Tolna Megyei Népújság, 1980. március (30. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-30 / 76. szám
ArtEPÜJSÄG 1980. március 30. Vándorútra indulunk... Réberger János, minden mutatványosok doyenje fér Lajos (akinek mint tudjuk, bátyjánál nagyobb a feje, vagyis tehetősebb). — Hajaj ember! Meg vagyunk lőve. Állítólag jogosítvány kell a traktorokhoz, de itt nemigen tud senki írni, pedig az kellene hozzá. Aztán a traktorokat is le kell vizsgáztatni, kapjuk a háromszögletű rendszámtáblát. Teljes a bizonytalanság! Pénzünk fogytán, mert télen nem megy az ipar. Itt az adó, amit fizetni kell. Mind- egyikönk nagycsaládos, enni is kell. Aztán itt a szerelés, amit eladni nem lehet, mert ki veszi meg? Egyszóval nincs más választás, csinálni kellene. De még el sem indulunk, már jön a rendőr, megbüntet kétezer forintra, aztán még egy fillért nem kerestünk — így összegzi a Pfei- ferek panaszát az ifjabb Lajos. öccse, József az udvaron felállított céllövöldéskocsiját tölti fel, vagyis pálcákra szúrja a majdan lelövendő csecsebecséket. Van itt minden, mi szemnek ingere, műanyagból persze, mert az nem törik és különben is... A kocsik mondhatni kettős hasz- nosításúak : egyrészt lakókocsik, másrészt az oldalukon felszerelt vaslemezeket és táblákat ki lehet hajtani, máris kész a céllövölde. „Tessék, tessék hölgyek és urak... egy lövés öt forint és minden találat biztos...” Ez biztos. STEINER ISTVÁN Fotó: Kapfinger András enni, bár megműtötték. Úgy felvágták a hasamat, mint a disznóét szokás — mutatja pocakján a vágás irányát, helyét. Réberger János már tizennyolc éves korában önállósította magát apjától, aki — tán mondani se kéne —, szintén mutatványos volt. Akkoriban lovas szekérrel járták a vidéket. Nappal azon utaztak, éjjel az alatt háltak — sátor híján. A mutatványhoz egy deszkalap kellett. (Megtette egy klozettajtó is.) Erre függesztették a durrantós babát. Ha a kuncsaft lelőtte, akkor leesett és durrant. (Vagy durrant és leesett?) A benne lévő kénporos (?) keveréktől. A felszabadulás után javult a helyzet a mutatványosfronton is, nevezetesen a Hoffer-trak'tor jóvoltából. Még eleinte „földről szálló”, vagyis épülő bódéval dolgoztak, tehát nem pótkocsival, aminek az volt a hátránya, ha esett és a víz kiöntötte, akkor Réberger bácsi egész éjjel cigarettázott és káromkodott, valamint várta —•„ akár az ázott ürge —, hogy a napocska kisüssön. Réberger bácsinak állítólag tíz kiló csekkje van, ami az adó-, nyugdíj-, SZTK-befize- tést igazolja, mégsem tudja elintézni, hogy nyugdíjat kapjon. Megkért engem is, hogy intézhetnék valamit, mely megbízatást kellő tapintattal elhárítottam. * Miközben beszélgetünk, az udvaron legalább húsz családtag seregük össze — különféle korosztályokból. A gyerekek sivalkodnak, az asz- szonyok nevetgélnek vagy eligazítást tartanak, hogy mit kellene megírni az újságban. A bemutatkozásnál meglehetősen bajban van az idegen, mert annak idején némi zavar támadhatott az anyakönyvezés körül, így Réberger bácsinak két Pfeifer vezetéknevű Lajos, két József fia és két Anna lánya van. Itt van mindjárt ifjabb PfeiOzorán óvatos becslés szerint tizenöt, nagylelkűbb — és bennfentes — számítás alapján húsz mutatványos működik. Ebből annyi az igaz, hogy amikor Ozorán vannak, nem működnek, amikor működnek, akkor nincsenek Ozorán. A többi stimmel. Ennyi bizonytalanság után nekivághatunk... Idősebb Pfeifer Lajos — a maga. ötven évével — a cél- lövöldés kocsi tetején egyensúlyoz, höl a sátornyi zöld ponyvát cincálja, hol a tv- antennába kapaszkodik. „Hej asszony! Nem tudnál segíteni?” — szól le az udvarra. Az asszony nem tud segíteni, mert velünk van elfoglalva. (Méghogy újságírók). Idősebb Pfeifer Lajos — a maga ötven évével — fürgén lekászálódik a kocsi tetejéről, és ő is végigmér bennünket. (Méghogy újságírók.) Fején pörgekalap, álián kétnapos borosta, szemében