Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-27 / 98. szám
IO NÉPÚJSÁG 1980. április 27. A kilencedik kötet: Tanulmányok Tnlna megye történetéből Akinek valamennyi kötet a birtokában van, annak már szép sort foglalhat el könyvespolcán a „Tanulmányok Tolna megye történetéből” sorozat, mely immár IX. kötetéhez érkezett. 32 és fél A/5-ös ív, több mint három és fél száz oldalt jelent és igen jó, érdekes illusztrációk tömegét. Az új kötet öt tanulmányát, némi önkénnyel, két nagy csoportba lehet osztani. Az egyik történelem- földrajzi, a másik közművelődés-történeti. Hegedűs László a megye nyugati felének településeit dolgozta fel az 1580—1704 közti időben. Hajdú Lajos az alsófokú népoktatás fejlődésével foglalkozott a Mária Terézia kor utolsó évtizedétől a jozefinista időszakig terjedő munkájában. Dóka Klára tanulmánya a megye gazdasági viszonyaira máig kiható XIX. századi folyószabályozásokat ismerteti. Szenczi László tanulmányának tárgya megyénk köz- művelődési helyzete a fel- szabadulást követő első három évben. Végül néhai Kun Lajos fordításában (végre!) az olvasó kezébe kerül Bél Mátyás történelemföldrajzi munkájának megyei vonatkozású része. Egy ismertetésnek nem lehet feladata a minősítés, most mégis kockáztassuk annak leszögezé- sét, hogy forrásértékénél fogva ez utóbbi tűnik a történelmet kedvelők számára a legérdekesebbnek. Terjedelmi okokból (és kedvgerjesztőül) Bél Mátyás munkájából idézünk, aki természetesen nem holmi sznobságból írt latinul, hanem mert az egész Európában a műveltek által ismert nyelv volt és a latin révén szolgálhatta leginkább hazája ismeretterjesztését. Megyénkről megtudhatjuk, hogy „A folyók és erdők szépségein kívül gyümölcs termelésére és mindenféle veteményre is igen alkalmas...” Éppen ezért „előnyös szállás kínálkozik a telepeseknek, akik most ide özönlenek Németországból”. A Sárköz mocsaras, tele iszonyatos mennyiségű harcsával, csukával; ponttyal és vízi madarakkal. Sió ráká- szattal és teknősbékákkal van a lakosság hasznára. Sok a dámvad, szarvas, fájd, daru, túzok és hiúz. A telepesek közül, minden természeti gazdagság ellenére, sokan csalódtak „meggyőződtek ugyanis arról, hogy olyan földre jöttek, amely a tétlenkedőknek semmi gyönyörűséggel nem szolgál....” Mások „nemcsak jól haladtak, hanem meg is gyarapodtak a mezei munkában.” Bél Mátyás, a tudós pap, valóságos közvéleménykutatásra alapozta munkáját. így a fenti ítéletek, sommás ösz- szegzések nemcsak az ő véleményét tükrözik, hanem azt is, amit a korabeliek lakóhelyükről vallottak. ORDAS IVÁN Thiery Árpád: T ényportré Haizer József Veszprémben született, még a háború előtt tanulta ki a szakmát. A negyvenes évek végén a Dózsavárosban tagja volt annak a — minek nevezzem? — csoportnak (?), amelyik a Csatár utcában építőszövet- kezetet alapított Az egyik kőműves a saját házát Íratta a szövetkezetre. Haizer József a megspórolt kétszáz forintját adta be. Micsoda pénz volt az akkor! Az Építők Veszprémi Szövetkezete, ennek a néhány kőművesnek a szocialista társulása a mai Veszprém megyei Állami Építőipari Vállalat elődje volt. — Akkor maga alapító tag a vállalatnál — mondom. — Az is vagyok! Az aranygyűrűt is megkaptam. — Úgy veszem észre, hogy szeret az igazgatókról beszélni. — Szeretek?... — Mint szakszervezeti titkár, figyelemmel kísérte őket. — Én azok közé az emberek közé tartozom, akik ha elkezdik a harcot, nem adják fel. Nem vagyok kalapforgató ember. Volt olyan igazgató a vállalatnál, akivel szakszervezeti titkár koromban egyszer se voltam kint együtt a munkahelyeken. Ezzel szemben a Pör- nyeczi meg, az ugye, kőműveslegény volt. Ö azt mondta: Haizer Jóska, a jövő héten megyünk, akkor egész héten