Tolna Megyei Népújság, 1980. február (30. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-17 / 40. szám

KÉPÚJSÁG

1980. február 17.

— Hallottam, hogy aktív kereskedő korában, ha valaki a környékről úgy írt levelet, hogy „Bandi bácsinak, Dombóvár”, percig sem jelentett gondot a postásoknak, hogy ki a címzett. Mi ennek a magyarázata?

— Talán az, hogy engem még most, 72 éves koromban is a munka éltet. Szeretem az embereket és kereskedőként igyekeztem úgy szolgálni a hozzám bizalommal fordulókat, hogy ismeretségünk jó emlékezetű maradjon.

— Nem veszi rossz néven, ha én is Bandi bácsinak szólítom?

— Persze hogy nem. Volt alkalmam hozzászokni ehhez a titulushoz. Alig hagytam el negyvenedik évemet, már „Bandi bácsi” voltam a nálam kétszer annyival idősebbeknek is. Akadt aztán — megjegyzem igen-igen régen — olyan vevőből lett jó barátom, akivel megbeszélve azt, amiért eredetileg a „Kovácshoz” indult, úgy nyilatkozott, hogy akkor neki „jó, ahogy Bandi bácsi” intézi a dolgot. Nem keresi meg „azt a Kovácsot”.

I

— Nem árulta el, hogy a Kovács és a Bandi bácsi egy és ugyanazon személy?

— Dehogynem! Jót nevettünk, csakhogy ezután is ki- * derült még igen sokszor, hogy a vevők nem a vezeték-, hanem a keresztnevemről ismernek.

— Mi igaz abból, hogy szívesen visszatér dolgozni volt munkahelyére még ma is?

— Nem tudom ki mondta el, de így van. Az év elejéin is boldogan mentem, amikor hívtak, hogy vegyek részt a leltározásban.

— A leltározás soha nem tartozott a kereskedelem üdítő feladatai közé, gyorsan kell csinálni és pontosan, hogy minél rövidebb ideig lógjon a_lehúzott redőnyökön, zárt ajtókon az a bizonyos, elnézést kérő felirat.

— Talán éppen ezért veszek részt ebben a munkában szívesen, hiszen aki kereskedő volt, nyugdíjasként nehezen éri be azzal a pozícióval, hogy a pult vevő felőli oldaláról látja csak az üzletet. Mindig az volt a vágyam. hogy közöm maradjon ahhoz, aminek jegyében az életem eltelt.

— Eleve kereskedőnek készült?

— Inkább lettem, mint készültem. Szegény emberek voltak a szüíeim a Heves megyei Heves községben. Édesapámnak, akit hat hónapos koromban vesztettem el,

3 hold földje volt mindösz- sze. Nem álmodhattam volna a tanulásról, ha nem sikerül kitűnő előmenetelem miatt ingyenes diákként bekerülnöm az egri líceumba. Ott érettségiztem és ez bizony abban az időben elég kivételes dolog volt, mert a legtöbb, akármilyen jó eszű szegényparaszt gyerek akkoriban jó, ha elvégezhette a hat elemit. Régebben, kérdezték tőlem, ma már nemigen faggatnak arról, hogy nem akartam volna tovább menni a tanulásban? Akartam volna én. de nem lehetett. Pénzkereset után kellett néznem. Az se volt egyszerű. Egy kérvény kedvező fogadtatása döntötte el a sorsomat. Azt kértem a hevesi hitelszövetkezettől, hogy állhatnék be hozzájuk díjtalan gyakornoknak. A mai fiatalok ezt a „státuszt” szerencsére nem ismerik. Azt a szorongást se. ami engem töltött él, amíg meg nem érkezett kérvényemre a válasz, hogy minden kötelezettség vállalása nélkül megengedik, hogy a hivatalos idő alatt bejárjak gyakorolni magamat a szakmában.

— Hevesből hosszú az út Tolnába. Ide. hogyan került?

— Dolgoztam én Somogybán és Baranyában, sőt 45 után három évig a népi rendőrségen is szolgáltam. Mentem a munka után. Dombóvárra 33 éve, 1947-ben kerültem.

