Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-27 / 98. szám

© ^íÍÉPCUSÁG

1980. április 27.

Múltunkból

— Valahol azt olvastam hogy a művésznőt az olaszok is szeretnék magukénak vallani, egyik katalógusban olasz művészként hirdetik. Mi ennek az alapja?

— Egy nemzetközi kiállításon szerepeltem Párizsban és egy munkámat megvásárolta egy francia közgyűjtemény. Akkor az olasz újságírók, mivel a nevem Mattio- ni — ami olaszos csengésű, — azt írták, hogy nem. vagyok magyar, hanem olasz származású, csak Magyarországon élek.

— Úgy tudom, ennél azért több az alapja az olaszok kisajátításának...

— Édesapám olasz volt. Bezerédj Pál hívta apámat Szekszárdra, mint selyemhernyótenyésztő szakembert. A szekszárdi selyemgyárat vezette, amikor a család áttelepült Magyarországra, de én már Szekszárdon születtem. Édesanyám Tolna megyei, régi ismert családból származott. Anyai nagyanyám Sass Erzsiké volt,, akihez Petőfi a Négyökrös szekeret írta.

— Vannak gyerekkori emlékei a nagymamáról?

— Hát hogyne volnának. Tizenhat éves voltam, amikor meghalt. Jól emlékszem rá. Sokat mesélt a Petőfivel való találkozásáról, a költőről, a. borjádi napjairól. Mi gyerekek akárhányszor szívesen meghallgattuk a történeteit.

— Születése, gyermekkora Szekszárdhoz, a tolnai tájakhoz köti. Azt hiszem, nem az első vagyok, aki munkáin felfedezi a gyermekkor élményvilágát, a sárközi, sióagárdi motívumokat. Mit ad egy művésznek a szülőföld?

— Nagyon szeretem a szülőhelyemet, de ugyanúgy szeretem például a baranyai falvakat is. Valahogy nem etnográfiai alapon ítélem meg a témáimat, hanem színkompozíció szerint. Persze, különös varázsa van a sárközi népviseletnek és gyerekkoromban volt alkalmam naponta az utcán látni a színpompás, vagy egyszerűbb hétköznapi népviseleti ruhákat. Talán azért maradt meg máig is az emlékük, ha úgy tetszik nyomuk a művészetemben.

— A festményei alapján ismertté, a hímeskő munkái alapján világhírűvé vált. Festőnek, vagy szobrásznak tartja magát?

— Festőnek. Mindenképpen annak, hiszen a hímes- kő-készítés sem szobrászmunka. A hímeskő a festészetből alakult ki. Murá- lis, falba építhető, nem plasztikus dolog. Leginkább a római padlómozaikokkal rokonítható.

— „Nemeskőből készített kompozíció”. Pontos meghatározás ez a hímeskőre?

— Nagyjából. Persze ez lassan alakult ki. Szeretem az építészetet, a belső terek díszítését, mivel dekoratív hajlamú vagyok, de a táblaképen kívül szeretem a beépíthető freskót és kőmozaikot is. Először kísérleteztem freskókkal, és márványzúzalékos műkővel, de az építészek a nemes anyagot kérték, akkor alakítottam ki ezt a hímeskőtechnikát.

I

— Nagyon szép, magyaros kifejezés a hímeskő. Ki találta ezt ki?

— Körmendi Nándor, a kitűnő építész volt a keresztapa, de mint erről már beszéltem, a technikát nem én találtam ki. Egyébként ez tulajdonképpen kőmozaik. Időről időre fejlődött ki, a lényege az, hogy ez nem intarziaszerűen, hanem szabadon, nagy darabokban, jellegzetes bemélyített kontúrokkal készül.

— Itt, a műteremben sok, szép festményt is láthatunk. Nem lett ezek szerint hűtlen a festészethez sem.

— Ugyanúgy szeretem, ugyanolyan művészeti problémáim vannak a piktúrá- val, mint a kövekkel. Nagyon szeretem mindkettőt.

