Tolna Megyei Népújság, 1980. február (30. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-24 / 46. szám
e^EPÜJSÄG 1980. február 24. Múltunkból I — Szeretnék pontosan fogalmazni, igazgató elvtárs, ugyebár mozgékony ember? — Biztos akad, aki sokkal kevésbé udvarias és azt mondja, hogy izgága! — És igaza van? — így természetesen nincs, vagy nagyon furcsa bizonyítvány lenne önmagámról, ha egyetértenék. Nyugtalan, közéleti ember vágyóik, ez igaz. Cseppet se szégyellem. Ez lehet alkati adottság éppúgy, miint öröklöttség, családi hagyomány, de elkötelezettség is. Az alkati adottságot ugye nem érti félre? Hiszen azt alighanem a fénykép is dokumentálja majd, melyet kollégája rólunk készített, hogy nem vagyok pocakot eresztő fajta... — Ezért szívből irigylem. És mi van a családi hagyományokkal? — Dédapáim, 'akinek épp ilyen ízes magyar neve volt, mint nekem, népfölkelőként vett részt a híres ozorai ütközetben. Ehhez is kellett némi elevenség. A fia, nagyapám, kötélverő mester volt Kölesden és a 48-as párt egyik megyei vezetője. Apám, az órás-műszerész, bejárta fél Európát. 1914-ben lett szervezett munkás, 1918-ban az SZOP, 1919-ben a KiMP tagja. Két testvére közül János nagybátyám részt vett a cat- tarói matrózlázadásban, István bátyám pedig 1930 óta szervezte a kommunista pártsejtet Kölesden. Aztán lebuktak, megkínozták, elítélték őket, majd 1940 tájékán újra kezdték. Szóval mozgékony emberek voltak ... — És mindezt miért? Vagy fogalmazzak kommerciálisabban: — megéri? Megéri másokért tenni valamit? — Ismeri azt a közhelyszerű szólást, mely szerint az ember nem lépheti át a saját árnyékát? Én ezt úgy módosítanám, hogy vonzza valami. A mi nemzedékünket én — egy kis túlzással — két csoportra osztanám. Az egyik számára képtelenség nem égni, mert elkötelezett és ez hozzá tartozik a létezéséhez. Az élete szerves része a kritika, az állásfoglalás. Belső igénynek is mondhatnám. A másik csoport „jobb” esetben passzív, közönyös, de inkább megtört gerincű. Ebből már könnyűszerrel sarjadhat jel- lemtelenség... — A „mi nemzedékünk” kifejezést használta. Mit ért ezen? — Hallgatta a rádióban a „28-asokról” szóló félelmetesen jó műsort? — Igen! írtam is róla. .. — Én meg magnóra vettem. Nem azért, mert történetesen 1928. VIII. hó 28-án születtem, hanem mert a háború által sértettek-tanítottak minden megpróbáltatása, sérelme, igaza benne volt. — Igazgató elvtársnak mindig igaza van? — Amikor tíz éve ide kerültem, sokan,8 sokáig azt hitték, hogy így gondolom. Dehogy! A saját igazukat szüntelenül, makacsul hajtogató vezetők, szerintem, magukban hordozzák előbb- utóbb, de mimdenhogyan biztosan bekövetkező bukásuk csíráját. Nem beosztásbeli, tehát „klasszikus” bukásra kell gondolni, hanem erkölcsi kudarcra. Tény az, hogy nem a névtáblákat tisztelem, hanem az embert. — Bejövei hiába kopogtattam az „IGAZGATÓ” feliratú névtáblával ékes ajtón... — De a „TANÁRI” szobán át bejutott, nem? — Bejutottam. Egy közel ezer gyereket, 47 tanulócsoportban, 62 pedagógus segítségével oktató iskola igazgatójához, akivel az irodájából rövidesen lemenekültünk egy pinceklubba, hogy nyugodtan beszélgethessünk. — És ez baj? — Valószínűleg nem az* Természetes, hogy egy ekkora iskolában nagy a forgalom. De az előbbiekre visszatérve, egyáltalán lehet egy ilyen kitűnő szókészségű, lehengerlő stílusú igazgatónak ellentmondani? Itt a szekszárdi Babits Mihály Általános Iskolán belül? — Kétségtelenül rejt magában némi kockázatot, ellentmondani egy főnöknek. Engem mégse az becsül, aki a hibáimmal együtt fogad el, hisz se rajtam, se az intézményen nem segít. — Beszélhetnénk egy kicsit erről az intézményről is? — Ideje lenne, hiszen itt zajlik az életem már lassan egy évtizede. — Nem akarom megsérteni, de ez az iskolaépület meglehetősen ronda. Már bocsánat a kifejezésért ... — Sose kérjen bocsánatot. Csakugyan az, de kívülről. Ami a belső kiképzést illeti, nem győzzük áldani a tervezőket, hogy a pincékkel, alagsorral, a széles folyosókkal mennyi