— Elmondaná, hogy mi mindent csinált?

— Elég sok mindent. Voltam felvásárlásvezető, osztályvezető a földművesszövetkezetnél, a szövetkezet járási elnöke, végül a bútorbolt vezétője.

» — Bandi bácsi, manapság annyi szó éri a kereskedelemben dolgozók háza elejét, mert a pult innenső oldalán állók fölöttébb sok kivetnivalót találnak — tisztelet a kivételnek — a mai kereskedőkben. Maga szerint ki a jó kereskedő?

— Aki a szakmáját és az embereket — akiket ez a szakma szolgálni hivatott — egyaránt szereti. De ez. csak az alap. Dolgozóitól az ösz- szes szakmák közül talán a kereskedelem követeli meg a legtöbb türelmet, odaadást, nem beszélve a tudásról. Akinek igénye a ió munka, annak állandóan képeznie kell magát.

— Ezek szerint a szakmunkás-bizonyítvány megszerzése csupán indulásra jó?

— Bizony! Aki beéri egy életen át csak ezzel, isteni csodák folytán se válhat jó kereskedővé.

— Ne haragudjon, ha a pult innenső oldalán állók nevében előhozakodom provokatív kérdéssel is. Mivel magyarázza, hogy kevés a jó kereskedő?

— Meg sem próbálom magyarázni. mert nem tudom elfogadni, hogy ma kevesebb a kereskedésre termett ember. Azt hiszem a kereskedők munkájának negatív megítélésébe néha ugyanolyan motívumok játszanak bele. mint amilyen motívumok alapján válogatás nélkül haszontalanoknak, perna- hajdereknek nevezik időnként a mai fiatalokat. Ne menjünk vissza túl messze az időben, négy-öt évtizednyi múltunkat idézzük csak. Akkor lényegesen kevesebb embernek adott kenyeret a kereskedelem. de akinek adott, próbált volna csak rossz kereskedő lenni! Munkavállalóként, tulajdonosként az volt az érdeke, hogy a lehető legjobban csinálja, amit csinál. Ha nem volt erre képes, tönkrement, kenyér nélkül maradt, helyét elfoglalták mások. Sajnálom, hogy nem tudok pontos számokra hivatkozni, de azt hiszem, nem járok az igazságtól messze,

ha azt mondom hogy ma az egyik legkisebbként emlegetett Tolna megyében is több dolgozója van a kereskede- lemnék, mint 1945 előtt akár országrésznyi területeknek volt. Hova akarok kilyukadni? Oda, hogy amely szakmának ilyen mértékbén növekszik meg a munkaerő- igénye, annak eleve számolnia1 kell azzal, hogy a pultok mögé kerülnek olyanok is. akik nem odavalók. Látom, villant egyet a szeme. Arra gondol, hogy ezeket miért nem zavarjuk el? Megmondom. Azért, mert nehéz lenne ezekről az emberekről lemondani. Köny- nyelműség is. Elég sok példát tudók arra. hogy a reménytelennek látszókból is lehet idővel jó kereskedő, ha van aki rávezeti őket a szakma széoségére.

— Bandi bácsi, én elfogadom ezt a szenvedélyes védőbeszédet, de folytassuk a vitánkat, mert a közvélemény se lenget olajágat békülé- kenysége jeléül a kereskedelemről szólva. A csúszópénzről, kenőpénzről mi a véleménye?

— Elítélem! És higgye el, nem azért, hogy mindenáron ellentmondj ak, megj egyzem: a vásár általában és ebben az esetben is — kettőn áll. Én, 1968-ban mentem nyugdíjba, s bár akkor a csúszó nem volt olyan ragály, mint napjainkban, tapasztalhattam, hogy a kereskedőnek egyaránt kell vigyáznia a kezére és a zisebére.- A vásárlók dugják, dugnák a pénzt. Annak is. aki tiltakozik ellene. Ez könnyebb „megoldás”, mint betérni egy üzletbe, vagy üzletek egész sorába nyolcszor, tízszer a keresettebb és a boltokból gyakran hiányzó áruért. Hopv erről a jelenségről ma úgy kell beszélnünk lépten-nyomon, ahogy beszélünk, nemcsak a kereskedők egyik-másikának kutyaságából adódik.

