Tolna Megyei Népújság, 1980. március (30. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-16 / 64. szám
1980. március 16. klÉPÜJSÁG 7 Verseny és együttműködés A kis gyár és a nagy vállalat karnyújtásnyira dolgozott egymástól. A kicsi gyártott nagy gépeket, és a nagy hozzájuk apró alkatrészeket. Rendjén ment minden, mígnem apadni kezdett az alkatrészek folyama. Először csupán egy-két napot késett a szállítmány, később heteket, majd egyáltalán nem érkezett semmi. A kis gyár vezetői levelet írtak, telefonáltak, kértek, fenyegetőztek, majd könyörögtek. A nagy vállalat egyikre sem hajlott. Máshol is el tudja adni jobb pénzért, drágábban, s főleg nagyobb mennyiségben az alkatrészt. Nem maradt más: a kis gyár a bírósághoz fordult. Érvényes szerződést mutatott, s meg is nyerte a per első szakaszát. Ám ezután már a nagy vállalat telefonált: ha tovább tart a pereskedés, ő nemcsak ezt az alkatrészt nem szállítja többé, de nem adja a többi, tucatnyi csekélységet sem. S akkor pereskedhetnek akár tíz évig is, a kis gyárnak addigra csak a híre marad fenn... Szólhatna persze fordítva is a történet, volt már rá példa. A nagy gyár gépeit öt földrészre adta el. Ismerték márkáját valamennyi kontinensen. Milliós berendezéseket készített, csaknem száz kisebb gyár szállított hozzá alkatrészeket. Egy öntvény nem érkezett meg. Sem időben, sem később. ígértek, szabadkoztak, csak éppen nem szállítottak. Perelhetett volna a nagyvállalat, ám öntvény még ebből sem lenne. Nem tehetett mást, újabb üzemet épített a gyárfalakon belülre: önellátó lett. Ám száz újabb kisüzem már nem fér a falak mögé... Nincs olyan iparág hazánkban, amelyben ne fordult volna elő az esetek bármelyike. A súlyos ipari kórt a közgazdászok így summázzák: laza kooperációs fegyelem. A vállalatok jog szerint szerződnek, de jogtalanul, ütemtele- nül szállítanak. Lehetne természetesen pereskedni, van az ügynek jogi megoldása is, ám hogy lehet versenyképesen termelni, tartós piaci kapcsolatokat kialakítani, egyáltalán „kint lenni a piacon” ilyen feltételek mellett? A vállalatoknak — látszólag — nem érdekük a fegyelmezett kapcsolatok tartása. Pontosabban csak akkor érdekük, amikor kötik a szerződéseket, és biztos alapja van munkájuknak, ám nem jó nekik a kötöttség, ha közben új, jövedelmezőbb piacra találnak. A jogi következményektől nem tartanak, ■ s a rossz, kétes hírnévvel ki törődik, ha annak forintokban mérhető ellenértéke van. Ilyen egyszerű volt a fegyelmezetlenség képlete idáig. A vállalatok, ha megszorultak és segítségre volt szükségük, felfelé tekintgettek, a minisztériumokra néztek. Az év elején életbe lépett új szabályozó rendszerrel talán változott a helyzet. Normatív — egységes ez a rendszer. Fejlődni csak az tud ezután, aki gazdaságosan, nagy sorozatban, s főleg exportra termel. Mi lesz hát a kisebbekkel? Nagy sorozat, hatékony termelés, elképzelhetetlen akkor, ha a nagyvállalatok mindent maguk gyártanak. A kisebbeknek a legnagyobbakhoz, az exportra termelőkhöz kell kapcsolódniuk, így láncként fonódhatnak egymásba egy-egy iparág kisebb és nagyobb vállalatai. A vállalatok korrekt, a kölcsönös érdekeket figyelembe vevő partneri kapcsolata most már nem csupán kívánság, óhaj, hanem húsbavágó érdek is. Az új szabályozó rendszer életbe lépésével megváltoztak a vállalatok érdekviszonyai. Az új szabályozás nem szolgál új célokat, ám következetesebben segíti az áru és pénzviszonyok érvényesülését. Aki ezt előbb ismeri fel, előnyben van a fokozódó piaci versenyben. HORVÁTH LÁSZLÓ Tolna megyei építészek Pesten Úgy gondolom, minden szakma művészének a legnagyobb elismerés, ha munkáját a közönség megkedveli, magába fogadja, funkciójának megfelelően használja is. így vannak a festők, szobrászok, még inkább az építőművészek, hiszen megálmodott terveik a köz elé kerülnek, ahol mindennap hatással vannak az emberek szépérzékére, netán új gondolatokat ébresztenek, amelyek valamiképpen eljutnak a művészhez. Olyan formában is persze, hogy ez erős kritikai megnyilvánulás. Hovatovább az építőművészethez „mindenki ért”, egy középületről, lakótelepről, szállodáról, bölcsődéről, stb. kialakulnak bennünk a funkcionális értékelések. Mindezekről Pesten a Magyar