Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-01 / 77. szám

1980. április 1.

NÉPÚJSÁG 3

Kongresszus közben

Aprópénz a mi munkánk

Esti beszélgetés egy állami gazdasági igazgatóval

A Hőgyészi Állami Gazdaság ürgevári kerületében 70 millió forintos beruházással korszerű, 5000 férőhelyes hizlalda épül. A tervek szerint az új telep még ebben az évben megkezdi üzemelését. Képünkön két kiváló brigád, a Kossuth és az Ybl Miklós szocialista brigád dolgozói végzik az épület összeszerelését.

Fotó: st

Szerdán este hét óra harminc perckor ért haza az esti egyetem szakosítójáról Gscheidt Mátyás, a Hőgyészi Állami Gazdaság igazgatója, és azonnal bekapcsolta . a rádiót. A család sürgött- forgott körülötte, aztán fogta a készüléket, s betelepedett a szobába.

— Jobban szeretem hallgatni a rádiót, a figyelmet inkább összehozza, mint a televízió, meg részletesebben is szól ez a hírközlő apparátus mindenről. Nekünk pedig sok mindenről illik tudni.

Munkás hét volt a kongresszus hete a gazdaságban. Az igazgató éppen úgy elfoglalt ember, mint munkatársai : igazgatóhelyettesek, sofőrök, állatgondozók, mérnökök, növénytermesztők.

— Nyakunkon a tavasz, a késői kikelet — mondja az igazgató másnap, amikor találkozunk. — Hét óra harminc perckor bejöttem, szombaton fórumot tartunk, annak anyagát nézem át. Azután jöttek kollégáim, akik a termelési tanácskozásokon vettek részt előző nap, tájékozódtunk, megegyeztünk néhány dologban, átnéztem a postát, szignáltam, azután fogadtam az NDK-kultúr- centrum képviselőit, utána Tabódra utaztam, ott a tehenészetben rövid megbeszélés, délután a gyönki tanácskozással kezdtem, ott a mik- rokörzet témáit vitattuk, tizenöt órakor termelési tanácskozáson voltam Juhén, s most itt ülünk, a kongresz- szust hallgatjuk, erről beszélünk.

— Az igazgatónak, a kommunista vezetőnek mi jut eszébe, mire gondol, amikor a súlyos érvekkel fűszerezett gondolatokat, felszólalásokat hallja?

— Mindenekelőtt a munka. Azután az egységes álláspont, hogy a gazdasági élet fellendítésére feltétlenül

szükség van, mert a feltételek emberi és technikai oldalról adottak. Amikor Kádár elvtárs elmondta a KB beszámolóját, már éreztem, hogy a kongresszusi előkészítési időszakban mi is sínen voltunk, azaz a nagy politikát mi itt aprópénzre váltjuk, saját munkaterületünkön. A hatékonyságra, a gazdaságosságra gondolok elsősorban.

— És mi a véleménye a felszólalásokról?

— Az embernek néhány marad csak meg „igaziból” emlékezetében, másokra akkor gondol, ha előveszi az újságot. Nekem tetszett az a pécsi diáklány, bár kissé túlzott, de a mi gazdaságunkban is, ha megfeledkezünk egy kicsit az ifjakról, egyesek hajlamosak öregurasdit játszani, és nem vesznek részt aktívan a feladatokban. A másik sarkos felszólalás számomra Romány elvtársé volt, érthető, ő a miniszterünk. Eligazított a KB-előterjeszté- sen túl is, az élelmiszer- gazdaságban. S ebből következik, amit az előbb mondtam, nekünk a kis munkahelyünkön kell a nagy politikát jól, saját eszközeinkkel, lehetőségeinkkel megvalósítani, segíteni.

— Konkrétan mire gondol?