■ — Mit gondol, hogyan

I kezdődhetett ez?

— Tapasztalatom szerint egy aprósággal. A vásárlók eredetileg azzal kezdték, hogy „megfizetem a postai költségeket, kérem szépen értesítsenek. ha megjön az áru”. Ezután következett az, hogy „nem sajnálom a pénzt!”

— A jó kereskedők operálnak az áruellátás zökkenőire építve a tisz- tességtelen mellékjövedelem-szerzéssel?

— Nem. háromszor is nem! A jó kereskedő — csak^ Dombóváron is van belőlük szép számmal — azért tarthat igényt erre a címkére, met mindent megpróbál beszerezni, amit a vevő keres és ezért nem kér, nem var ellenszolgáltatást. Sok ilyen kereskedő van, de a vevők szívesebben hánytorgatják a kirakatba nem való dolgokat. Egyáltalán... nem gondolja, liogy a mai emberekben elég sok a hiba?!

_ Nem tudom mire gondol.

— Arra, hogy már a gyerekek is olyan kevés dolognak tudnak örülni. Úgy látom, hogy az egyéni boldogulás társadalmi, gazdasági lehetőségei soha ilyen nyitottak nem voltak a dolgozó ember előtt és ennek ellenére olyan sók a boldogta- lankodó. Szoktam vitatkozni a feleségemmel arról, hogy

ennek meg mi lehet az oka? Talán túl gyorsan pözsög az élet. nem jut idő elmélyedésre? A régi korok emberét minden esetre nem kínozta, hajtotta annyiféle igény, mint a maiakat, akik ha meg is tanulták, gyerekkorukban, felnőve igencsak elfelejtik a költőnek azon szavait, hogy „csak a szerénynek nem hoz vágya kínt”.

— Kedves Bandi bácsi, elmondta nekem, hogy kevesen tudják a vezetéknevét, de arról még nem beszélt, hogy „madaras ember”-ként is emlegetik, miután elég régóta védelmezője a gólyáknak, amatőr megfigyelője az Akadémia Madártani Intézetének.

— Erről is hallott? Megfigyelői munkám előbb csak a gólyákra terjedt ki és mint mindennek, ennek is hamar híre ment. Jöttek is hozzám az önkéntes segítők, ha valahol valami baj volt ezekkel a kedves madarakkal, ötévenként van gőlyaszám- láláte, legutóbb tavaly volt. Hát persze, nemcsak a gólyák érdekéinek, hanem azok a hasznos madarak is, melyeknek a léte mind kérdésesebbé válik a kemizáció térhódításával. Nem látta, amikor bejött? Az udvarunk valóságos madárvendéglő.

— Honnan a madarak szeretete?

— Említettem, hogy falusi gyerek vágyók és a természet szeretetét nem tudták belőlem kiölni az évek. De az utóbbi évtizedben már az aggodalom is hajt. mert egyre kevesebb az éneklő madár és meggyőződésem, hogy ezeknek a kipusztulását csak az ember szenvedi meg. A madarak példája is szép.

I — Ezt nem értem.

— Tudja mit figyeltem meg? Hogy a madaraknál a kohézió — noha csak ösztönszinten — erősebb néha, mint az embereknél. Ezek nem csinálnak úgy, hogy valami „csak nekem legyen”. Kiteszi a feleségem a diót az etetőikbe, s elég ha egy madárka itt van. Fél óra múlva idesereglenek, hogy utána ismét szétszéledjenek. Mintha értesítenék egymást. Most a cinkék a legszorgalmasabb látogatóink, de van két baglyunk is. aminek mi nagyon örülünk, nem úgy a rém szapora. szemtelen és sok betegséget hordozó balkáni gerlék.

— Bandi bácsi, nem találkozhattunk a könyvesboltban is?

— Előfordulhatott, mert amikor nyugdíjba mentem, dolgoztam még jó ideig a feleségem zászlaja alatt a szövetkezeti könyvesboltban.