gyanakvás. Akkor enged csak fel, mikor rájön, hogy nem sok közünk van az adóhatósághoz. Rövid tájékozódás után kiderül, hogy a Vörös Hadsereg utcában számtalan Pfeifer lakik és számos — húsz — mutatványos. Ez utóbbi többnyire a céllövöldében merül ki, de van még lovashinta, gyakoribb a körhinta, a lánchinta. Van még a fisz- ter és a szuszogó például, melynek műszaki leírására — amatőr lévén a mutatványosiparban — nem vállalkozhatott!. Akad, akinek IFA tehergépkocsija van és százezret, vagy még többet érő céllövöldés kocsija, a többség azonban kevesebbet tud beleföccölni az iparba és beéri egy kocsival, amit a Ze- tor vontat. Idősebb Pfeifer Lajosnak két Zetorja van. Az egyik üzemel, a másik az alkatrészutánpótlást biztosítja. A ki- szuperált gépekből tavaszra össze lehet — sőt kell — bütykölni egy használhatót. Most is ez folyik. 1971 óta űzi újfent a céllövöldés mesterséget Pfeifer, a kocsit két éve vette és az azt megelőző korszakról csak sóhajtások közepette tud mesélni. — Mit csinál télen egy mutatványos — mivel a működés úgymond idényjellegű? — Télen vagy levágok egy disznót és azt eszem, vagy javítok. Mindig van igazí- tanivaló a szerelésen, a kocsin, a Zetoron és van tizenkét puskám. Ezenkívül ott az anyagbeszerzés. A céllövöldéhez szükséges csecsebecsék. Pesten van három bolt, ott kapjuk az árut — mondja a mutatványos. A mutatványosiparban a kezdés húsvét. Az igazi mutatványos fejből elsorolja az összes környékbeli búcsút, így Pfeifer húsvétkor Cecén lesz, aztán Kilitiben, majd Szokoly, Regöly és így tovább, egész nyáron át, ősz derekáig. Mindenszentek után le lehet húzni a redőnyt, van aki a közeli Szentmiklóson fejezi be az idényt, ahol Mikulás-napján van búcsú. Egy jól sikerült búcsú hozhat a mutatványosnak kétezer forintot tisztán, de más is előfordul: — Ahány búcsú, annyi verekedés, erre már föl vagyunk készülve. Az emberek először isznak, aztán lőnek. Persze, akkor már nem megy. Akkor rossz a puska, hülye a céllövöldés és a többi. Nem könnyű mesterség — sóhajt idősebb Pfeifer. — Cigányélet, vándorélet. Nehéz, de aki belekóstol, nehezen tudja abbahagyni. Ha az ember tüzetesebben megvizsgál egy céllövöldés- kocsit, akkor a kényelemnek nem sok nyomát leli. A legszükségesebb vihető, ami egy „háztartáshoz” kell. No, de, ha jól megnézzük a parányi nádfeledes vályogházat, akkor Pfeifer Lajosról feltételezhetjük, hogy holt idényben is a vándorlás kevesebb kényelmet nyújtó időszakára tréningezik. Van akinek jobban megszaladt a családban. Itt van mindjárt ifjabb Pfeifer Lajos —, aki nem fia, hanem testvére idősebb Pfeifer Lajosnak. — Az öcsémet megnézhetik, neki nagyobb a feje, többre jutott nálam — hangzik az útbaigazítás. * Minden Pfeiferek atyja Réberger János, a partoldal magasabb részén lakik, a változatosság kedvéért szintén nádfedeles házikóban. Abbahagyja a kopácsolást — ő is készül a tavaszra, javítgat, mert bár hetvenöt éves, de még mindig űzi az ipart —, kijön az eresz alá. — Réberger János — nyújtja kezét. — Hogy kell írni a nevét? — Uram, magának tudni kell, most mondta, hogy maga írástudó. — Nem tud írni? — Nem. Se olvasni..., de a pénzt megszámolom — hunyorít tréfásan. — Hat családja van. őket Pfeifernek hívják. Hogy is van ez? — Kérem tisztelettel, a gyerekek a feleségem nevét kapták, mert nem voltunk megházasodva. Értve? — Értve. — De már csak egyedül maradtam. Hanem maguk sokfele járhatnak, nem tudnának nekem kommendálni egy ropogós menyecskét? — Hát... nem is tudom. A ropogós kihaló fajta... Hetvenöt éves Réberger bácsi és nem volt elég a nőkből? Az öreg közelebb hajol: „Eddig vagyok velük” — húzza végig torkán a mutatóujját. — Megvagyok magam is. Itt vannak a családjaim, valamelyik asszony mindig hoz egy kis ebédet, harapni- . valót. Szerencsére még tudok Udvari csendélet Festés és renoválás Van itt minden ÚTKÖZBEN Itt írta, erre