Tolna Megyei Népújság, 1980. március (30. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-16 / 64. szám

6 ^fePÜJSÄG 1980. március 16. 5 Múltunkból — Ne törődjünk ve­le, hogy jönnek-men- nek az emberek, kéz­iratokat hoznak-visz- nek, hisz a szerkesztői munka is hozzátartozik az életéhez, sőt mi több, a rádiós újság­írás a fő hivatása, író­ként csak szabad ide­jében dolgozik, kezd­jük el a beszélgetést. Indítónak talán jó lesz a kérdés: Mi a véle­ménye, lehet-e valaki próféta a saját hazá­jában? — Olyan kérdés ez, amely­re igennel is, meg nemmel is válaszolhatok. 'Kezdjük az igennel. Az első könyvem, amely akadémiai díjat is nyert, doktori disszertáció, tudományos munka volt. A (Pécsett megjelenő Sorsunk című folyóirattal foglalko­zott. A megjelenés után nagy volt a visszhangja, különö­sen nagy Pécsett és Baranyá­ban. Jó kritikákat kaptam. A következő könyvem, a ■Busók földjén című is nagy érdeklődést váltott ki. Ebben a könyvemben egy szellemi­leg fehér foltot igyekeztem eltüntetni a térképről. Ha­sonló vállalkozás volt az Uránbányászok című könyv is, amely egy ismeretlen szakma ismeretlen emberei­nek a mindennapi életét mu­tatta be kendőzetlenül, a ma­ga valóságában. Az Uránbá­nyászokkal sok jó barátot és ugyancsak sok haragost sze­reztem magamnak. A régi igazságot: az emberek nem •szeretnek a tükörbe nézni, a bőrömön éreztem. .. — ... és a szívében. Ügy tudom, hogy 1974- ben vitték be infark­tussal a klinikára. Volt ebben szerepe a „pró- fétaságnak”, a sok-sok támadásnak? — Feltehetően. Őröltem magam. Nem tudtam felfog­ni: miért haragszanak rám azok, akikre én nem harag­szom, helyesebben, akikért én haragszom. Amit írtam, azt az uránbányászokért ve­tettem papírra és nem elle­nük. Én azokat a hőseimet is szerettem és sseretem, akik konfliktushelyzetben gyen­gébbek, akik a könnyebb megoldást választják. — A betegség nem döntötte le, sőt, mintha utána új erőre kapott volna. Az első könyve 1966-ban jelent meg, a második 69-ben, a har­madik 74-ben. Felgyó­gyulása után szinte évente jelent meg egy- egy. 1976-ban SZOT- díjat is kapott. Mi volt e felgyorsulás oka: a bizonyítani akarás? — Az írói ambíció is, meg a rengeteg felgyülemlett él­ményanyag is kikívánkozott. E gyors megjelenéseket is­mét megtorpanás követte. Egyre többször hallottam a vádat: gyorsan ír, felületesen ír. Olyanok mondták ezt, akik nem is olvasták a könyvei­met. Az újságíró-íróval szemben mindig van ilyen vád. Valamikor a jó írók új­ságírók is voltak. Megbecsült újságírók és írók. Ma az új­ságíró-író gyanús, a felületes­ség vádja éri... — Én alapos ember­nek ismerem. Az in­díttatása is az alapos­ság mellett szól. Tudo­mányos . munkával kezdte, szociográfiával, irodalmi riporttal foly­tatta, majd áttért a szépírásra. Irt drámát, regényeket, rádiójáté­kokat, filmforgató­könyveket. .. Az In­farktus című könyvét például sokan orvosi könyvnek vélik. Mi volt a véleménye a munkáiról szűkebb ha­zája embereinek, a szekszárdi, Tolna me­gyei embereknek? — Nagyon nehéz lemér­nem, hogyan fogadtak Szek­szárdion, szülővárosomban, és szülőmegyémben az olvasók. Tolna megyéből ritkán jött ■kritika, nem hívtak író-ol­vasó találkozóra, így hát nem is tudom pontosan milyen vélemény alakult ki munká­imról a Tolna megyei olva­sókban. Az utóbbi két év­ben mintha kezdenének visz- szafogadni. Tavaly ősszel már volt író-olvasó találkozóm Tolnán, a művelődési ház­ban, Dombóváron a Láng gyárban, Szekszárdon, a