Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
1980. január 13. io Képújság IRODALOM REICHELD ILONA: Vándor Láttam nagy erdőt, farkast, tekergőt, szél-marta fákat, fázó madárkákat. Jártam nagy réten, puszták ölében, hegyeknek ormán, vitorlák csúcsán. Védtem a fákat, s ültettem százat, vigyáztam álmot, kertben virágot. Hittem szíveknek, tündérmeséknek, Anyám szavának, hittem Anyámnak. Madaras lány Berkics Miklós monotípiája IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: flruacskak Testvérkéim, a síró szerű árvácskavirágok, csillaglátomásos bánat lobog az ibolyaszoknyák terebélyén. Ember arcú és testvéhez a szomorúság, a rám tetovált kín, az arcommal-iker föld akaratlan téli nosztalgiája. Örömöm egyetlen Virágát kerestem mindig a földön, s helyette érthetetlen-kormos ág-bogait dédelgetem a télnek. Mire ideérkeznek a hosszú napok, fehér enyészet koszorúzza bennem a tájat, s az árvácskákkal-tovaszaladó világ magába temette színarany mosolyodat egészen... Karel Capek: Tavaszi vihar Kétféle tavaszi vihar van. Az egyik a természetben játszódik le mennydörgés, felhőszakadás, jégverés, szivárvány és egyéb más tünemények kíséretében, ideértve a legvégül következő diadalmas madárdalt is. A másik olyan tavaszi vihar, amelynek felhői már télen kezdtek gyülekezni, amikor is a la- kástulajdonosők mindenre elszántan tudomásul vették, hogy a lakást ki kell festeni, emitt falat kell töretni, amott meg kell valamit javíttatni, újra kell rakatni a cserépkályhát, továbbá szükség lesz némi gyalulásra vagy szegezésre, no meg, kőműves műszóval mondva, pucolásra is, nem beszélve a tömítésről, lakkozásról, kárpitosmunkáról meg effélékről. Ugyanis meglepően sok az olyan iparág, amely mind arra les, hogy benyomulhasson az ember otthonába a maga létráival, ecseteivel, csavarhúzóival, kalapácsaival, ráspolyaival, állványaival és még egy egész sor szerszámmal, amelyek segítségével a lakást fáskamrává varázsolják. Óriási és valósággal mindent elsöprő az emberi leleményesség pusztító ereje. Amint megfigyeltem, ez a munkavihar rendszerint tavasszal tör ki az emberi hajlékokban. Sejtelmem sincs róla, mit művelnek a tisztes iparágak télen; talán dicső emlékeiknek élnek, felidézve előző évi diadalmas hadjárataikat és dúlásaikat. Az egész dolog rendszerint elég ártatlanul kezdődik: beállít hozzánk egy ember egy kis terepszemlére, és közli, hogy a következő hétfőn vagy elseje után hozzáfognak a munkához. No de se a hét elején, se elseje után nem történik semmi. Két-három nap múlva az ember dohogni kezd, hogy igazán jöhetne már az a sehonnai fráter, és dologhoz láthatna. Ilyen módon tehát a megrendelőt nagyon ügyesen átbillentették a türelmetlen várakozás lelkiállapotába; olyan áhítozva várja már az ellenséges erők invázióját, mint a messiást. Nos, mire az ember szépen megpuhult, egy reggel hét órakor megszólal a csengő, a küszöbön ott ál egy hórihorgas fickó, és bejelenti, hogy megkezdi a munkát. S már neki is lát kalapáccsal, vésővel meg egyéb szerszámokkal — a rombolásnak. Csak erre a percre várt az összes többi iparos: egyszerre berontanak a lakásba a mázolok, asztalosok, üvegesek, szobafestők, kárpitosok, villanyszerelők, és nagy szócsata kezdődik arról, hogy ki kinek van láb alatt. Az ember ne avatkozzék bele a vitájukba, fogja a kalapját, s hagyja ott őket, tisztázzák csak egymás közt a dolgot. Ettől a perctől fogva az ember fölösleges lény a saját lakásában, sőt olyan útban levő, akit még csak szidni sem lehet. Egyébiránt a szóban forgó szakemberek végül is megegyeznek abban, hogy mindegyik valami mást kezd rombolni, s igaz, ami igaz, bámulatosan jól halad a munkájuk. A lakásunk fél nap ailatt a szó szoros értelmében a földdel egyenlővé vált; s amikor az óra elüti a delet, a győztesek elégedetten letelepszenek a romok