— Tőlünk, állami gazdaságtól elvárják, hogy a legújabb dolgokkal foglalkozzunk. Mi most kezdtük, s az ősszel terjesztjük a CCM- takarmányt (Corn-Cop-Mix)... Ennek az a lényege, hogv a a nagy teljesítményre képes kukoricát, amely termésének szárítása sokba kerül, ám béltartalma nagy értékű, mi a CCM-mel tartósítjuk, így a harmincöt százalék feletti víztartalomnál is betakarítható, sőt, s ez a lényeg: a sertések etetésénél is használhatjuk, így a sertésprogram gazdaságossá tehető, hiszen a húselőállítási költség hatvanöt százaléka takarmány. A másik „aprópénz”; közös alapon — termelőszövetkezetekkel — fejleszteni a térség szőlészeti kultúráját. Nem elég manapság megtermelni kis mennyiségben Mucsiban, Kurdon, Dúzson a szőlőt, hanem nagy mennyiséget kell a piacra dobni, abban van pénz és áru a közönségnek. A harmadik, talán legfontosabb témánk, amely sínen van, a juhászat. Térségünkben van arra lehetőség, hogy belterjességben előrelépjünk, s a hozamokat javítsuk. A vállalkozói rendszerre térünk át, amely érdekeltté teszi a dolgozót a birka tartásában, gondozásában... Talán a gépműhelytémát kellett volna először említenem, mint új dolgot. Most úgy gondoljuk, hogy miután csökkentek a beruházási lehetőségek — pénz hiánya miatt —, nagyobb figyelmet fordítunk a javítási bázisra, az emberekre főleg. A mozgóbérrendszer egy formáját vezetjük be, amely révén a helyi vezető, műhelyfőnök, művezető tudja differenciálni embereit. Tehát aki jobban, gondosabban javítja a gépeket, keressen többet; előfordulhat, hogy valaki egy hónapban, még ha azonos órabére is van, mint eddig volt — mert az órabér is szamárlétrához hasonló —, hatszáz, nyolcszáz forinttal is többet kereshet.

— És milyen a hangulat a gazdaságban, a kongresszust miként fogadták az emberek?

— Jól. Meglehetősen jó hangulatban. Eddig is sokat beszélgettünk erről, és a szigorúságra, a nagyobb odafigyelésre felhívó szavak nyitott fülekre találtak nálunk.

*

Ülünk az asztalnál, beszélgetünk, a jegyzetfüzet a zsebbe kerül. Felkattintjuk ismét a rádiót, csütörtök van, a kongresszus utolsó naDja, most következik Kádár elvtárs zárszava, arra figyelünk.

PÄLKOVÄCSJENŐ

Bonyhádon az Európa- szerte hírneves „BONY” márkájú cipőket gyártó üzemben, a BONY — Kö- vendi Sándor Tolna megyei Cipőipari Szövetkezetben szombaton a második kommunista műszakot tartották a Sziklai Sándor szocialista brigád felhívására. Az egy héttel ezelőtti és a mostani nyolórás műszakban hat- százan vettek részt és az érte járó csaknem ötvenezer forint munkabért a helyi gyermekintézmények fejlesztésére és a mozgássérült gyerekek fonyód—bélatelepi üdülőjének építésére adják.

A kongresszusi és a felszabadulási jubileumi munkaversenyben egyébként kiemelkedő eredményt ért el az évi hétszázezer párnál több cipőt nagyrészt — 90 százalékban — exportra gyártó szövetkezet, tízmillió forinttal túlteljesítette az első negyedévi tervét. Csaknem kétszázezer pár márkás cipőt adott át kifogástalan jó minőségben, zömében külföldre, főleg a tőkés piacra. A munkaversenyt egész évben folytatják a kiváló szövetkezet szocialista és a kitüntető címért küzdő brigádjai.

A népfront életéből

A HNF megyei elnöksége időről időre tájékoztatót kér a városi, nagyközségi népfrontbizottságoktól, vagy a teljes tevékenységük egy meghatározott időszakáról, vagy pedig a munka egy-egv részterületéről.

A legutóbbi elnökségi ülésen a paksi városi bizottság titkára, Süth Miklós számolt be arról, hogyan alakultak meg és azóta miként működnek a körzeti bizottságok.

A népfrontmozgalomnak, szinte az egyes emberig kell eljuttatnia a párt politikáját és mozgósítani annak végrehajtására mindenkit, nemre, pártállásra és világnézetre való tekintet nélkül. Paks két évvel ezelőtt jutott el a fejlődésnek azon fokára, hogy az egész települést már nem volt képes egy népfrontbizottság átfogni. Akadozott az információáramlás és a mozgósításban is nehézségeik támadtak. Különösen az atomerőmű lakótelepén élők számának dinamikus növekedése okozott olyan gondokat, amelyek megoldása egyre több helyszíni jelenlétet, képviseletet követelt. Az a megoldás, hogy néhány aktivistát kooptáltak, nem hozott lényeges javulást. Ezért az akkor még nagyközségi népfrontbizottság úgy határozott, hogy a várossá fejlődés időszakában meg kell alakítani a körzeti bizottságokat. Ezeknek a számát akkor ötben határozták meg, figyelembe véve a tanácstagi körzeteket, és a jövendő város területét.