Bőr­díszműben. Nagyon jól sike­rültek ezek a találkozók. Nagy és őszinte volt az ér­deklődés. Az olvasók nem is tudták, hogy én Tolna me­gyei, szekszárdi voltam. Ma is nagyon szeretem a szülő­földemet, de a hivatásom, a körzeti stúdió helyettes veze­tői beosztása Pécshez köt. Regényeimbe mindig beleszö­vöm a tolnai táj szépségét, a tolnai ízeket, a tolnai embe­rek magatartását, lelkivilágát is hordozzák hőseim. Ügy ér­zem. hogy szellemileg tudtam adni a Tolna megyei embe­reknek-is. — Fájt, hogy elha­nyagolta a szülőföld? Ez is közrejátszott az infarktusban? És, ha már szóba került is­mét az infarktus, be­széljünk erről a beteg­ségről. Az infarktus gyakori betegség és mindenki fél tőle. — Az első két kérdésről ne beszéljünk, inkább csak a betegségről. Én nem vagyok orvos. Én csak úgy tudok segíteni, hogy feltárom a valóságot, megmutatom az embereknek: hogyan nem szabad élni. — És hogyan nem szabad? — Ügy, ahogy a hőseim él­nek, illetve éltek. Könyvem­ben én két nagy csoportra osztottam az infarktusos em­bereket. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik túlbe­csülik önmagukat, nagy becsvágy van bennük. Mond­hatnám úgy is: karrieristák, akik mindenen és mindenkin keresztülgázolva rohannak az áhított cél felé. Ezek az em­berek tönkreteszik önmagu­kat, családjukat, környezetü­ket. A másik típus, aki is­meri saját értékeit, aki má­soktól szenved, mert nem ér­tik meg, mert nem engedik, hogy érvényesüljön, hogy megvalósíthassa elképzelése­it. Az előbbi típus csak a saját érdekeiért küzd, az utóbbi a közért akar tenni. Előbb-utóbb mindkettő a kli­nikán köt ki. I — Ezzel azt akarja mondani, hogy a társa­I dalom is, az egyén is sokat tehetne az in­farktus megelőzéséért? — Igen. Véleményem sze­rint a társadalomban meglé­vő feszültségek, a felgyor­sult tempójú élet, az embe­rek bizonyos mértékű elide­genedése is oka a betegség keletkezésének. Az infarktus nem a szocialista társadalom betegsége. Jó néhány európai ország: Anglia, Svédország, Ausztria, (Finnország előttünk van a statisztikában. A szo­cialista társadalom köztudo­másúan a humanizmus társa­dalma, de mint átmeneti tár­sadalomban, itt is érvénye­sülnek dehumanizáló tenden­ciák. Van karrierizmus, van kritika-elfojtás, vannak klik­kek, amelyek tagjai megka­parintják, ha ideiglenesen is, de megkaparintják a vezetői posztokat, vannak rosszul élő családok, vanak gáncsosko- dók, akik nem engedik a másik embert érvényesülni. Hangsúlyozom, hogy a több­ség nem ilyen, de hogy van­nak ilyenek, az tény. — A többség tehát olyan körülményeket teremthet, hogy ez a kisebbség minél ki­sebbre zsugorodjék? Hogyan képzeli el e kisebbség visszaszorí­tását? — A társadalom erejével. Már maga az is valami, hogy. korábban, akik vitatkoztak velem: van-e társadalmi hát­tere a betegségnek, ma már a társadalmi hátteret is vizs­gálják. Tavaly például Pé­csett volt egy országos szo­ciológia^ vándorgyűlés, ahol egyik fő téma a társadalmi háttér vizsgálata volt. A társadalom sokat tehet an­nak érdekében, hogy az em­berek a bennük felgyülem­lett energiát, tudást, tapasz­talatot hasznosíthassák. So­kat is tesz, de még mindig nem eleget. — A szocialista, az üzemi demokrácia mind szélesebb kibon­takoztatására gondol? — Arra is. A fórumok már megvannak, de a tartalom­mal még közelítően sem le­hetünk elégedettek. Ezek még nem olyan nyílt fórumok, ahol öszecsaphatnak a néze­tek, ahol olyan légkör te­remtődhet, amilyenben csak az igazán tenni