Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
1980. Január 13. Képújság h Bencze László: Feljegyzések a műhelyből ............. 11 ■ 1 ■ N yitott szemmel A balatoni szőlőhegyek — így: „fejben” — örökösen kísértenek. Főleg a téliek. A domb- és hegyhaj latok, fe- fekete-fehér bakhát-csí- kozások, szőlőkaró-ezredek, kopár gyümölcsfák: legkedvesebb világom. Ahogyan Ily- lyés Gyula írta le őket. Zordabban kell — hisz én is az vagyok — de olyan fokon: megfesteni. Nem az Egry tündér- és páralebögését. Nem is Bemáth Aurél fanyarságát, temperált, hűvös tónusait. Nem Udvardy Erzsébet nemes dekorativitá- sát. Az én világom más, más, más! Én a kövek, hegyhátak, fák, a nehéz anyag szemével, önmaga, szemével látom ezit a világot. Az anyagát. Ne lengje körül semmi: se a fény csaló tündérvarázslata, se fanyar, nemesség, se dekoratív gesztus. Azonmód: geológiai igazában, a múláslétezés hullámzásában, az anyagot nyers mivoltában festeni meg őket. őshangzásuk szerint. Ahogy a levés örökkévalóságában léteznek, s csak múló pörsenést elemez rajtuk az idő. Forma, rajz, szín. Ez a három meghatározó, struktúrájuk puszta mezítelensége érdekel. A kő hangja. Csilkonduló. Geológiai alakzatuk. A mintázó eső konok ujjai vágta homorulaták. Domb és völgy türemkedése. Gyökerek, tőkék, törzsek, ágak írása a levegőn vagy a hó papírlapján. S ebben a létezésben ősalakzatként létrejött vén présházak, melyek természet is, ember is. Legszívesebben ezekkel raknám tele a Balaton-partot ahogyan valaha falutól faluig sorjáztak hegyközségekké szövődve. A szörnyű „Das Haus”-ok — a kifejezésre vagy tizenöt éve Konecsni György fitymálta a száját utálkozón — én „kinézem” a képeimből. Ha rajtam akna: láncreakciószerű- en robbantanám fel őket. A présházak, pincék, fészerek, ólak, kőkerítések rakását úgy nézheti a szem, hogy látja a követ rakó kezeket, tenyérből-tenyérbe latolgatva vizsgálni: hová, melyik mellé való, hol állja — úgy igazában — meg a helyét s az időt is. Ezt a tudást, értést, s ennek nyers költészetét a beton kiszorította. A zsaluzás igen egyszerű eljárás. Ám esztétikumát csak a rányomódott — a negatív — erezet adja. A deszkáé. Vagyis: a fáé. Olvasok Szabó Lőrinc önéletrajza —a „Tüosökizene” — közhely — és mindennapi igazságot teszi kézzelfoghatóvá. Persze: minden más remekmű is. De ahogy ő lírai elemként kezeli a hétköznapi leghétköznapibb tárgyait, eseményeit, azt — ilyen indulati és érzelmi intenzitással — és így, ennyire „természetesen” — más alig tud. Ez éppen arra váll, hogy Sz. L.-ben rendkívüli szimpatizáló képesség volt: nem a „legmélyebb”: a leg-,^felszínesebb” dolgokat tudta szabólőrincíteni. Szárnyat adott — a költészet egébe röppen őt — a javításra szoruló szandálnak, egy halott bogárnak... De: járt ő a sztratoszférában és a pokolban is! A halál — kedvese halála — s pillanatonként tapintott valóság, a túlvilágig perlekedő fájás, s a pokolba zuhintó elkeseredés volt... A „hiány” — az ő hiánya — a halál e hiány maszkjában, odakényszerítet- te ágya-asztala-széke mellé és farkasszemet nézett véle. Az irdatlan szenvedés tengermélyében ez a bátor kíváncsiság gyöngyöt termett: A huszonhatodik évet. * Pázmányt olvasom. Micsoda erőteljes nyelv! Mennyire magyar észjárás az Olaszországban és Grazban tanult jezsuitában! És mekkora öntudat e nyelv révén, milyen aggodalom a reformáció ellen hadakozó katolikus főpapban, nehogy ez a kicsiny ország ebek hanmincadjára jusson. Mert az egész életét a re-katolizáció-ra szánó érsek 1620-ban így ír Kemény János erdélyi fejedelemnek: „...Ide tartsatok csak (a törökhöz!) jó correspondent!