Építőművészek Szövetségében rendezett kiállítás kapcsán beszélgettünk Erdélyi Zoltán Ybl-díjas építészszel, aki egyben a dél-dunántúli csoport elnöke is. — Négy megye legkiválóbb — általunk annak tartott — munkáit hoztuk fel, hogy pesti kollégáink is valamiféle új ízt kapjanak a mi munkánkról, életünkről, egyáltalán a déli országrész, azaz a délpannon világ hangulatáról. A paksi munkásművelődési ház elkészülte után jói funkcionál, eredményesen szolgálja a város új kulturális igényeinek kielégítését. Balázs Csaba tervezte ezt a művelődési házat, sajnos, ezt sem mutatták be a kiállításon. — Úgy láttam, ez sikerült. Hiszen a fotók, makettek egyértelműen egészen mást adnak a látogatónak, mintha egy pesti vagy budai lakótelepet néznénk meg. — Valóban így van, ha ezt elértük, máris siker. — Érdemes itt elidőzni, jó volna idehívni amolyan kocatervezőket is, akik... — Sok meghívót elküld- tünk. — Érthető, ha a Tolna megyei építőművészeket keresem a falon, érthető, hiszen a négy megye — Baranya, Somogy, Zala és Tolna — legjobbjai között szeretnénk tudni minél több megyei „születésűt”. Ha jól figyeltem, csak három megyei építmény fényképe van a falon. — Igen. Váczi Imre Szarvas-csárdája, Huszti Pál BHG-üzemcsarnoka és Frei- vogel Mihály pécsi tervező dombóvári művelődési háza. Ez reprezentálja a megyei építészek munkáját, annak ellenére, hogy sok munkájukat állíthattuk volna ki, de helyhiány miatt nem lehet. A Hotel Pannónia a Tolna megyei tervezők sikerét dicséri Pécsett, tervező Váczi Imre és Link Péter A szekszárdi ifjúsági ház is „falra kerülhetett” volna a kiállításon, ha „lett volna hely”, az épületet Lőrinczy Gyula tervezte Szekszárd városközpont rendezési tervét, Dombóvár városét kiállíthattunk volna, ismert a pécsi Pannónia szálló, a szekszárdi ifjúsági ház, a tanítóképző főiskola, a paksi szolgáltatóház, a bonyhádi tanácsház és a szekszárdi Gemenc szálló értéke. Nehezen lehet a szép munkák közül válogatni. A Tolna megyeiek is ott vannak az elsők között, ha valamiféle pannon építészeti kultúrát emlegetünk. Hiszen a mi vidékünk valóban egy sajátos — ám az országostól nem nagyon elütő — építészeti „terület”. A domboldalak, hegyoldalak hajlata, a szép környezet elindítja a tervező fantáziáját, és a határokon belül alkot. — Ezek a határok egyre szűkülnek. — Sajnos. Pedig mi az utókornak is alkotunk, szeretnénk, ha az utánunk jövő generációk jó szívvel emlékeznének a mai tervezőkre, építőkre. — No és azokra, akik a megbízást adják, akik a terveket jóváhagyják. — Igen, így szeretnénk. — Egy tájegység építész- tervezői munkájának állomása az ilyen kiállítás, úgy tudom, öt éve volt ilyen nagy jelentőségű. — És talán öt-nyolc év múlva lesz. Nem lehet egykét év „termését” falra tenni, mert egy ilyen kisebb korszak adhat csak választ arra, hogy mit alkottunk. Ugyan legtöbb munkánk megvalósul, azaz felépítik, ám jelentős az a „termék” is, amely tervmódosulás, szabályozók hatása, újabb elképzelések miatt nem készülhet el. Ezek sorszor valóban szebb dolgok, mint amiket megcsinálunk és mégis irattárba kerülnek. — Végül arra is választ várunk, milyen a négy megye építész-tervezőinek kapcsolata. — Jó. Lehetne jobb is, a sok elfoglaltság nem teszi lehetővé az állandó munka- kapcsolatot. A helyi tervező vállalatoknál alakultak ki munkacsoportok, úgy tudom, hogy Szekszárdon nagyon intenzív vita-munka- alkotás folyik a szövetségi tagok, illetve az építész- tervezők között. Ezeket a kapcsolatokat — úgy gondolom — a szebb, funkcióját jobban betöltő, tájat alakító építészetben érhetjük tetten. A kiállítás Pesten nagy sikert ért el. A vendégkönyv tanúsága szerint jeles építészek „sokat tanulunk a délpannon kollégáinktól, emberségesebb épületek, köz- intézmények tervezésére inspirálnak bennünket” — majd ilyent is hallhatunk- ' olvashatunk a könyvben: „Jó lenne olyan légkörben dolgozni, ahol ilyen szép alkotások születnek” és tovább: „Nagy kár, hogy a terem kicsi, kevés makett és kép fért el, mert gondolom, több tucat hasonló szép épület áll már a Mecsek oldalában, a szekszárdi Bartinán és valahol a zalai, göcseji, tájakon, meg Somogyországban”. PÁLKOVÁCS JENŐ Fotó: ÁRVÁI ZOLTÁN A BHG-üzemcsarnok bejárata, tervezte Huszti Pál