akaró, becsü­letes emberek szava érvénye­sülhet. Az emberek még nem elég nyíltak. Indulataikat, gondjaikat, elképzeléseiket, tenni akarásukat gyakran ma­gukba fojtják. Gyakran az otthoni körülmények is „ked­veznek” a betegségnek. Elég sok az olyan család, amely nem ad menedéket, bátorí­tást a családtagoknak, meg­értés helyett gyűlölködnek. Az általam javasolt orvosság a betegségre: jó családi hát­tér, jó munkahelyi légkör, ahol nem aesarkodunk, ha­nem segítjük egymást, ahol értetlenség helyett megértés uralkodik, ahol mindenki a képességeinek megfelelő ■poszton van és fejti ki tevé­kenységét... Hangsúlyozom: társadalmunk sokat tett már mindezek érdekében, de akad még tennivaló bőven a családokban, a munkahelye­ken, mindütt annak érdeké­ben, hogy minél kevesebben legyenek a gáncsoskodók, a karrieristák és minél többen a közösségért tenni akarók. Ez utóbbiak előtt kell zöld- utat nyitni. Az orvosok a be­tegség gyógyításában tettek ' igen sokat, most rajtunk, mindannyiunkon a sor; mi is tegyünk többet a megelőzés érdekében. A betegség meg­előzéséből mindenki kiveheti a részét, a gyógyító munká­ból csak az orvosok. — A könyvét olvas­va, én is megijedtem egy kicsit. Gondolom mások is megijedtek. — Hallottam én is olyan véleményeket, még felelős emberektől is, jó a könyv, csak egy kicsit ijesztő. Lehet. Nekem nem volt célom meg­ijeszteni az embereket. Én csak arra akartam rádöbben­teni az embereket: „Embe­rek, ne éljetek úgy, ahogy a könyvem szereplői.” — Nagyon szépen fogalmazta meg ezt a könyve előszavában, amelyben kifejti azt is: nem orvosi szak­könyvet írt, hanem ok­nyomozó társadalom­rajzot. „A szív a köz­tudatban ma is a sze­retet és a gyűlölet, a ragaszkodás és az el­lenőrzés szimbóluma. Öklömnyi része csak? az emberi testnek, mégsincs nélküle élet. Titok, amely a cselek­vésben fedi fel önma­gát. Érték, amelyet őrizni, védeni köteles­sége az egyes ember­nek éppen úgy, mint a társadalomnak.” Ki­futunk az időből és még meg sem kérdeztem: mennyit dolgozik na­ponta és mikor jelenik meg újabb könyve? — A Táncsics Kiadónál van egy regényem. Valószí­nűleg az ünnepi könyvhétre jelenik meg Rétisasok cím­mel. Egy családon keresztül mutatom be, hogyan válik ■munkássá a ma is falun élő, volt paraszt. A munkaidőm mennyi? Több, mint nyolc óra. — Kiürült a szer­kesztőség. Mindenki el­ment ebédelni. Mi is megyünk? — Én már'sajnos lekés­tem. Kevés idő maradt egy óráig. Egykor kezdődik az értekezlet. Majd bekapok va­lamit. — Köszönöm a be­szélgetést. SZALAI JANOS 1945. március 17-én jelent meg a földreformtörvény. A korabeli források, méltatva az eseményt, különösen arra hívják fel a figyelmet, hogy az agrárkérdés mindig ak­kor került közel a megoldás­hoz hazánkban, amikor a pa­rasztság és a munkásság együttesen lépett fel a feu­dális maradványok, a nagy­birtokrendszer felszámolásá­ért. Ismeretes, hogy a Ma­gyar Tanácsköztársaság meg­döntését követően a fasiszta rendszer ígért, sőt „adott” is földet a Nagyatádi-féle föld­reform keretében. Olyan földhöz juttatta az igénylő­ket, amelyeket a nagybirto­kosok általában használha­tatlannak minősítettek, vagy olyan messze volt a juttatott terület, hogy az új gazda, már a következő évben lemondott a föld használatáról. Kide­rült, hogy Magyarországon senki más, csak a munkás- osztály fog földet osztani- a parasztságnak. Ez követke­zett be 1945-ben. Az ország keleti félében, a íViharsarok- ban meg sem várva a föld­reformtörvényt, a parasztság