Úgy szervezték, hogy 10— 12 tanácstagi körzet alkosson

egy körzeti bizottságot és az azóta szerzett tapasztalatok igazolták az elképzelés helyességét. A tanácstagokat kérték fel, hogy javasoljanak alkalmas embereket az alakuló bizottságokba. A tanácstagok és a körzeti bizottságok között ma is jó az együttműködés.

Az első még 1978- májusában meg is alakult. Területe kiterjed az újabban épített városrészre, beleértve az atomerőmű lakótelepét is. Évente fórumot rendeznek, hogy megismerjék a körzetben élők gondjait, véleményét. Több alkalommal szerveztek társadalmi munkát, főként az új házak környékének parkosítására. A körzeti bizottság vezetői rendszeresen és lelkesen segítették a városi népfrontmunkát is.

A 2. számú körzeti bizottság a volt dunakömlődivel azonos. Érthető, ha megváltozott helyzetük kissé visszavetette a munkát, kezdeményezőkészségük csökkent. Ennek ellenére sokat tettek például a gyermekintézményekért. Tevékenyen közreműködtek a lakókörzeti tanácskozások, tanácstagi beszámolók megszervezésében.

A másik két megalakult bizottság még „fiatal” ahhoz, hogy jelentős eredményeket mutathassanak fel. Az ötödik körzeti bizottság megalakulásához még nem érettek meg a feltételek.

Az új bizottságok megalakulásának legfontosabb eredménye, hogy sok új aktíva került be a népfrontmozgalomba.

A bürokrácia nem hiánycikk

Négyesben beszélgetünk, összeszokott társaság. Nem is tudom, hogyan verődtünk össze jó pár évvel ezelőtt, de azóta tart a minden vasárnap délelőtti barátság. Váltjuk a világot rendületlenül, s ha az végeredményben nem nagyon hagyja magát, a vélemények kicserélése semmiképpen sem árthat. Egyikünknek sem, legfőképpen pedig a világnak nem. A nyugdíjas, volt tisztviselő kávét — azt hiszem egyetlen ebben a városban aki minden alkalommal hosszú szimplát kér — a művezető sört iszik, ha módja van rá, barnát, a párttitkár kis konyakot, az újságíró féldecit ugyanabból a fajtából.

A beszélgetés mindig az újságok átböngészése után kezdődik. A nyugdíjas a Népszabadsággal kezdi a napot, a művezető a Népszavát tanulmányozza, a párttitkár — gyanítom, velem szolidárisán — a Népújságot veszi először a kezébe.

A meglehetősen csapongó beszélgetésben keverednek az országos ügyek a megyeiekkel, a városiak a munkahelyiekkel, s nem maradnak megméretlenül az egyes emberek sem. Aztán kiforr egy központi téma, és azt boncoljuk, marcangoljuk, ha emelkedik a vita heve. Legutóbb a bürokrácia került terítékre, úgy is mint jelenség, úgy is mint

mindennapi gyakorlat és úgy is, mint egyes emberek alapvető tulajdonsága.

Vegyük sorjába, miről is esett szó a legutóbbi beszélgetés során, anélkül, hogy megjelölném, melyik esetet melyik barátomtól hallottam.

Egy szomszédasszony — hetvenen túl, a nyolcvanon még éppen innen — fölszólí- tást kapott, hogy kétszáz forintos adóhátralékát záros határidőn belül egyenlítse ki. Az öregasszony semmiféle hátralékról nem tudott, elballagott hát a hivatalba, hogy magyarázatot adjon és magyarázatot kérjen. Magyarázatot, nemhogy nem kapott, de még adni sem tudott, mert az íróasztal mögött ülő hivatalnoklány, aki dédunokája is lehetett volna az öregasszonynak, annyit kaffantott oda: „Ne tudálékoskodjon itt, hanem fizessen. Oda van írva, nem látja?” Nem folytatom az lett a nóta vége, hogy barátom, karonfogván a nénit, elballagott vele a hivatalba. Először őt se fogadták különben, mint párt- fogoltját, aztán úgy döntött, hogy nem borítja senkire se az asztalt, inkább bemutatkozott. Azt látni kellett volna, hogyan húzódtak mosolyra — igaz kényszeredett mosolyra — az addig gőgösen rideg arcok. Az ügy elintéződik, barátom fortyog és káromkodik.