beépíthető területet biztosítottak számunkra, így építhettünk szertárakat, műhelyt, úttörőszobát, klubszobát, szükség-tornatermet, alakíthattunk ki helytörténeti folyosót. A maii felfogásunk szerint esetleg nem minden szempontból kielégítő épületek tervezőit felesleges folyton elmarasztalni. Gondoljon a megyei múzeumra, ahol a táncteremmyi folyosók ellenére is megrendezték az ország egyik legszebb megyei kiállítását. A régi baj haszonnal is járhat... — Meg munkával! — Na, és? — Átalakításokra, sportpályára, a lapunkban minden évben szinte törvényszerűen közreadott új és új dolgokra mindig elégséges anyagi fedezete volt a Babits-iskolának? — Dehogy volt! I — Most hadd kérdezzem én: — na, és? — Na, és voltak megmozgatható emberek. Gyerekek, pedagógusok, szülők. Nem beszélve a segítőkész vállalatokról, intézményekről. — Igazgató elvtárs, hisz az emberek, mondjuk így, „mozdítható- ságában”? — Gátlástalanul és minde- nekfelett hiszek! Cáfolom azt a manapság szerintem már unalmassá vált teóriát, hogy az emberek nagy, túlnyomó többsége ne lenne közösségi. Továbbmegyek, egyenesen igényid, hogy az lehessen! — Komolyan hiszi, hogy napjainkban még fújnak azok a bizonyos „fényes szellők”, melyek már ifjabb kollégáimnak is valamiféle ántivilágbeli történelmet jelentenek? Bevallom, bár ez nem tartozik kettőnk beszélgetéséhez, engem egy jó ügy érdekében elméletben könnyű táncba vinni. De gyakorlatban? — A gyakorlathoz nem kell más, mint egy csakugyan jó ügy, alkalmas vezetők és nagyszerű szervezés. — Ez. utóbbi nem éppen erős oldalunk ... — Csakugyan nem. Tegyük hozzá, hogy sajnos. Nézze,, amikor én ide kerültem, szemltől-szembe és félig- meddig bókként megkaptam azt a jelzőt, hogy „megszállott” vagyok. A hátam mögött — és persze ez már egyáltalán nem volt bók — azt, hogy erőszakos. Nincs „hagyományos” igazgatói stílusom, mindenféle olyan dologgal foglalkozom, ami „nem méltó” beosztásomhoz. Ami ezt a „méltóságot” illeti, az egyszerűen ostobaság. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy máról holnapra, de gyerekek, pedagógusok és szülők lassan rájöttek a „nyitott iskola” ízére. Itt nem győzöm eléggé hangsúlyozni a munkára nevelés szerepét. Nemcsak órán, hanem betonozás közben is meg lehet ismerni egy pedagógust. Emellett persze a betonozást is. Attól félek, hogy a fizikai munka megszerettetése érdekében még távolról se tettünk eleget. Voltak és vannak olyan gyerekeink, akiknek már a dédapjuk is nagyszerű munkásember volt, ők rriaguk pedig lenézik, szégyellik a fizikai munkát. Magának tetszik ez? — Úgyis tudja, hogy nem válaszolhatok másként, mint nemmel. De mit válaszoljak a netán kötekedő kedvű olvasónak? Mert ilyen is akad... — Kire gondol? — Arra, aki azt mondja majd mindezeket elolvassa, hogy szép dolog egy lobogó tem- peramentumú, jó közösségi szellemű és ilyet meg is teremtő igazgató, de én két okból adom iskolába a gyerekemet. Azért, hogy elvégezze az általánost és azért, hogy továbbtanuljon. Beszélhet nekem a Scherer igazgató amit akar, de jobb lenne, ha erről beszélne! — A tőlünk elkerült gyerekék többségéről a miénknél magasabb fokú oktatási intézményekből csak jó, vagy nagyon jó visszajelzés érkezett. A feltételezett olvasónak igaza van, ha ezt is kérdezi és egy cseppet se mondanám kötekedőnek. Én kötekednék vele azzal kapcsolatban, hogy még mindig nem kapjuk meg a kellő segítséget a szülői háztól a pályaválasztási előkészítéssel kapcsolatban. A mi meggyőző szándékunk sokszor szemben áll az. otthoni szubjektív érzelmekkel. Sok esetben tanár és igazgató -egyformán érzi ilyenkor, hogy miilyen nehéz pályát választott... — Ügy hírlett, hogy már foglalkozott a lemondás gondolatával... — Egy kisvárosban többnyire mindig hírlik valami. Természetesen mindenkinek, nekem is vannak mélypontjaim, amikor úgy érzem, hogy ideje lenne valami könnyebbet választani. Ez magával még nem fordult elő? — Sokszor. Tehát az előbbinek nincs komoly alapja? — Nincs! — Amit most kérdezni akarok, az csak annyira