— A hímeskökészítés komoly fizikai megterhelést is jelent. Hogy birkózik ezzel?

— Nem érzem különösképpen a munka fizikai részét, mert segédmunkásokkal dolgozom. A cementet, az alapanyagot ők keverik, csiszolják. Munkásokkal együtt tudok csak dolgozni.

— Tanítványai, követői nincsenek?

— Nincs növendékem. Illetve hát régen néha előfordult itt egy-egy fiatal, pályakezdő művész, de én soha se helyeztem nagy hangsúlyt arra, hogy valakit tanítsak. Tulajdonképpen nem is szeretném, ha mások itt lennének körülöttem. Művésznek elég vagyok magam. A segéderőt pedig megfizetem.

— A régi művészekről olvashatjuk, hogy ott volt mellettük az „inasuk, tanulójuk”, akiből később szintén mester lett. Egy-egy nagyobb művész körül iskola alakult ki. A mai művészvilágra jellemző ez?

— Külföldi művészekről hallottam, hogy népes segítőgárdával dolgoznak, de azt hiszem ez inkább technikai segítség és csak másodsorban iskola.

— Vannak ilyen műhelyek Magyarországon is? — Nem tudok róla, hogy lennének. Igaz, a művészek felhasználnak a kivitelezéshez segéderőket, de én művészekkel nem tudnék együtt dolgozni.

— És ha jelentkezne egy fiatal, aki el szeretné tanulni ezt a technikát?

— Hogy el akarná tanulni, az nem helyes kifejezés. Mert akiben van művészi önérzet, az nem akarja ugyanazt csinálni amit én, hanem ő is kitalál valamit. No, persze az én eredményeimet felhasználhatja, de hozzá kell adnia saját magát. Volt néhány fiatal, akit én irányítottam így el. Egyikből kerámikus lett, a másikből festő. Szívesen adok tanácsot a fiataloknak, de azt szeretném, ha belőlük is önálló művész lenne.

— Gyakran jönnek tanácsért a fiatalok?

— Gyakran ez nem fordulhat elő, mert erre nekem

időm sincs. Régebben azt is megengedtem, hogy a műtermemben dolgozzanak, de ma már zavar, ha idegen is van ott. A gyár, ahol a hímes- köveket készítem, az más. Ott lehet akárhány munkás körülöttem. Az ottani zaj személytelen, de itthon a műtermemben sokszor még az óraketyegés is zavar.

— Milyen időbeosztásban dolgozik.

— Reggel ötkor kelek, ha nagy munkába kezdtem. Fél hétkor jönnek a munkások és akkor aztán, amíg látunk, vakulásig este. De ez nincs mindig így. Nem is győzném.

| — És itthon?

— Az rapszodikus, van amikor nagyon sokat, az utóbbi időben keveset. Nehéz tél volt, betegeskedtem is, mostanában alig dolgozom.

— Amikor nem dolgozik, szabad időben mit csinál? Mi a szórakozása, a pihenése?

— A nyár, a* Balatonon. Szeretek úszni, napozni, ha itthon vagyok, néha zenét hallgatok, van egy színes tévém. Nagyon sokat nézem a tévéműsort. De sokszor pihenésképpen festegetek. A férjemnek Lellén van egy nyaralója, ha ott vagyok, sokszor festegetem a tájat, a fürdőzőket.

— Pihenni, nyaralni a szülőföldre, a szűkebb hazába Szekszárdra nem szokott visszatérni?

— Az utóbbi időben, hogy az állandó kiállításom szóba került, többször jártam Szekszárdon. Nagyon megváltozott a város, szinte rá se lehet ismerni. Én ott születtem -a Széchenyi utcában, ott ahol a Pirnitzer bolt volt a sarkon. Már nem ismerem meg, hogy hol állt a házunk. De a Bezerédj utca például pont úgy néz ki, mint gyerekkoromban. A pincesor egy része is változatlan. Jó lenne egyszer ott is festegetni, megörökíteni, ami még megmaradt, mert tíz év múlva talán már semmi sem lesz abból, ami gyerekkorom Szekszárdjára volt jellemző.