megkezdte a forradalmi földfoglalást, s megkezdte a birtokba vett föld megmű­velését. Az is tudott, hogy a nagy­birtokrendszer felszámolása, az agrárkérdés mindig a fő politikai céloknak volt alá­rendelve. Ezért a különböző időszakokban más és más fel­adatokkal volt összekapcsol­va. 1945-ben a demokratikus rendszer, a népi demokrati­kus forradalom érdekeit szol­gálta elsősorban a földre­form, amely ősi jussához jut­tatta a magyar parasztságot. Tolna megyében 1945. áp­rilis 4-én, hazánk felsza­badulása napján kezdődött a nagybirtok felszámolása. Ozorán indult a történelmi esemény. A mozgalom élén a Magyar Kommunista Párt helyi szervezetének vezetői állották. Előző napon tartották meg az ünnepélyt. Erről még 3-án este Miklós István a követ­kező jelentést küldte a me­gyei pártbizottságnak, a kommunista főispánnak, a politikai rendőrségnek és a megyéi földbirtokrendező ta­nácsnak. „Van szerencsém bejelen­teni, hogy a kormánybiztos itt volt nálunk, a vele való beszélgetés folyamán úgy fejtette ki, hogy a Dunántú­lon a nagybirtok megszün­tetését, a földosztást Fürgé­dén, Montenuovo herceg bir­tokából mi nyitjuk meg Ozo­rán. 1945. ápríl is 3-ra lett ez az ünnepélyes földosztás megállapítva. Erre a megál­lapításra maga a kormány- biztos nem jelent meg, a ta­mási szovjet hadsereg főpa­rancsnoksága képviseletében Kucsera kapitány képviselte a Szovjetuniót és a szovjet hadsereget. Ezt a földosztást hatalmas ünnepi felvonulá­sokkal tartottuk meg, hatal­mas föliratokkal, amit az if­júságból egy férfi és egy nő vitt, kiváló felírásokkal, vö­rös zászlók, koszorúk özöné­vel és virágcsokrokkal. Vö­rösre festett mezőgazdasági eszközök, vörös díszbe húzott kocsisor, úgy 3000 lélek vett részt ezen az ünnepélyen, akik Fürgédre . vonultak, csak az a sajnos benne, hogy egy fényképet a történelem számára nem tudtunk meg­alapozni, a filmek hiányában. Ez egy olyan földosztást megnyitó ünnepély volt, amely sehol a világon (má­sutt) meg nem történt. Én, Miklós István tartottam meg a földosztással kapcsolatos történelmi beszédet, szavala­tok, versek hangzottak el, tö­meg megesküdött a neki jut­tatott föld örök időkre való megvédésére, s kíván a neki adott szabóságért, földért, ha kell, fegyvert is fogni. A nagybirtok maradéktalan megsemmisítését követeli és a földért azt a váltságdíjat helyezi kilátásba fizetni, amit a herceg urak maguk fizet­tek a földért...” (azaz, sem­mit — a szerk.). Feltűnő a fenti sorok olva­sásakor, hogy a jelentés mennyire agitatív, mennyire dinamikus, érződik szinte hogy a levél írója jóval a gyűlés után is még annak hatása alatt állt. Ez érthető, hiszen például az ozorai föld- nélküliek számtalanszor ke­rültek börtönbe a fasiszta rendszer idején, mert szer­vezkedtek a rendszer, a nagy­birtok hatalma ellen. Most megvalósult álmuk, valóság­gá lett céljuk. Ezért oly ren­dezetlen, szaggatott, töredé­kes a fogalmazás. Mindent el akart mondani, szinte egyet­len mondatban, mintegy pó­tolva az el nem készült fényképet. S másnap megkezdődött a hercegi birtok parcellázása... Tolna megye összterületé­nek csaknem 40 százaléka került a földreformtörvény rendelkezései alá és csaknem 26 500 földigénylő kapott föl­det. Az újgazdák elsősorban a volt gazdasági cselédekből, a napszámosokból és a kisbir­tokosokból kerültek ki. K. BALOG JÁNOS Az újgazdák akkor érezték igazán magukénak a földet, amikor kézhez kapták a birtoklevelet. László Lafos íróval

Next

/
Thumbnails
Contents