kint is voltunk. Én eddig, ha jól számolok, tizenkét igazgatóval dolgoztam a vállalatnál. De például ilyen, mint ez az Igaz Endre, amelyik most van, három ha volt összesen. Értekezletet tart? Na, akkor jön a magnó. Ha legközelebb valaki nem ugyanazt mondja, akkor elő a magnót, és lejátssza neki a szalagot: — Na, most beszélj!... Nincs előtte bocsánat. Aztán a másik, hogy keresi az embereket, szeret közöttük lenni. A feleségem telefonkezelő a házgyárban. Reggel hatra megy. Jön haza, mondja ám, hogy az Igaz már háromnegyed hatkor kint volt. Pedig Fehérvárról jár át minden nap. Sokszor éjszaka ér haza... Haizer kilenc éven át a vállalat szakszervezeti bizottságának a titkára volt. ötvenháromtól hatvankettőig hétfő reggeltől szombat estig motorkerékpáron járta a munkahelyeket, szerte a megyében. Három éve a szavatossági építésvezetőség kőművese. Kevesebbet találkozik az igazgatóval, annál többet azokkal a lakókkal, akik a vállalat által épített házakban laknak. — Úgy hallottam — mondom, — hogy a vállalat gazdaságilag és a határidőkkel lehetett bármilyen mély gödörben is, a minőségre sose volt panasz. Igaz ez? — Hogyne! Az itteni kőműveseket mindig becsülték, vitték őket Pestre is. Igaz kőművesek is voltak. Nézze meg az egyetemet! Azt mi ötvenben vakoltuk be. Még most se kell hozzányúlni. A házgyár első négy háza nem úgy sikerült. Akkor indult a gyár, nem volt gyakorlat. De most már mondhatom, hogy megfelel a minőségnek. Haizer igyekszik a kedvembe járni, ahogy ez a vendéget megilleti. Feketekávét főzet a feleségével. Sört bont. — Egy hete nem fűtenek — koccintja oda a poharát az enyémhez. — Még jó, hogy tavaszias az idő. — Egyelőre nem tudjuk, hogy mi lesz. A lapradiátorok elöregedtek. Rég ki kellett volna cserélni. — Miért nem cserélik ki? — Miért, miért — legyint dohogva. — Hiába beszél az ember. Már előbb is volt egy mondata. — Én mindennel foglalkozok a vállalatnál. Ugyanis mindent meglátok. Azt mondják, az is a baj. A közvélemény gondolkodása nem csak a napi ügyekben mozgékony. A zöldségellátás, a közlekedés, az elhasználódott radiátorok mellett a figyelme kiterjed az urbanizáció olyan kérdéseire is, mint a városszerkezet, a terjeszkedés, a város- jelleg, a turizmus. Egy olyan ember, mint Haizer József, beleszól-e, van-e módja, hogy beleszóljon a város ügyeibe? — Igen, itt születtem, dó- zsavárosi gyerek vagyok, ötvenhétben költöztünk be a városba, hatvanhárom óta meg itt lakunk a Schőnherz utcában, ahol most vagyunk. De engem nem kérdeztek meg, hogy mi a véleményem a városfejlesztésről. Húsz lakás van ebben a házban, de nem hiszem, hogy valakit is megkérdeztek volna. Mitőlünk nem kérdezik meg, hogy hova települjünk. Legalábbis én tőlem nem. Minket csak akkor hívnak gyűlésre, ha a tanácstagnak valami beszámolni valója van. Egyszer hozzászóltam, hogy az ingatlankezelő a pincénkben hegesztőműhelyt rendezett be, holott az a lakók helyisége, és jött föl a gáz. De a műhely még mindig ott van. Két iker fia közül bejön az egyik. Az idősebb. Leül a heverő szélére és figyel. — Tehát nincs beleszólás? — Ennyi, amit mondtam. A tájékoztatás se jó, ezért aztán beleszólás sincs. Aztán jön a mendemonda. — Nem jó a tájékoztatás? — Vagy nem jól dolgozik a körzeti megbízott. Vagy a tanács tényleg nem ^ tájékoztatja őket. A kettő valamelyik közül. A fiú közbeszól. A hangja illetlen, leleplezésre kész. — És te elmész este fél hétkor a gyűlésre? — Én el! húzza ki magát Haizer József mérgesen. — De engem még nem hívtak. Miért nem hívtak? Megpróbálom lecsillapítani. — Mindenkit talán nem is lehet megkérdezni. — Van rá ember, hogy megkérdezzék! Olyan körzeti tanácstagok kellenek, akiknek tekintélyük van. Ugye? Tegyünk