érdekelheti az olvasót, amennyire ön megengedi. Milyen a magánélete? — Szerencsés, ami engem illet. Arról már nem vagyok meggyőződve, hogy ugyanezt a családom is elmondhatja. Nagyon szeretjük egymást a feleségemmel és érettségizős lányommal, de én legalább annyira tudom, mint ameny- nyire ezt idáig udvariasan nemi mondta ki, hogy elég nehéz ember vagyok. — Van hobbija? — A könyvtáram, amelynek munkásmozgalmi része BZf hiszem ritkaság értékű. Továbbá a természet és a sport iránti szeretetem. Szerezzünk egy mosolygós percet az olvasóinak? — Miért ne? — Ez a jelvény a gomblyukamban a Dózsa SE súlyemelő szakosztályához való kötődésemet mutatja. Én vagyok a szakosztályvezető. Kicsi ember, nagy súlyok. — Más elfoglaltsága? — Volt egy sereg, de a többségét lemondtam. Ha úgy tetszik „súlyemelési” okok miatt. Az ember azt vállalja, amit elvégezni képes. A város.! pártbizottságnak viszont huszonkettedik éve vagyok (tagja. Most válaisztottak meg ’a fegyelmi bizottság elnökéinek. — Mióta párttag, Scherer elvtárs? — Április 2-án lesz 35 éve, hogy felvettek a pártba. ORDAS IVÁN Fotó: KAPFINGER ANDRÁS S harmincöt évvel ezelőtti újságok szinte minden számában lehetett hírt, cikket, tudósítást olvasni a nemzeti bizottságok munkájáról. Ezék a bizottságok a felszabadított területeken jöttek létre. Először az ország keleti, majd a középső részében alakultak meg, s csak jóval később kezdték meg munkájukat a Dunántúlon. A nemzéti bizottságok népi forradalmi szervek voltak. Tagjaik a dől. gozó osztályokból kerültek ki, később már koalíciós alapon működtek. Egyenlő képviselettel vettek benne részt a koalíciós pártok. Általánosítva mondhatjuk, hogy a Tiszántúloni és a Duna—Tisza közének déli részén lévő nemzeti bizottságok a kommunisták irányítása alá kerültek. Több helyen, ahol a helyi viszonyokból adódóan csak később alakultak meg a kommunista párt- szervezetek, ott gyakran rö- videbb-hosszabb ideig a reakciós erők kezébe került a vezetés és nem töltöttek be forradalmi szerepet. Főleg a Dunántúlon voltak ilyen szervezetek. Köztudott, hogy a inemzeti bizottságok az életnek úgyszólván minden területével, minden fontos, vagy fontosnak vélt kérdésével foglalkoztak. Gyakorlatilag minden hatalom a kezükbe került. Igaz, 1945. január 4-én kelt rendelet kivonta az államigazgatás tennivalóit a nemzeti bizottságok hatásköréből, de még így is sokáig a hatalom gyakorlásában a „mindenes” szerep jutott nekik. Csak fokozatosan alakultak át társadalmi-politikai ellenőrző szervvé. A nemzeti bizottságok adtak politikai, szervezeti keretet a koalíciós pártok harcának. Úgyszólván minden bizottságban késhegyig menő küzdelem zajlott le a haladó és a visszahúzó, a forradalomban megállni, vagy visz- szafordulni kívánó erők között. Így volt ez Szekszárdon is, a megyei nemzeti bizottság ülésein is. Az 1945. április első napjaiban tartott üléseken több személyi kérdésben egyhangú határozat született. Megerősítette Klein Kálmánt a főispáni tisztségében, s hozzájárult Senye Sándor polgármesteri megbízatásához. Döntöttek abban is, hogy köztestületnek és elismert pártnak 'ne lehessen tagja az, aki a nyilas pártoknak, a megújhodás pártjának, vagy a Keleti Arcvónal Bajtársi Szövetségének volt a tagja. Nem okozott különösebb nézeteltérést az a kezdeményezés sem, hogy a koalíciós pártok vizsgálják felül tagságukat, s ha ilyen személyek bekerültek, gondoskodjanak azok eltávolításáról. Ezt a látszólag teljes egyetértést „megzavarta” a politikai rendőrség akciója, amely több személyt őrizetbe vett. Az április 8-i ülés ezért ezzel a kérdéssel, pontosabb ban a közbiztonsággal foglalkozott. A kisgazdapárt képviselője igen éles hangú támadást intézett a politikai rendőrség ellen. Sőt, még azt is követelte, hogy ismertessék a bizottság előtt a politikai rendőrség szervezetét, ügykörét és működését. (Nyilvánvaló provokációs igény volt ez, hiszen a politikai rendőrség nem tartozott a nemzeti bizottság hatáskörébe.) A nyilasok és más reakciós személyek