közt, disznósajtot falatoznak, és beszélgetnék erről-arról. Pusztítás ide, pusztítás oda, egy kicsit magunk is felvidulunk, látva, hogy hiszen megy a munka gyorsan. „Szóval holnap — mondjuk buzdítón a pihenő embereknek. — Holnap, ugye, már rendbe tesznek mindent?” Ámde másnap csodálatosképpen mindössze egy szál ember jelenik meg a tömeges invázióból, és valamivel piszmog a porhalmáz kellős közepén. A következő nap vasárnap vagy ünnep, s az embernek alkalma nyílik rá, hogy egyedül, csendben merengjen a romhalmazon, amely egykor az otthona volt. Aztán következik egy különleges, idülten elhúzódó állapot, amikor „folyik a munka”, de valahogy semmi látszatja nincs. Csak gyűlik, egyre gyűlik a törmelék, a por, a gyaluforgács, a vakolathulladék, a kenyérhéj, növekszik a zűrzavar, s nem és nem akar belőle kibontakozni a megújhodott valóság. A soron következő stádium: a néma kétségbeesés. Az ember arra a meggyőződésre jut, hogy e világ dolgai már soha nem rendeződnek, a helyzet teljességgel reménytelen, és a jobb időket már soha meg nem érjük. Egy nap aztán csend fogja körül az embert, eltűntek a létrák, vödrök, kalapácsok, és szinte félénken járkálunk újjászületett hajlékunkban, mint ahogy a gazda járja be vihar után a mezőt, hogy lássa, mi kárt tettek az elszabadult elemek. Hát, mondja a gazda, egybe-másba bele kell törődni: itt valamit eltörtek, amott valaminek egy kicsit odakoccantottak... Végül pedig az emberi nem elpusztíthatatlan optimizmusával azt mondjuk: Hm, rosz- szabbul is végződhetett volna. \ (1931) (Fordította: Mayer Judit) (Karel Capek születésének 90. évfordulójára emlékezünk.) Szép magyar nyelv Mi lehet rendhagyó? Nemcsak a könyveknek, hanem a szavaknak is van sorsuk. Ahány szó, annyi sors. Vannak szép számmal szerencsés, befutott szavaink, amelyek már a mi személyes emlékezetünket megelőzve delelőre értek, s ott sütkéreznek a nélkülözhetetlenség, a közismertség, a népszerűség dicsőségében. De vannak bukott szavaink is, amelyek kihullottak a beszélő közösség emlékezetéből, s:csak a szótárakban találkozhatunk velük. Van azonban a szavaknak egy olyan csoportja, amelynek tagjai meglepő gyorsasággal válnak közismertté, sőt ami még ennél is több: közhasználatúvá. A sajtó, a rádió és a tv nyelvében feltűnően gyakori a rendhagyó jelző. Azt hiszem, az unalmas egyformaságtól, az uniformizáltságtól való szabadulás, a sablonok lélekölő világából való kitörés nyelvi tükröződése ez. Ha egy interjúnak ez a címe: „Rendhagyó beszélgetés Sinkovits Imrével” — akkor arra számít a riporter, hogy a rendhagyó több embert érdekel, mint a rendes, ami nyilván hagyományost, megszokottat jelent. Persze az olvasó vagy a hallgató hamarosan úgy érzi, hogy félrevezették, hétköznapian: becsapták, mert sehogy sem érti, hogy a beszélgetésben mi a rendhagyó. Az-e, hogy nem a színházi öltözőben mondja a szöveget, hanem otthon, unokájával az ölében, vagy nem ülve, hanem állva, nem teremben, hanem a forgalmas utcán? Csupa kérdőjel, s a legtöbben nem képesek feloldani őket. Mások nem is igyekeznek, hanem a formát egyszerűen tudomásul veszik, s ha megtetszik nekik, ők is használják, s így keletkezik a: rendhagyó filmvetítés, a rendhagyó tanácsülés, a rendhagyó építkezés, a rendhagyó naplemente ... A rendhagyó igeragozásból, a rendhagyó fokozásból mint nyelvtani műszóból így lesz a szinte megfoghatatlan tartalmú rendhagyó jelző. Hovatovább egészen természetessé válik az ilyenféle mondatban: „A detektívet rendhagyó módon érzelmei is befolyásolták.” Mit lehet erre mondani? Talán azt, hogy a detektív is ember, s a detektívnek is lehet érzelmi élete. S talán nem is olyan rendhagyó, ha érzelmei őt is befolyásolják. DR. RÓNAI BÉLA Oláh János: A LÖVÉS Ott áll, a szél széttúrja a baját, a kezében egy, az építkezés közben elhányódott cső, amibe