egy keményebb lépést. Megtehetjük. — Ha már itt tartunk, mit szól hozzá, hogy a város vezetői előszeretettel hangsúlyozzák: ez munkásváros. Statisztikai számokat is mellékelnek hozzá. Való igaz, hogy munkásváros ez? — Ipari vármegye, az biztos. — De milyen város? — Attól függ, hogyan veszem. Én kőműves vagyok. A két öcsém ács. Az iker fiaim fűtésszerelők. Ha azt nézem, hogy mennyi munkás dolgozik itt, akkor igen. Húszezren felül vannak. Az biztos. De mennyi jár be ide faluról? Mert ha ez nem így volna, akkor a nyereségből nem mennének el a vállalatnál is milliók a munkásszállításra. Én nem a vidékiek ellen beszélek. A vidékiek talán nem olyan jó szakemberek, mint a városiak, de a szívük meg a szokásuk, amit otthonról hoztak, közelebb áll a munkához. Kérem, a mi vállalatunknál hatvan százalék vidéki. A Bakony Műveknél se jobb az arány. Ha itt lakna az a sok munkás, aki itt dolgozik, akkor munkásváros lenne. Én is azt mondanám. De itt csak dolgozik... Belelendül a vitába. Felemelt ujjával figyelmeztet. — Mondók én magának valamit! A múltkor voltam Ajkán. Az, látja, az egy munkásváros. Tudja,, milyen messze vagyunk mi attól? Nagyon messze, sajnos. Ott olyan rend és tisztaság van, azt mondhatom. A nép másképpen él abban a városban. Én itt nyáron nem szeretek kiállni az erkélyre, mert csak esz a méreg. Ha felvennének egy embert kettőezer-ötszázért, és adnának neki egy csekkfüzetet, hogy büntesse meg azokat, akik letiporják a gyepet meg a virágokat... Nemcsak gyalog ám! Még autóval is! Elég volna, ha csak ötven forintjával büntet, akkor is bejönne a fizetése. A környezetünk meg olyan lenne, amilyen egy munkásvá- roshpz illik... Haizer ért a töltögetéshez, a sörnek a pohárban épp csak annyi habja van, amennyi a gusztus szerint szükségeltetik. Rám szegezi az ujját. Nyilván korholás 'következik. — Egyetem is van. Mi? Azt nem is mondta — kapja fel a poharat, jelt adva az ivásra. ZELK ZOLTÁN: Hiába feküdtél a sínekre, lásd be, nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb évek szerelvénye — nem fog rajtad halál. Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod, a megváltók sorsa kikelni a sírból. Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni holt rigók leikével, a semmi nyugalmas, fuvalom-se-bánja, rezdületlen ágán. S kínálnád még százszor magad a halálnak, lenne pusztulásod országos ezerszer, akkor sem bocsátna el az élő világ. Hogy is bocsátanának! Szükség van szavadra. Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz. Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát, . fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak értetlen, vak szavak sivár hamujától. Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó, várnak éji szobák, s Költészet gondja. Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe. Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről, te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza, ahogyan éveid azt megkövetelik, már a tél derével hetyke bajuszodon. Így illesz már közénk... Hát még az ifjakhoz, kik atyjuknak vallnak s versed páncéljába, hűségbe öltözve vágnak az időnek — hidd el, fölismernék, téli ág alatt is változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod! József Attila-illusztrációk Varsányi Pál illusztrációja a Fiatalasszonyok éneke cimű vershez Szász Endre illusztrációja a Mama című vershez OLÁH ZOLTÁN: Mondat Az idő rácsain át, az idegek korlátáit ledöntve végül te is látod már: part nélküli földet oszt a fény, s a lélegzetek szakadékain járva árnyékod lassan elfogy majd a földről, hódolsz egy újabb, melegebb szélnek, s beteljesületlen álmokat hagysz te is a halhatatlanabb messzeségnek. Nem tudsz te meghalni