— Nagyon sokfelé eljutottak a munkái. Arról van tudomása, hogy szekszárdiak tulajdonában is van képe, vagy kőtáblája?

— Nem tudok róla. Az igazság az, hogy indulásomkor a szekszárdi szőlősgazdák nem képeket vásároltak. Később pedig itt Pesten, vagy külföldön keltek el a munkáim. Csak köz- gyűjteményben van néhány alkotásom Szekszárdon.

— Kívülállóként úgy érzem, minden egyes eladott kép, hímeskő egy- egy kicsi halál. Ha elviszik Japánba, Amerikába a képet, a művész többet nem látja. Nehéz szívvel adja el a műveit?

— Az igazság, hogy némelyik az alkotás során nagyon a szívemhez nőtt. No, de, hát ez a művész sorsa. Mindet nem tarthatom meg. Mindenesetre színes fényképet, vagy diát minden munkámról készítettem. A műtárgynak az a sorsa, hogy gyönyörködtessen. Ha a művész megtartja magának, nagyon kevesen láthatják. De egy múzeumban, képtárban sok ezrek gyönyörködhetnek benne. Hogy ez a képtár esetleg Amerikában van? Hát persze, hogy azt szeretném, ha minden képem itthon lenne, de alapvető funkcióját a gyönyörködtetést, ott is betölti.

— Szekszárdon született,' Budapesten lett művész, ott él, dolgozik jelenleg is, de örömmel hallottuk, hogy munkáival, alkotásainak egy részével a közeljövőben visszatér Szekszárdra. Hogyan született ez a szép terv?

— Mindig szerettem volna, ha alkotásaim egy része megmarad egy helyen. Nagyon örültem a szekszárdi vezetők ajánlatának, amikor lehetőséget biztosítottak egy állandó kiállítás rendezésére. A Kölcsey lakótelepi szép könyvtárban már jártam, Szabó István Ybl-díjag belsőépítész már készíti a terveket az átépítésre, és nagyon remélem, hogy megérem jövőre az átadást.

— Megvásárolta a város a képeket, hímesköve- ket?

— Nem. Ahhoz ragaszkodom, hogy én ajándékozhassam a városnak.

— Azt hiszem a művésznő egy kicsit belső- építész is. Mennyire szólt bele a leendő kiállítóterem belső építészeti terveibe, átalakítástervezetébe?

— Abszolúte megbízom Szabó Istvánban, nagy gyakorlati tapasztalatában, tehetségében.

— Hány alkotása kerül Szekszárdra?

— Pontosan még nem tudom. Mintegy húsz, huszonöt festmény és valamivel kevesebb hímeskő. A kiállítóterem egyik helyiségében lesz egy sarok, ahol a hí- meskőkészítés munkafázisait, módszerét mutatjuk be.

— Ha meghívnák, hogy egy új szekszárdi épületet belső terében készítsen nagyméretű hí- meskövet, elvállalná?

— Nem. Azt hiszem, arra már nem lenne erőm. Túl nagy munka egy-egy ilyen alkotás. Most már inkább csak festegetek, vagy kisebb táblákat készítek. Nekem az is nagy öröm, hogy Szekszárdon. megvalósul ez az állandó kiállítás. Arra tartogatom a képeket. Amit Szekszárdra szánok, azt a legutóbbi Csók-galéria kiállításomra se vittem el, mert az már most is a szekszárdiaké.

— Köszönjük a beszélgetést és hadd búcsúzzunk így: viszontlátásra Szekszárdon, az életművét bemutató állandó kiállítás megnyitóján.

— Igaza legyen!

