Tolna Megyei Népújság, 1980. február (30. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-17 / 40. szám
1980. február 17. népújság 5 Rohanunk Ha Dunát nem is, de Siót biztosan rekeszteni lehetne azokkal az egészséges életmódra nevelő-serkentő könyvekkel és sajtótermékekkel, amelyek olykor szép szóval, olykor rémítő példákkal igyekeznek meggyőzni az olvasókat a dohányzás, a túlzott kávéfogyasztás, a nagyevés és más emberi gyengeségek- gyarlóságok ártalmasságáról, veszélyességéről. Ma már minden felnőtt ember tudja: miként kellene egészségesen élni. Tökéletesen fel vagyunk világosítva, tudjuk mi lenne a helyes, de nagyon sok esetben mégsem hallgatunk az okos szóra. Tudomásul vesszük az intelmeket, helyeslőén bólogatva egyetértünk, aztán továbbra is gyors léptekkel 'haladunk az úton, amelyen az elképzelt perspektíva helyett netán az esetleges infarktus vagy más hasonló következmény az „úticél”. Olykor szinte rohanunk is ezen az úton. Ám félreértés ne essék, é sorok nem kifejezetten a cikk elején említett Sió-rekesztés ürügyén íródnak. Senkit sem akarok a szó szoros értelmébéh vett egészséges életmódra nevelni, habár mondanivalóm ezzel szorosan összefügg. Ugyanis rohanunk az úton, néha a mellettünk lecsapódó villámoktól még lelkesülten is, hiszen a villám ezúttal sem minket talált telibe, s a nagy rohanás közben tovább bízunk abban, hogy mi kivételek vagyunk, ránk mégsem érvényes az általános szabály. Aztán megsiratjuk az elmaradót. Fáj a szívünk érte, s esetleg ekkor, de csak ekkor jut eszünkbe egy másfajta rohanás, az, hogy saját céljaink elérése érdekében hajtva elrohanunk egymás problémái mellett, netán nem is ismerjük azokat. Pedig többször meg kellene állnunk egymás mellett, meghallgatni a másikat,' nyílt szívvel beszélni saját bajunkról. S még ha nem is tudunk mindig megoldást találni a szövevényes, személyes természetű problémákra, akkor is már csupán a közös megoldáskeresés, a másikkal való törődés közelebb hozza a valós, s távolabbra viszi a nem kívánt „úticélt”. Ehelyett gépiesen megkérdezzük ugyan olykor: „Mi újság? Hogy vagy?”, de válaszra se várva sietünk tovább. Saját ügyes-bajos dolgaink miatt nem érünk rá mások meghallgatására, el is feledjük, hogy nekik is lehetnek hasonlóak. Hajt bennünket egy sürgető-idegesítő belső hang: mindent és minél előbb! És nemcsak nagy dolgokban, hanem esetleg még az ÄBC pénztáránál is türelmetlenkedünk, s meggyorsítjuk lépteinket, ha úgy látjuk, valaki velünk egyidő- ben érne a kasszához. Hát akkor miként lenne türelmünk egymás segítésével törődni, s nemcsak a „jó tett helyébe jót várj”-féle, hanem a valóban önzetlen emberi kapcsolatainkkal foglalkozni a mindennél fontosabb, de igazából szinte önmagáért való rohanásban? Tudom, túl sötétre festett a kép, s a valóságban nem egészen ilyen, hiszen mindenkinek van például kisebb-na- gyobb baráti köre. Azonban ez nem helyettesítheti vagy pótolhatja a teljesebb, őszintébb, és néha a felszínes ál- barátiságnál mélyebb társadalmi kapcsolatok kölcsönhatásait, amelyek abban az értelemben is kölcsönösek, hogy amit mi elmulasztunk megtenni nagy-nagy rohanásunkban, nem kérhetjük számon másoktól sem. VITASZEK ZOLTÁN Elfeledettek „Az ön által írt ,Kórházi kertészet’ c. cikk elolvasása után nagyon szomorú lettem.” — kezdődik a levél és felrója, hogy elfelejtettem megemlíteni Bors Rozáliát, aki nyolc éve dolgozik ott, s mint kertész szakmunkás, döntő szerepe