— Ma, hogyan telik egy napja?

— Korán kelek, korán fekszem, soha ráérő időm nincs. De azért nagyon várom a tavaszt, amikor napestig kint lehet lenni a jó levegőn a ■ház körül, ahol mindig van mit csinálni. Megnézheti

majd, milyen akkor a kert és mennyire hűségesek hozzánk a madarak akkor is. ^

— Ha ez meghívás,

I köszönöm. Feltétlenül

eljövök!

LÁSZLÓ IBOLYA

Fotó:

% MAGYARSZÉKI ENDRE

Múltunkból

■ múlt század második felében, a szabadverse- nyes kapitalizmus korában tömegesen mentek tönkre a. kis- és középbirtokos nemesek Magyarországon, akik aztán hivatali pályákon helyezkedtek el. Szinte magyar sajátosságként emlegették, hogy ez a réteg elkülönülve a munkás-, a paraszt és polgári osztályoktól, kiváltságos helyzetet igyekezett magának biztosítani. Az állam tömegesen hozta létre számukra a jól fizetett „munkahelyeket”. Gőgös, lecsúszott, úrhatnám léhűtő és más hasonló jelzőkkel bőven illették őket a közéletben és az irodalomban egyaránt. A munkát kerülte, parazita életet élt ez a réteg. Csak ritkán fordult elő, hogy a korabeli Tolna megyei sajtó megírta róluk a véleményét. Ezért szinte meglepetéssel olvastuk a Tolnamegyei Közlöny 1890. január 5-i számának vezércikkét, amelyben a többi között a következő áll:

„Még discrétet sem tudnak kelteni, mert hogy túlbecsülni tanulták magukat, többnyire képtelenné is váltak jövőjük szilárd megállapítására(?). A hazug látszat bűvös köréből sohasem képesek teljesen kibontakozni. Ily körök melegágyai azon előkelő proletariátusnak (elszegényedett nemesekről van szó, nem a munkásosztályról — a szerk.), amely ijjesztő mérvben szaporodik, amely barátságot és összeköttetést csak ott keres, ahol valami előny megragadására nyílik alkalom, amely teljes életében azt hiszi, hogy joga van azon élvezetekhez, amelyekhez a botor szülők hozzászoktatták, amely ölhetett kézzel a gazdagok aszta- áról hulló-morzsákkal táplálkozik és elég buta lenézni azokat, akik maguk erejére támaszkodnak; amely a protekció országútj át szélesre tapossa, s azt a téves hitet terjeszti, hogy nincs is más útja a boldogulásnak.”

Megyénkben viszonylag nagy számban éltek ilyen emberek. Kezükbe került a megye adminisztrációja, belőlük kerültek ki a szolgabírák, főszolgabírók, és más megyei, járási, esetleg községi tisztségviselők. ók jelentették — véleményük szerint — a társadalom „elitjét”.

A fenti jellemzés pontos, így rajzolta meg írói eszközökkel ezt a réteget Móricz Zsigmond is.

Mintha csak illusztrálni akarná a lap, egy héttel később egy úri összejövetelről tudósított. Vadászatot tartottak a meghívott vendégek a tolnai nagybirtokos báró Dräsche Rihard birtokán. A vadászok 67 nyulat lőttek ki Ifi- génia major térségében. Az éhes vadászokat ebben a majorban várta a dúsan terített asztal. A birkahodályt „vadászteremmé” alakították át. A terem „kiváló gonddal volt díszítve gazdasági eszközökkel, zöld ágakkal, vadászjelvényekkel, s kitömött állatokkal, amelyek ízléssel csoportosítva helyenkint kellemes benyomást tettek” — írja a lap.

A lapból azt is megtudtuk, hogy a „vadászat után a vadászok, s még igen sokan nem vadászok, úgy hat óra tájban a néhai Festetich gróf kastélyának termeiben gyülekeztek, hol a 60 személyből álló társaságot a tulajdonos nagyszerűen megvendégelte. Aki a vadászaton nem járt szerencsével, vadászhatott itt az ebéden az egymást fölváltó fogások, asztal után kártya s táncz között.” A tánc, az összejövetel reggelig tartott. A tudósításból kiderül, hogy a dzsentri minden rétege képviselve volt ezen a rendezvényen.

