hogy boszorkánymesterséget űzött, megrontott embereket, ördögökkel barátkozott, velük egy társaságba járt, velük szórakozott, sőt, az egyik ördöggel szerelmi kapcsolatot is létesített. A vád szerint több alkalommal vett részt boszorkánygyűlésen, amelyeket a Gellérthegyen, a páksi, a kömlődi és a bölcskei hegyen rendeztek. A vád valamennyi pontja beleillik a magyar népmesékbe. A RONTÁS Azokra a kérdésekre, amelyek arra kértek választ, hogy kit és miért rontott meg Vörös Ilona, a vádlott elmondotta, Kolos Gergelyt azért rontotta meg, mert az őt megverte. — Mi módon vesztetted meg? — hangzott a kérdés. — Lábára vetettem azon rontófüvet. Arra a kérdésre, hogy mivel gyógyította meg, azt válaszolta, hogy lótrágyával. Bevallotta azt is a vádlott, hogy megrontott egy mado- csai asszonyt is a sárga virágú rontó fűvel. Kiderült a vallomásból az is, hogy a rontást, és az egész boszorkányságot általában nem egyedül követte el a vádlott, hanem boszorkánytársaival, de főleg Tamás Su- sával (Zsuzsával). Szerencséje volt a paksi postakocsisnak. Ügyében négy boszorkány tanácskozott, éspedig Tamás, "Földvári, Horváth és Vörös, de nem tudtak megegyezni. A szóban forgó boszorkányok közül többen is meg akarták rontani és ezt követően ki akarták szedni a postakocsis csontjait. Különösen Tamás Susa, aki egyébként Paczo- layné névre hallgatott, akart végezni a kocsissal. Ezért fel is kereste őt az istállóban. — Mivégre ment oda, meg akarta-e veszteni, vagy meg akarta nyergelni ? — Meg akarta nyergelni. A BOSZORKÁNYOK ÉS AZ ÖRDÖGÖK TALÁLKOZÓJA — Hova akart menni rajta? — Szent Gellér(t) hegyire, addig (előtte) valamelyik pincébe borért. — Ha mekantározhatta volna azt a kocsist Tamás Susa, mit cselekedett volna? — Megnyargalta volna. Az idézett vallomásból már tudomásunk van arról, hogy Tamás Susa a meg- nyergelt postakocsis hátán a Gellért-hegyre akart menni. Azt is tudjuk, hogy Vörös Ilona is járt már ott, mint boszorkány. — Mit szoktatok csinálni, midőn a Szent Gellér(t) hegyire mentek? — Táncolunk addig, mint a forgószél és hamar elmúlik. (azaz rövid, gyors táncot járnak). — Honnan tudod és hányszor? — Mivel magam is ott voltam egyszer Szent Gellér(t) hegyin, bölcskein és kömlő- din. — Hogyan mentél oda és mi állaton? — Hol macskán, mely a Mohainéé volt. — Söprűn jártál-e? — Nem jártam, de el lehetett volna menni rajta. — Többen jártatok-e? — Csak négyen jártunk. Arra a kérdésre, hogy mit csináltak az összejöveteleken, Vörös Ilona azt válaszolta, hogy füvet szedtek. — Miképpen változtattad magad sassá? — Mondottam: czucz, ke- rekedgyjé, légy aval — és az lett. — Te voltál a boszorkányok közöt dobos ? — Én voltam, lám, most is itt vagyon a dobom, fél dióhéj. — Mivel verted azt a dobot? — Két szál tollal. A vallomásból kitűnik, hogy a boszorkányok összejövetelein mindig jelen voltak az ördögök is, akik „fekete varjú, vagy holló képében” érkeztek. Minden boszorkánynak megvolt a maga ördögpárja. Vörös Ilona boszorkánynak ördögpárját Plútónak hívták. — Táncoltál-e vele és sokáig-e? — Táncoltam, csak hamar (azaz keveset — a szerk), szoktak forgószél formájában, de mihelyest az Isten nevét emleték, azonnal elenyészik. — Háltál-e, vagyis közösködtél-e vele és hányszor? — Mindannyiszor, ahányszor köllött és szép ifjú legény képében velem közösködött. (A kérdés második részére is válaszolt a vádlott, de ezt nem idézzük, mert a napi sajtó nyomda- festékét nem bírja el...) Arról is szólt Vörös Ilona, hogy egy-egy összejövetelen lakomát is csaptak — főét- kül a lótrágya volt. HOGYAN LETT VALAKI BOSZORKÁNY? Arra a kérdésre, hogy miként lett belőlük boszorkány, Vörös Ilona azt felelte, hogy az ördög először pénzt ígért neki, majd a zsebébe is tette. A pénzen olvashatatlan szöveg van. Ennek az ajándékpénznek varázsereje van. A pénzt többször ördögjelnek is nevezik a perben. Ennek a pénznek a segítségével teszik magukat láthatatlanná a boszorkányok, csupán azzal a pénzzel „megkeni magát” és máris láthatatlan lesz. Az ördögjel birtokában a megrontott személyeket képesek a boszorkányok meggyógyítani. A perből kiderül, hogy a boszorkányok hatalma nem korlátlan, ha valaki ügyes, megfoghatja őket. Vörös Ilonának feltették a kérdést: — Mi módon lehetne megfogni a boszorkányokat, mikor nyomnak? — Meg lehet fogni oly kép- pen, hogy hamar vesse le a gatyáját, fordítsa ki, midőn nyekergeti, az mestergerenda fölött húzza által, ki nem mehet a házbul. A per végén feltett kérdésre adott válaszból megtudhatjuk, hogy ehhez a boszorkánykörhöz kik tartoztak. Dunaszentgyörgyön örzse néni, Pakson Marinka néni, és Csámpayné, valamint Tóth Balázsné a „középidejű, jó testbéli” asszony, Kölesden Perczeli Suska öregasszony, Bölcskén Kata, Dunaföldvá- ron Illyés Jánosné, Madocsán Juhász Mátyásné és még egy személy, akinek nevét nem sikerült pontosan elolvasni. * ügy vélem, az volt az igazi boszorkányság, ahogyan „boszorkánnyá” tették egykor az embereket, s addig mondták róluk, hogy végül önmaguk is elhitték önmagukról a lehetetlen dolgokat. K. BALOG JÄNOS- . :• , Sebestyén Ernő traktoros-gépkezelő, gyapottermelő mesterrel