van az üvegház felújításában, ő telepítette a képen is látható kála-ágyást és olyan időkben is helytállt, irányította a munkát, amikor nem volt a kórháznál főker- tés#:. Hibámat minden mentegetőzés nélkül elismerem. Hozzáteszem még, hogy a nem régen odakerült fiatal főkertész nem oka a dolgok ilyetén alakulásának; végezetül az idézett levelet nem Bors Rozália írta, hanem egyik ismerőse, aki fájlalja, hogy a mai fiatalok, az utódok, hajlamosak elfelejteni elődeiket, azok munkáját és most már elszakadva a kórházi példától, általánosságot véve, mikor beleülnek a készbe, előbb-utóbb úgy érzik, hogy mindez az ő művük, az ő teremtő, alkotó erejüket dicséri. A megállapítás — természetesen az e fölött érzett szomorúság — jogos. Kimondható : hajlamosak vagyunk mások tollával (is) ékeskedni, elfeledvén az elődöket, azokat, kik apró, s nagy tetteikkel, apró, s nagy fáradt^ ságukkal létrehozták azt, amire kisajátítva, oly büszkék az elfoglalók — annak ellenére, hogy ők még vajmi keveset tettek hozzá, vajmi keveset emeltek jóságán, szépségén, gazdagságán. Kegyetlen dolog kimondani, de mégis van ebben a forgásban természetszerű. Jön a fiatal, helyet akar, birtokolni akar, van az előd: helyét akarja, birtokát akarja. Mindkettő igénye jogos. A baj mindig ott kezdődik,' hogy ez valamiféle kiszorítósdivá, romboló rivalizálássá változik. Az idősebb a fiatalabb tetteit, eredményeit igyekszik kicsinyíteni, ugyanígy áll fordítva is. Ez ami a természet- szerűben már természetellenes. Tudjuk, hogy rég volt őseinknél az a szokás dívott, hogy az öreg vezért megölték, mondván, bölcs, vitéz szellemét adja már át a fiatalnak. Ma a kifelejtés, az elfelejtés a gyilkos szerszám és nem is annyira a szellemi, mint inkább a tárgyi öröklés a vágy. Pedig sokkal emberibb dolog a szellemi örökséget átvenni, méghozzá egymást segítve, együttműködve, hiszen így a múlt, a jelen és a jövő folyhat egy mederbe, és adhat réginek frisseséget és az újnak időpróbálta bölcsességet. Ismert emberi dolog, hogy sokáig szeretnénk élni, és hírünket halálunkon túl is fenntartani. Nem szeretnénk elfeledettek lenni, kivált nem még életünkben. Ehhez — és ez áll öregre, fiatalra — a mindig változó időt kell tisztelni, a mindig változó időben munkálkodó embereket, hiszen tudott dolog, aki az időt nem tiszteli, azt az idő sem tiszteli. CZAKÓ SÁNDOR Fotó: GOTTVALD KÁROLY A legutóbbi Budapesti Nemzetközi Vásáron nagydíjat kapott a Rákospalotai Bőr- és Műanyagfeldolgozó Vállalat bőröndcsaládja. A szekszárdi gyáregységben 1978 decemberében készítették az első szériát, majd a következő évben már 60 ezer daraböt adtak a kereskedelemnek. A nagyszériás gyártásira célgépet készítettek és egy, a bőrönd vázát előállító papírkeret-készítő gépet vásároltak. Az elmúlt évi tapasztalatok birtokéban már és természetesen a vevők igényei szerint növelik a termelést. összesen 110 ezer bőröndöt gyártanak 1980-ban, teljes egészében tőkés exportra, ezen felül a hazai piacon is forgalomba hoznak tízezer bőröndöt. A szekszárdi gyár ezzel jelentős exportálóvá lépett elő, termeléséinek negyven százaléka tőkés piacon kerül forgalomba, ami 65 millió forintos árbevételt jelent a gyárnak. Bőröndök Londonba Bőröndök útra készen Jámbor Károlyné az összeállított bőröndbe a papírkeretet helyezi be A szerelőszalag egy részlete Wenk Józsefné speciális bőröndvarrón dolgozik Szekeres Klára az utolsó műveletet végzi Horváth Ferencné «