JELENTÉS AZ OKTATÁS- HELYZETÉRŐL

A Tolnamegyei Közlöny 1890. január 12-i száma közölte a tanfelügyelő jelentését az 1888/89. tanév népnevelésügyi helyzetéről. Az iskolai oktatásról kapunk átfogó képet a jelentésből. Megállapítja: a tankötelesek száma 41728 volt. Közülük elemibe járt 14 960 fiú és 14 493 lány, ösz- szesen 29 453; ismétlő és ipariskolába járt 5684 fiú és 5024 lány, összesen 10 708; polgári iskolába 126 fiú, felső-népiskolába 55 lány, magán elemi tanintézetbe 48 fiú, 76 lány, összesen 124; középtanodába 244 fiú — mindösszesen 40 710 növendék.

Iskolába nem járt 503 fiú és 515 leány, összesen 1018 növendék. Sajnos a jelentésből nem derül ki, miért nem jártak az iskolakötelesek iskolába.

Meglehetősen nagy a hiányzások száma. 157 451 félnap volt a mulasztás (akkor dél- előtt-délután volt a foglalkozás, ezért a statisztika is félnapokat mutat). A mulasztott tanulók száma 21 411 volt. A mulasztások miatt 3080 esetben róttak ki büntetést. A bírság összegét a jelentés nem tartalmazza, csak a behajtott összeget, amely 347 forintot tett ki.

A tanintézetek száma 227 volt, 396 tanítóval és ugyanennyi tanteremmel.

A tannyelv szerinti csoportosítás is érdekes adatokat közöl az utókorral. Magyarul 155, németül 20, szerbül 3, német—magyar nyelven 47, és szerb—magyar nyelven 2 iskolában tanítottak.

Kilencven esztendővel ezelőtt is gondot okozott a képesítés nélküli nevelők aránya, a képesítettek hiánya. A 396 nevelő közül 37 nem rendelkezett képesítéssel. A jelentés megállapította, hogy a tanítók túlnyomó többsége ismerte a magyar nyelvet, két tanító azonban csak szóban értett keveset magyarul, írni és olvasni ezen a nyelven nem tudott.

A 227 iskola közül a törvényben meghatározott tantárgyakat tanították 212-ben. Külön kiemeli a jelentés, hogy testnevelés 193 helyen volt, rajzot 7, női kézimunkát 19, háziipart 3 iskolában tanítottak.

Említésre méltónak tartjuk e jelentésből még az alábbi statisztikát: a 227 iskola közül egy tanítós volt 121, két tanítós 60, három tanítós 34, négy tanítós 10, öt tanítós 1, nyolc tanítós volt 1.

NÉHÁNY ADAT A SELYEMIPAR TÖRTÉNETÉBŐL

Egy évszázaddal ezelőtt kezdődött a Tolna megye számára is jelentős iparágnak, a selyemtermelésnek gyors ütemű fejlődése. Az 1880-as években megsokszorozódott a selyemhernyó tenyésztésével foglalkozók száma, nőtt a lakosság bevétele és természetesen jelentős volt a profit is. Idézzünk néhány számot az Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség 1889. évi jelentéséből. E jelentésből kiderül, hogy amíg 1879-ben mindösz- sze 2000 forintot fizetett ki a felügyelőség a gubókért, addig ez a szám 1889-ben 800 000-re emelkedett. Tolna megyében 1889-ben 16 086 család foglalkozott gubótenyész- téssel, amelyért 246 886 forinthoz jutott.

A számok megihlették a megyei lap munkatársait is. Egy cikkben arról fejtették ki . gondolataikat, hogy a selyemipar megmentheti Tolna megye, s még inkább Szekszárd gazdaságát, a selyemipar fokozatosan átvehéti azt a szerepet, amelyet a filoxéra miatt a szőlőtermelés fokozatosan elveszít.

K. BALOG JÄNOS

Kévésé Andris nyugatias

kereskedővel