A rendőr felírt egy állampolgárt. Gyorsan hajtotta autóját, szabálytalanul előzött és ha egyáltalán repkedtek volna szúnyogok a hűvös éjszakában, már szeszgőzös leheletétől is holtan buktak volna alá. Az illető később, kommentálván az esetet, azzal fenyegetőzött, hogyan merte őt megállítani az a zsemyák, és majd ő megmutatja, mert X is, meg Y is neki jó embere. Nos, nem lett igaza, mert lehet, hogy másik X és másik Y elé került az ügy, de neki jó pár ezer forintja bánja, meg hosszú időre a jogosítványa. Barátom viszont fortyog és káromkodik és kérdi, hát lehet ezt? Nyugtatom, néha lehet még, de mind ritkábban, mert egyre többen vannak az utóbbi fajta X-ek és Y-ok, mint az előbbiek. Talán hiszi, talán nem, én mindenesetre bízom benne.

Már megint ássák a Remete utcát. No persze, muszáj ásni, mert feltört a vezetéki víz, mint azelőtt is már annyiszor, és veszélybe került az úttest. Megmondták pedig a környéklakók az útépítés, aszfaltozás kezdetekor, hogy nem lesz ennek jó vége, mert ugyebár a víz... Igen ám, de hogy jön ahhoz egy egyszerű állampolgár, hogy belebeszéljen a műszakiak dolgába? Nem jött bele, mert a bürokraták nem engedték. Hogy rogyadozik az út? Isten neki, bírja a magyar állam. Ehhez hasonlatos példákat tudnék még mondani, de közbevág a nyugdíjas — rá nyugodtan hivatkozhatok, ő már tényleg „védett”. — És a domboldali építkezések? Ha mást nem csinálnak, mint összetrombitálják a még föltalálható öreg szekszárdi parasztokat, a Práj- májert, a Kézlit, a Prant- nert, a Besét, a ... szóval, ők meg tudták volna mondani, hol voltak itt ötven évvel ezelőtt a pincék. Még azt is, kinek milyen bora termett ott. Most nyugtassam azzal, hogy az efféle nem elég tudományos módszer?

Mennyi a sok, mennyi a kevés? Élő ember ezt meg nem mondhatja, ha a hivatalnoklétszám alakulásáról van szó. A füstölgésre illik olyan arcot vágni, mintha nem egészen értenék egyet azzal, aki mondta. Megteszem, de ő sem hagyja magát, végül is baráti körben olyasmit is szóvá lehet tenni, amit más helyen — esetleg — nem lenne ildomos.

Arról van szó, hogy az adott vállalatnál eddig is működött egy osztály, amelynek az volt a feladata, hogy a munkákat koordinálja. Most szerveztek mellé még egyet, amely már a szervezés stádiumában ellátja a szervezési feladatokat. De ezzel nem állt meg a „szekér”, szóba került — és mind a négyen elhisszük, hogy létre is jön — egy harmadik osztály megalakítása, amelynek az lesz a dolga, hogy az előbbi kettő munkáját szervezze, irányítsa, felügyelje. — Magam, maliciózusan, csak annyit tudok hozzátenni: most már csak egy igazgatóhelyettesi státus létesítése van hátra, aki a csúcsot jelent mindezen apparátus felett.

Példáim lennének még, de feleslegesnek ítélem a további felsorolást. Hiszen, ha más aspektusból is, de ugyanannak a dolognak észlelői és károsultjai vagyunk valamennyien.

A két kezem se tudnám összeszámolni, mennyi határozat született már, különböző fórumokon és szinteken, a bürokrácia, a szükségtelen létszámduzzasztás ellen. Aztán léptünk is, nem is. Sőt, hadd ne legyek pesszimista, mintha sokszor visszafelé lépkednénk. Nő a létszám, nő az apparátus, a karaván meg koránt sem abban a tempóban halad, amilyen tempó kívánatos lenne.

Mielőtt bárki fölkapná a fejét, kijelentem, a hivatalokban ülők igenis dolgoznak. Néha túlontúl is sokat. Nem irigylem őket szemernyit sem. Áttételesen magam is közülük való vagyok. De nem személyes elfogultságból léptem föl saj- nálójuknak, hanem mert tudom, látom, hogy többségük többet dolgozik, mint akár- mely üzemi munkás. Van egy közmondás, miszerint az íróasztal munkát keres. Mostanában mintha egy ellentétes folyamatnak lennénk tanúi. Elkerülhetetlen az íróasztalteremtés, mert annyira sok a papírmunka, hogy az új asztalok, új emberek beállítása nélkül lehetetlenség lenne eleget tenni az „elvárásoknak”.

Nos, itt, ebben látom én a dolog rákfenéjét és ezzel az egész asztaltársaság egyetértett. Van aki egyetért vele, van aki olvasóim közül, nem — és főleg lesz, de gondolatokat ébreszteni sohasem fölösleges.

LETENYEI GYÖRGY