TAMÁSI JÁNOS

Fotó: CZAKÓ SÁNDOR

Hallgatom a felszólalásokat. A jelölőgyűlés egyik felszólalója kétségbe vonta, hogy a megyeszékhely egyik nagyberuházását, a húskombinátot lehetséges lesz zavarmentesen ellátni jó minőségű vízzel. Elmondotta, hogy 1948-ban tartott geológiai vizsgálatok adatai szerint a város környékén nincs elegendő víz, a várost csak a Duna képes ellátni, feltéve, ha a kavicsrétegen át elegendő víz lenne nyerhető. A felszólalásra hamar jött a válasz. A következő felszólaló aki a húsüzem dolgozója, elmondotta, hogy nincs szüksége a kombinátnak a várost ellátó kutak vizére, nem kell a Duna vizét sem felhasználni, mert több száz méter mélységből jó minőségű és nagy mennyiségű vizet nyernek, többet, mint amire az üzemnek szüksége van, ezért a saját vízrendszerükkel segítségére lehetnek más üzemnek, sőt a hétvégeken még a város vízellátásába is besegíthetnek szükség esetén.

Nyilván nemcsak ez a két felszólalás foglalkozott a Dunával. A Duna menti községekben, városokban megkerülhetetlen ez a kérdés. Tolna megye életében mindig nagy szerepet játszott Európa legnagyobb folyója. Volt idő, amikor igen pozitív volt ez a hatás, máskor a pusztítás jellemezte, de gyakran ■ megtörtént, hogy teljesen haszontalanul

folyt el a rengeteg víz. Senki sem törődött vele.

A Duna egykor gazdag halállományával járult hozzá a lakosság anyagi helyzetének javításához, élelmezésének biztosításához, továbbá a malmok üzemeltetése jelentett hasznot. A közlekedés — XX. századot kivéve — csak minimális volt e nemzetközi vízi úton. Sok történész, közgazdász azzal indokolja a vízi út elhanyagolását, hogy éppen ellenkező irányban folyik, mint amerre Magyarország külföldi piacai voltak. Márpedig a vízzel szemben nehéz hajózni.

Ifjú Leopold Lajos, a századfordulót követő évtizedek neves Tolna megyei közgazdásza, akinek jó kapcsolatai voltak Szabó Ervinnel is, 1909-ben cikket közölt „A senki Dunája” címmel.

A senki Dunája cím hűen fejezi ki a szerző véleményét a Dunáról. Ostorozza az elmaradottságot, amit jól jellemez a Duna magyar- országi szakasza. Az elmaradottságot a szerző úgy jellemezte, hogy ezen a vidéken „ • • -az órát és a kilométerkövet az ég csillagai, a törvényt a juhászkutyák és a fasorompók helyettesítik”. Keserűen állapítja meg, hogy a Duna „nem veszedelem és nem áldás többé: a Közép- Duna ma nyűg az egész környezetének, nem köny- oyebbség, hanem gond és akadály; ahelyett, hogy útja volna mindennek, útját állja mindennek.” Egy más helyen pedig így összegzi véleményét: „Sem Duna menti termelőnek, sem Duna menti fogyasztónak, se birtokosnak, se tőkésnek, se napszámosnak, se államnak, se egyháznak, se faluszéli koldusnak, széles e világon senkinek, senkinek nem hoz segítséget, nem nyújt örömet a senki Dunája”.

Milyen vidék hát ez a Du- natáj? Nagyon szép, jellemző a szerző válasza. Ezt írja: „...a Duna a földkerekség legcsendesebb folyama, mert a természet őslármáját már elűzték partjairól, s az emberi zaj még nem ért ide”.

Leopold Lajos szól a hatalmas összegeket felemésztő folyamszabályozásról is,

amely megszüntette az egykor legendás hírű halbőséget, emiatt a halászatból élő népesség száma rohamosan csökkent a Duna mentén. Megállapítja, hogy a partvédelrpi berendezések eredményeként — úgy vélte — megszűnt az árvízveszély,

de ezzel egyidejűleg a Duna megszűnt mint jövedelem- forrás is.