áT... a törököt töltsétek adományotokkal; mert noha ím látod, édes öcsém, nékünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan a mi kegyelmes császárunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, miglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt kontemtus'ban jutván, gallérunk alá pákáik az német, akár pap, barát vagy akárki legyen” ...persze, egy politizáló főpap — anno XVII. század — ha tudott így, magyarul, magyarként, hogy „gallérunk alá pökik az német” — pápista — habsbur- gista létére is — ugyancsak fölkelti ma az ember gyanúját: a bíboros! palást alatt iakozóban a magyar volt előbbrevaló... Ahogy Keménnyel: olyan nyelven szól Petrus Pázmány úr — aki atájt született, mint Frans Hals — szilesen és már-már a XIX. századi magyar nyelv mellé lépve, a Katholikus Úristennel is... Igen, ez nagy dolog volt, ez a XVII. századi pázmányi — mai már szinte — magyar próza. Zenét hallgatok Legkedvesebb zenedarabja Leninnek — olvastam valahol — Beethoven „Appas- sionata szonátá”-ja volt. Igaz-e? Elgondolkoztató mindenképp. A teremtő ember — a politikus és a művész — ezen a ponton valami rendkívüli által találkozhatott. A szenvedés átélésében, és — legyőzésében. Amire a férfiak legjava képes csupán;az a fajta, amelyik önmagán is átlépve: az időt győzi le. Beethoven az öregkori öt vonósnégyesben ismétli meg — a spirális magasabb emeletén — amit itt, a megsejtett öregkor szomorú bölcsességével szinte, valóra — zenévé vált. Felfedezi és felfedi önnön traígédiáját (tragikus szomorúságát) és keményen megvallatja. Zeneesztéta dolga ezt a partitúrán végigkövetni. Én csak hallgatom, meghallgatom, s próbálom lefordítani... Igen, itt vagy. Veled együtt én; akiben lakozol, akit meggyötörsz, keresztre feszítesz. De nem adom meg magam. Felismertelek. S a felismerés fogásával — macska az egérrel már — elkezd játszani a fájdalmával. A zenébe betört — betöretett — fájdalom engedelmeskedik : a megkínzó kezd szelídülni a megkínzotthoz. Tételről tételre folyik ez a játék; egyre győzedelmesebben, vidorabban, sverme- ki ujjongással már, játék a fájdalommal. Vagyis a fájdalom valorizálódik zenei játékká. Zenévé. A felismerésből, azaz azonosításból — az azonosulásból! — a legnagyobb gyönyörűség lesz: gyöngv a kínból, a zene kagylóhéjában. A Férfi játszik — legyőzve azt, fölébe kerekedve — a maga kicsikart fájdalmával. ...Mit gondolhatott — ha így igaz — Lenin az Appassionata szonáta hallgatása közben? A társadalom szobrán gyürkő- ző? Vagy a Politikust ismeg- ríkatta a zene hatalma, mint ama Királyt Dávid játéka? Kell a színház! """"""" ell a színház a legkiK sebb falvakban is. Ma már ilyen egyértelmű —-1 határozottsággal leírhatjuk, kimondhatjuk ezt, hiszen a példák sokaságát lehet bizonyításként felsorakoztatni. Ezt mutatják a téli estéken olykor a zsúfoltságon túl megtelő művelődési otthonok, bizonyságául szolgálnak az újabb és újabb előadásokat kérő-sürgető levelek, amelyeknek aláírói nem egyszer a községi tanácsok vezetői. Ám az utóbbiak azt is bizonyítják, hogy a műveltség terjesztésének ez az egyre népszerűbb módja — nem jut el elég sűrűn a kisebb és a városoktól, kulturális központoktól távolabb eső helyekre. S ha némileg tudják is helyettesíteni ezt a televízió színházi közvetítései, egyre gyakrabban hallani azt a — talán kissé epésnek tűnő — megjegyzést, hogy „a konzerv sem pótolja a friss ételt”. Ne bonyolódjunk bele ezúttal a tévé-közvetítések hézagpótló szerepének taglalásába. De az sem vitatható, hogy a néző más, frisebb és nagyobb élményekkel megy haza a színházból, s ez semmiképpen sem ugyanaz, mint pizsamában — papucsban, el-elszundiikálva végignézi a műsort. Kell tehát a színházi előadás a kis és távoli községekben is. Ennek a szükségletnek létrehozásában kimagasló érdemei vannak a Déryné Színháznak. Feljegyzi a magyar művelődéstörténet. hogy évtizedeken át — a kor efchós szekerén, nemegyszer öreg, kényelmetlen autóbuszokon — járták a falvakat ennek a társulatnak művészei, s olyan helyekre vitték a Shakespeare, Mo- liere, Katona József vagy a mai színpadi szerzők műveit, ahol mindaddig csák néhá- nyan hallottak, olvastak, tudtak mindezekről. Megváltozott, óriásit fejlődött időközben a falusi közönség. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy 1950- ben, az első faluszínházi előadások idején még nagy ritkaságnak számított faluhelyen az érettségizett ember — ma pedig már a legkisebb falvakban is van (nagy átlagban) annyi diplomás, ahány középiskolát végzett volt akkoriban. Ebből következik, hogy szinte összehasonlíthatatlanul többen vannak, akik legalább valamennyire ismerik a dráma- irodalmat. Ez viszont magával hozza, hogy a várakozás is nagyobb: jócskán túl vagyunk azon, hogy a nézők többsége csupán rácsodálkozik a színpadon beszélő- éneklő-táncoló, különböző korok vagy népek ruháiba öltözött vagy divato- holmikat viselő emberekre. Ezzel együtt azon is túljutottunk, hogy az egész országot, átfogó, egyetlen „vándorszínházra” kelljen bízni a „kulturális missziót”. Hiszen amennyire valóban az volt az első években, évtizedekben a „zínház bemutatása és megkedveltetése — ma már mindennapi művelődéspolitikai feladat a legtávolabbi helyek többé-kevésbé rendszeres színházi ellátása. Sókat mondanak a számok: 1950-ben mindössze 6113 színházi előadás volt Magyarországon, s ezeket 2 446 600-an látták. 1975-ben 5 318 042 néző előtt játszottak 11 406 előadást — ebből 6380 előadás volt olyan városokban és községekben, amelyekben nem működik színház, s a nézők száma ezeken a helyeken 1 557 778 volt. Akkor még működött, járta az országot a Déryné Színház. 1978-ban már nem, s a részben helyette alakult Népszínházzal együtt a kisvárosi és községi előadások száma 4848-ra, a nézőké 1 227 159-re csökkent. Jóllehet az új Népszínház 1978-ban alig feleannyi előadást tartott az említett helyeken, mint három évvel korábban a Déryné Színház — a visszaesést mégsem lehet egyszerűen az átszerezésnek betudni, s még kevésbé lenne ész- és időszerű siratni a falvak, kisvárosok népszerű színházát, amely küldetését betöltve szűnt meg. A kisvárosok és a községek viszont országszerte változatlanul, sőt egyre inkább várják és elvárják, hogy legalább néha, de jobb, ha rendszeres időközönként keresnék fel őket a színtársulatok. Megoldás csak egy van, de annak több ága alakul ki. Egyrészt a Népszínháznak, amely alapítólevele szerint átvette a Déryné Színház feladatkörét, továbbra is el kell jutnia a színházat szerető falusiakhoz és kisvárosiakhoz. Ehhez a feltételek részben vannak csak meg — nem titok, hogy az átszervezés során főleg a műszaki és más segédszemélyzet, valamint az előadásokat lekötő szervezők soraiból túl sokan néztek más kenyérkereset után. így évente hatszáznál több előadással jelennek meg a Népszínház társulatai a Déryné Színház korábbi közönsége előtt. Két utazó társulata, úgynevezett stagione- részlege van a Népszínháznak, ezenkívül operatársulata, táncszínháza és bábszínháza. Ez utóbbinak általánosan nagy sikere van, különösen fiatal korosztályok körében. A másik „ág”: a tíz vidéki vagy — mint magukat szívesebben nevezik — nem budapesti színház. 1975-ben összesen 1119 előadást tartottak székhelyükön kívüli városokban és községekben, tavaly 1222-t, valamelyest tehát pótolták a Déryné Színház kiesését. — De a továbbiakban elsősorban nekik kell nemcsak az űrt betölteni, hanem az új és a korszerűsített művelődési házak színpadait, előadótermeit jobban kihasználva az elmúlt évek átlagánál jelentősen többet megjelenni a távolabbi és kis helyek közönsége előtt. Emellett szól az, hogy a megyeszékhelyekről lényegesen könnyebb elérni a még oly távoli településeket ás, mint a Népszínház központjából: Budapestről. Legalább ennyire nyomós érv az, hogy a vidéki színházak művészi színvonala egyre emelkedik, az általuk „tájra” vitt előadások éppolyan vagy akár magasabb nívójúak, mint az ország minden táján járóké. Mindössze két területe van az országnak, amelytől távol van a legközelebbi színházi székhely is: Szabolcs-Szat- már és Zala megye, vagyis az északkeleti és a délnyugati vidék. Az előbbihez még hozzá lehet számítani a vele szomszédos zempléni tájakat, az utóbbihoz Vas megye egy részét. Ide ma fővárosi társulatnak eljutni — legalább két napot