írta, talán ugyanúgy látta a vonat ablakából a tájat Sarkadi Imre, ahogyan most én. Gőgös fácánkakas néz közömbösen a csendháborító vonatra, mert tudja, hogy neki nem árthatunk. Valaki felkiált, mert őzeket lát iramlani a hajnal harmatos füvében. Kékes füsttel mond jóreg- gé!t egy dombok ölébe bújt tanya. És ők is ott állnak az ablaknál, mint a kedves Sarkadi bősök, a tanyasi tanító és az egyetemista kislány. Hogyan is volt? Előkereshe- ném a novellát, de hát tudom, hogy a tanító hajnalon- ta lovagolt, az elsőéves medikát operálni hívta a professzor. .. Mindez alföldi álom volt, a születő szerelem gyönyörű licitje. Hazugság? Nem igaz! Álom. Ketten állnak most is az ablaknál. Válluk össze-össze- koccan, húszéves kóstolós és birtokba vevő örömmel. Nézik a reggelt. A főiskolás lány, és a katona fiú. Ismerős a táj. Itt mondta nekem egyszer, egy — akkor az én szememben — öregember csillagnézős fekete estén, hogy az Isten csak az egyik kezével vette el az emberektől az Édent, a bal kezével odaadta nékik az ál- modás tudományát. Annak az embernek, Erdei Józsefnek hívták, fóliába volt. Egyszer lecsatolta előttem a műlábát, kezemmel megmérette a súlyát, és megmutatta a felvértezett csonkját, amit nem mutatott meg máskor senkinek. Az ő nagy álma volt, hogy konok nyárban is együtt menjen a többiekkel, hogy senki ne kiálthasson nyomorékot utána. Ma -autószerelő fia, óvónő lánya, és ha jól tudom, egyetemista vagy főiskolás fia van. ő akkor negyvenéves volt, nekem időtlenül öreg, én húsz, neki érthetetlenül fiatal. Ő tanító bácsizott engem, én Erdei bácsiztam őt, én mondtam neki a csillagokat, amiket könyvből tanultam, ő mondta az életéről, amit akkor sem taníthattak volna meg a könyvek, ha a tisztességes szónak minden adóját elengedi is a történelem. Ugyanaz a táj, ha más is a nagyobb táblákkal, ha elveszett róla néhány régi, ha mintázza is néhány új bokor. Mielőtt megtanulta a várost, Sarkadi Imre is a Nyírséget és a Hajdúságot tudta. Talán a vasúti kocsi is ugyanazokon a síneken szalad még. Erdei Jóska akkor ültetett diófája ma terem, én sohasem lettem tanító. Hallani szeretném? Nem. Hallani akarom a két gyerek beszélgetését, mert elmúlhat az embertől az elmondható emlék, elfelejtett egy egykor élményt adó novellát, de nem múlhatnak el az emberből a gyermekkori tájak, a világ se múlhat el, amit valamikor szeretett. — Tudod, azt mondtam, hogy vagy lemegyek legalább jóra vagy halasztók. Részben az ösztöndíj miatt... — Tudod, nekem megmondta a százados, hogy rajtam múlik: ha akarom, akkor ezzel a szakmával megélek. Rajtam múlik, hogy levelezőn elvégzem-e a mérnökit. .. — Én ha bentmaradhatnék a főiskolán... — Munka mellett végezném, kereshetek közben... El lehet menni egy tájról, de a tájnak útravalót adnak: Erdei Jóska bátyám Isten bal kezébe képzelt vigasztalását, az álmodozni tudást. Egy néniké rosszallóan elfordult, mert tíz ujj összefonódik az ablaknál. Látod-e Sarkadi Imre, látnod kellene, mert értenéd; az álmok ledobták a megvalósulhatat- lanság keresztjét. Ez a két gyerek itt tervez, és ha nagyon sókat tudnak érni egymásnak, akkor ez nem álom, hanem terv. összekoccan a válluk? A sín hibája? Az élet hibátlanságában való izgalmas gyönyörűség. A táj ugyanaz. Erdei Jóska viszont jól tudta az álmok hatalmát, mert hihetetlen közelségben élt a földdel, mert beszélt a kikelő növényhez, mert kínok ellen védte a termés. És diófát ültetett, ami igazán a gyerekeinek terem. Az ugyanaz a táj ezért nem igaz ugyanúgy, bár helyén van a domb, és egy ideig a kék füsttel jóreggelt kívánó tanya is, ahol még bölcső ring, s a bölcsőben talán egy új Sarkadi, akinek szárnyait hatalmassá növeli a táj... Már váltókon csattog a vonat. Ök ketten még az ablaknál állnak, talán semmit se tudnak Sarkadiról, de többek most minden irodalomnál. — írsz? v — Válaszolok. — Oké? — Oké. BARTH A GÁBOR