letartóztatását elítélte vitéz Mafcray Lajos prépostplébános is, és csatlakozott hozzájuk az MSZDP képviselője is. A kialakult bonyolult helyzet miatt két nappal később, április 10-én a Kommunista Párt képviselője nyilatkozatot olvasott fel a megyei nemzeti bizottsági ülésen. Idézzünk ebből részletesebben: „Tisztelt Nemzeti Bizottság! A Magyar Kommunista Párt Szekszárdi Szervezete a következő nyilatkozatot kénytelen megtenni. A vármegyei Nemzeti Bizottság működése sajnos rossz útra terelődött. Irányvonalát elvesztette, részletkérdésekbe bocsátkozik, a legfőbb országos politikai szempontok elsikkadnak. Igaz, hogy Szekszárdot aránylag megkímélte a háború, de ugyanakkor Budapestet és az Összes ipari városokat is csaknem teljesen elpusztította a fasiszta elemek működése. Országunk gazdasági erői háromnegyed részben megsemmisültek, vagy hosszú időre megrongálódtak ... A négy demokratikus párt egyezséget kötött még a német megszállás idején, hogy helyrehozza azokat a bűnöket, amelyeket a Sztójay- és Szálasi-rezsiim elkövetett a világbéke, a Szovjetunió és a magyar nép ellen. Ök figyelmeztetést kapták kintről és bentről; felelősségük meg van állapítva. Mindazok, akik az ország elpusztításában részt vettek: polgárok, munkások, katonák, leventék százezreit Németországba, a biztos pusztulásba hurcolták; kell, hogy feleljenek tetteikért, kell, hogy bűnhődjenek ezért, amit felelősségük teljes tudatában a magyar népnek ártották.” A memorandum megállapítja, hogy a kommunista párt helyesli, hogy mindaddig, amíg a népbíróságok • meg nem kezdik működésüket, addig a rendőrség a rombolásók okozóit letartóztatja, a károk helyrehozására felhasználja őket. Ezeknek mentését a párt nem tűri és ezért az aznapi (április 10-i) tárgyaláson nem lesz jelen. Az ügyben átiratot intézett a politikai rendőrség is a vármegyei nemzeti bizottsághoz. A bizottság végül is nem tehetett mást, mint tudomásul vette a történteket. Az addigi támadók védekezésbe szorultak. Az eseménnyel összefüggésben e sorok írója visszaemlékezést kért a politikai rendőrség egykori vezetőjétől, ö elmondotta, hogy a szekszárdi ellenállási mozgalom vezetői még a felszabadulás előtt összeállították azoknak a névjegyzékét, akik háborús bűnöket követtek el, akik tagjai voltak a nyilas pártoknak. A felszabadulás után, ennek a jegyzéknek alapján történt az őrizetbe vételük. Amikor pedig őt ezekért a vármegyei nemzeti bizottságban erősen támadták, arra hivatkozott, hogy ez nem tartozik a bizottság ellenőrzése alá. „A behívások a város köznyugalmának érdekében történtek annál is inkább, miivel az utóbbi időben a reakciós szellem ismét felütötte fejét. Plakátokat letépik, az utcákon nyilaskeresztekkel rajzolják tele a házakat, suttogó propaganda folyik széliében, hosszában, hazánkat jelen súlyos helyzetbe belerántó Németország mellett. Indokolt vagy nem indokolt feljelentések és a rendelkezésükre álló nyomozási a diátok alapján tehát szükséges volt a gyors intézkedés. A megyében- lévő megszámlálhatatlan volksbundos tömegek akadályozzák a földbirtokreform végrehajtását. Magyarokat tettleg is bántalmaztak. Visszaszökött SS-ka- tonák, nyilaspárti tagok, a régi rendszer exponált egyénei résziben szabotálják, részben ellenpropagandát fejtenek ki a demokratikus újjáépítés ellen. Ezeknek kivizsgálása, illetve behívása a Magyar Nemzeti Kormány és kivétel nélkül az összes demokratikus pártok, valamint a fegyverszüneti szerződés értelmében történtek.” — írta visszaemlékezésében a politikai rendőrség egykori vezetője. Korabeli forrásokból tudjuk, hogy egy alkalommal Dulin Jenő meglátogatta a letart óztat attak at, érd ek 1 ődött a velük való bánásmód felől, ellátásukról. A szerzett tapasztalatokkal elégedett volt. A vármegyei Nemzeti Bizottság egyik első próbatétele volt az április 10-i ülés. Színt kellett vallaniuk az ott lévő személyeknek és rajtuk keresztül pártjaiknak. Segített tisztázni a pártok között húzódó frontvonalakat. K. BALOG JÁNOS Soberer Sándor tekoleigoxgntóvei