jelent, beleszámítva a távolságot, az útviszonyokat, a sebességkorlátozást és azt a semmiképpen nem elhanyagolható tényt, hogy az előadásokat este tartják, szállásról is gondoskodni kell a társulat tagjai és segéderői számára. S éppen a távolságok miatt csaknem azonos a „legközelebbi” vidéki társulat helyzete is. Természetes követelmény tehát, hogy a két „sarokmegyében”, Nyíregyháza és Zalaegerszeg székhellyel alakuljon új színház. Erre már készülnek a tervek, de aligha kell magyarázni, hogy nem megy egyik napról a másikra. Mindenekelőtt színészek, rendezők, zenészek, táncosak kellenek, akik vállalják a könnyűnek jó előre sem látszó feladatokat. Egy sor személyi feltételen kívül meg kell oldani olyan tárgyiakat is, mint a színház- épület, a társulatnak mindenképpen megfelelő elhelyezése, lakások, ellátás, utazás, stb., stb. hosszú lenne mindent felsorolni. Márpedig ez a harmadik, de legkevésbé sem utolsó „ág”, amelyen tovább kell haladni. Anélkül, hogy akisvárosoknak, nagyközségeknek le kellene mondani akár a legnagyobb fővárosi társulatoknak egy-egy vendégjátékáról, a távoli és kis helyek színházi ellátottsága csak a Népszínház és a — meglévő és leendő — vidéki színházak egymást kiegészítő műsorpolitikájával oldható meg. —t—j törekvés az, hogy elő- tajjjjg adásaik minél maga- líjlp sabb színvonalúak le- — gyenek. Mégsem tudják ugyanazt adni, amit a korszerű, nagy színpadokon játszó fővárosi társulatok, vagy azt, amit székhelyükön nyújtanak a vidéki színházak. Éz — még perspektívában sem lehet követelmény művelődési házak szűk színpadain, ezernyi technikai nehézség közepette. De pótolniuk kell a Déryné Színházat abban is, hogy — természetesen magasabb fokon, más körülmények között — kulturális missziót teljesítsenek. Feladatuk felkelteni az érdeklődést, mind magasabbra állítani a mércét, egyre igényesebb közönséget nevelni a színházművészetnek. VÁRKONYI ENDRE Híres kerámiák Az agyagedény-készítésnek régi hagyományai vannak Bulgária földjén. Évszázadok óta egymást követő generációk foglalkoznak azzal, hogy életet öntsenek a holt anyagba, s a nép leikéből fakadó ősi művészettel alakot, színt adjanak a mindennapos használati tárgyaknak. Az egykori fazekasmesterek mai utódai folytatják az ősi mesterséget. A kerámia újra divat és nagy a keletjük a szebbnél szebb vázáknak, tányéroknak, kancsóknak. Különösen két vidék híres a szövetkezetekbe tömörült mesterek kerámiáiról: a nyugat-bulgáriai Pernik megye Buszinci nevű faluja és az észak-bulgáriai Tróján város és környéke. A buszinci kerámiákat kezdetben bekarcolt mértani ábrákkal díszítették; ezt a fajta eljárást azóta művészi tökélyre emelték. A nem kevésbé híres trojáni kerámiát az egyszerű stílusú, harmonikus forma jellemzi. Az itt készült, a zsűri által legszebbnek ítélt 3200 különféle használati és dísztárgyat a bolgár népművészeti vállalatok forgalmazzák. Nagy a sikerük külföldön is: a művészi bolgár kerámiáknak a felét exportálják. Sárospatak Múlandóság Heitler László elajfestménye Kiss 'Attila rajza Népi hangszerek A mongol népi hangszerek eredete és története az őskorba nyúlik. vissza. Az ókorban pedig már egy népes, 552 tagú népi együttes is működött. A mai napig megőrzött hangszerek közül a legváltozatosabbak az ütőhangszerek. Anyaguktól függően (kő, n’ád, fa, bőr, stb.) nyolc csoportra tagolódnak, s összesen 60 különféle zeneszerszám tartozik közéjük. A nemzeti hangszeregyüttesek manapság a népi énekés táncegyüttesek elmaradhatatlan részévé váltak. A hangversenydobogón és családi ünnepségeken a vonós morinhúr kíséretével gyakran adnak elő mongol urt-in duu-kat, vontatott dallamú énekeket. Az együttesekben fontos szerepet játszik a limba, a harántfuvola. A csengő hangú 35 húrú jöocsin szólóművek előadására, valamint más hangszerekkel együtt, az énekkar kíséretére használatos. A hucsir az európai hegedűhöz hasonló. A mongol népi zenekar kedvelt zeneszerszáma a jat- ga nevű pengetés hangszer.