Miért volt ez a lehangoló megállapítása a szerzőnek? Röviden erre így válaszolhatunk: hiányolta az ipart a Duna partjáról. Úgy vélte, hogy Budapesttől délre a legközelebbi gyárváros Belgrád. A két pont között szinte semmi. „ .. .elfolyik a Duna vize anélkül, hogy pompás vizében gyárilag kendert vagy lent áztatnának. A Dunaerdők magányos favágója és téglavetője e 400 kilométer egyedül való ipari munkása. Pest megyében Csepelen alul le egészen a megyehatárig, Bajáig, egyetlen ipartelép sincs, számottevő kisipara és 10 000-nél több lakosa is csak az Kalocsának van. Fejérmegye adonyi, Tolnamegye duna- földvári — és központi, Ba- ranyamegye baranyavári és mohácsi járásaiban nincs ipartelep... A senki Dunája partvidékén nincs egy község, vagy városka, amely a lefolyt húsz év alatt fejlődött volna.... Magyarország gyáripara térképén hosszti, fehér folt szegi be két oldalt a senki Dunáját.”

De baj van a termőterülettel is. A szerző kimutatta az 1895. évi összeírások alapján, hogy az összeírás idején Dunaföldvár határában -2000 hold nem termett, vagyis földjének minden tizedik holdja kiesett a termelésből, Tolna községben minden hatodik hold juju tott erre a sorsra. A báta- széki Teréziánum 2000 holdia veszett a mocsárba. Gemenc, Várszeg, Bogyiszló kereken 8000 holdja keveset érő erdővel van tele, amelynek összedobált öleit áradáskor a folyam elsodorja — mert szekerekkel szinte lehetetlen a kitermelt fát elszállítani.

A Duna további kártételét is szinte leltárba vette a szerző. „A víz olyan hirtelenséggel szokta meglepni őket (a Duna mentén élő embereket), hogy rőzse, ölfa, kaszált rend ott vész, s a lábas jószág is csak • éppen menekülni tud. A folyammenti láp mélyen bele- belenyúlik a partvidékbe, s a védőgát helyenkint csak 6—7 kilométer árterület el- fecsérelésével kezdődik”.

A szerző felfigyelt a telek- spekulációra is. Ahogyan befejeződött a folyamszabályozás, azonnal ugrásszerűen megnőttek a telekárak, igaz, nőtt e vidék mezőgazdasági termelése' is. Megállapította, hogy az ármentesítés után a mentesített területek tiszta jövedelme 150— 250 százalékkal emelkedett végig a Duna mentén, a föld forgalmi értéke meghatszorozódott, a szántóföld, amely korábban az itteni területeknek csupán 1—2 százalékát tette ki, a mentesítést követően elérte az 50—60 százalékot.

A változott viszonyok ellenére lehangoló a Leopold Lajos által felvázolt kép. Az életkörülmények, az élet ritmusa semmit sem változott. Ezeket írja: „Negyvenötven kilométerenként nagy ázsiai ácsorgással álldogáló révbeli parasztság, ahogy a lusta kompra megadással várakozik, s vámőrlésre gabonát hoz a vízi malomba. Az órák és napok épp oly álmosan és gazdátlanul hömpölyögnek a partokon, mint iszapágyában a senki Dunája. Egyetlen házikó, melyet látsz a végeszakadatlan parton, a gátőrház, az egyetlen telefondrót, mely a füzesekből kicsillan, a Dunavédgát vésztelefonja. Szúnyog, kátyú, pocsolyaszag, mocsárláz, kompravárás, őszi fuvar: középdunai ember, ha a Dunára gondol, erre gondol.”

*

A XX. század embere alaposan megváltoztatta e vidék arculatát.

K. BALOG JANOS

Mattion/ Eszter festőművésszel