homókot tölt, dü, dü, dü dü, olyan meggyőződéssel löki ki magából • a hangokat, hogy a nyála is kifröccsen közben, és szórja a csőből a homokot felém, aki a terasz betonján ülök, elhagyva magamat a vasárnap ernyesztő levében forgok, zsibbadtan, az egész heti reggeltől estig tartó feszültség nyűgét levetve, gondolat és mozdulat nélkül lebegek belefeledkezve a zavartalanság e ritka pillanatába; odalenn a völgyben, szinte a lábam előtt az úton a ritkás vasárnapi forgalom kering, a bőrömbe már belevágódtak a beton apró egyenetlenségei, de arra sincs erőm, hogy valamit, párnát, pokrócot, mit tudom én, magam alá gyűrjek, tűröm inkább az egyelőre csak gyönge hullámokban jelentkező fájdalmat, s arra várok, bár tudom, hiába, hogy végül egyszer magától múlik el. A felém fröcs- csenő homok alig érezhető érintésére azonban fölkapom a fejemet. Pedig az előbb még kőműves volt, fordul meg bosszúsan a fejemben. Talán a vasárnapi kaland- film, amitől nem tudtam visszatartani, fordította így meg a törekvéseit? Csak találgatni tudok, bizonyos semmiben nem lehetek. Kipirult arccal éli bele magát a szerepébe, és lő, és lő, és lő. Ingerült tekintetem találkozik a tekintetével, amiben az alig leplezett bűntudat kifejezése bujkál. Talán túlságosan is fölingerel, de nem tehetek róla; ahogyan talán ő se arról, amit tesz. — Hagyd abba! — mondom visszafojtott hangon. Hallja, de mintha nem hallaná. — Talán nem tudod, hogy nem szabad lövöldözni? Bántani más embert, miféle dolog ez! — Látszik az arcán, tudja, nem hagyom ennyiben, a szelídségem csak álarc, amit tüstént levetek, de bárhogy fél is, mert fél a következményektől, az látszik az arckifejezésén, nem hagyja ennyiben, elszánta magát, és végsőkig feszíti a húrt. — Mit mondtam! — emelem föl a ha’ngomat. Számíthattam volna rá, most mégis váratlanul ér, és a végsőkig bosszant, hogy ennek az újabb figyelmeztetésnek sincs semmi eredménye. — Nem érted? — És már kiabálok, pedig ez az, amitől olyan nagy erőfeszítéssel óvtam magamat eddig. A hang idegen, és mégis az enyém, s ez a felismerés a végsőkig elvadít. Látom, összerezzen. Pedig számított rá, most mégis mintha váratlanul érné hangom durvasága. — Nem lőttem — mondja, a leplezetlen hazugságtól se riadva vissza. Hát ennyire ellenem van? Megrémülök tőle. —- Legalább ne tagadd le! Láttam. Láttam, érted? — Úgy látszik, teljesen hiába magyaráztam el neki százszor, ezerszer, hogy miért ne tegye, értetten tekintetén látom, nem fogta föl magyarázatom értelmét, ami talán a számára teljességgel fölfog- hatatlan is. Nemrég még én se voltam ilyen, háborúsdit játszottam, madarakra vadásztam, a fegyvert épp olyan eszköznek tekintettem, mint bármi mást. Egy idő óta azonban — úgy látszik öregszem, ez is másképp van, — betegesen irtózom a gyilkolásnak, az erőszaknak még csak a gondolatától is. — Gyere ide! — közelebb jön, de a puska a kezében, és rám fogja, miközben a pofontól félve sunyin behúzza a nyakát. Látom az elszántság és a félelem keverékéből összeállt furcsa tekintet villanását, ahogy rám vetül, s le-lesiklik rólam. Most szívesen lelőne, ha tehetné. Pedig a fiam. Megbántottam? De- hát mivel? — Dobd el! — mondom. — Miért? — Sír, és közben görcsösen markolja a csövet, ami még mindig rám, egyenesen a mellemnek mered. — Csak — ordítom. — Hirtelen az arca elé kapja a kezét, azt hitte, ütök, hogy védekezzen, . és még mindig nem enged. Szinte hideg fejjel, pedig nem ezt akartam, az ellenkező oldalról, hogy a vascsövet kikerüljem, lekeverek neki egy pofont, kjég el se veszem a kezemet, látom, vékony, éles vércsík indul meg az orrától lefelé a szája szögletéig. Most dobja el a puskát, ami csörömpölve esik le a terasz kövére, és gurul, egy ócska alumínium cső, egyenesen a lábam elé. Balázs Irén textilje a Műcsarnokban rendezett kiállításáról
