Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
1980. január 13. NÉPÚJSÁG 5 # reg (öreg?) barátaim lijÉjü gyakran megállítanak, hogy elmondják véle- : ményüket és kérjék az én véleményemet. Az ilyen „világmegváltásoknak” közvetlen haszna persze semmi, de gondolatébresztőnek majdnem mindig jók. Most megint meditál valamin a „vének tanácsa”, eltúlozni a dolgot hajlamosak persze, de igazságoknak sincsenek híján. Nem mondom, hogy szóvivőjük vagyok, mert annál messze több, hiszen magam is egy vagyok velük féltő gondjaikban. Akkor hát, köntörfalazás nélkül, elkezdem. Nekem valami nem tetszik. Az, hogy művészeti életünkben viták vannak, nem baj. Az, hogy társadalmi életünkben viták vannak, pláne nem baj. A gazdasági életünkön meg ugyancsak szükséges vitázni. De nem tetszik, hogy a viták itt is, ott is nem egyszer oldalazva közelítik meg a lényeget. És nem is mindig á lényeget. Sokszor sanda ol- dalvágásokkal találkozhatunk, amikor a kipécézett személy, vagy eset csak ürügy, aminek okán és jogán az esetnél vagy személynél messze többet lehet támadni. Mi tetszenék — az, ha belevágnánk a dolgok közepébe, akár baltával is. Ahelyett, ihogy csűrj ük-csavarjuk a dolgokat, miáltal a gondok nemhogy csökkennének,, inkább sokasodnak. Annak örülök, hogy a viták zöme emberek körül forog. Emberek cselekvése, emberek megítélése körül. .Hiszen, akár tetszik, akár nem, ezt a világot nem komputerek, nem gépek, hanem emberek csinálják. Olyanná, amilyenné. Az emberek megítélésére nagyon nehéz objektív mércét találni. Mindannyian egyéniség vagyunk, különböző módon és arányban összegyúrva. Marad léhát az ítélkezés szubjektivitása, ott viszont az sem elhanyagolható, milyen az a szubjektum, amely egy másik szubjektumról értékítéletet mond. Megközelíteni egy embert sokféleképpen lehet. Az a bizonyos hármas követelmény, amelyet mindannyian ismerünk, nem rossz kiindulási alap, ellenben abszolutizálni egyik oldalát sem szabad. Nos, ennyi bevezető után rátérek öreg barátaim gondjaira, amelyekben magam is osztozom. Az elkötelezettségről akarok beszélni. Amiről mintha manapság nem illenék szólni. Szolgálni sokféleképpen lehet. Pénzzel például meglehet venni a tisztességes munkát, az odaadást, azt a bizonyos pluszt azonban nem. Az nem pénzkérdés, nem is több annál, nem is kevesebb, hanem egészen más kategória. Ez már a • hit, a tudat, az elkötelezettség körébe tartozik. Sokan vannak ilyen emberek? Hiszem, többen, mint gondolkodnánk. Tulajdonképpen nem is itt látom én a problémát, hanem az előlegezett bizalomnál. A múltkorában fiatalok között voltam, beszélgettünk s — örömömre — egyáltalán nem hiányzott az őszinte szó. Ellenben több véleménynek volt valami gyanús felhangja. Amikor az idősebbekről mondtak véleményt, néhá- nyan mindjárt hozzátették: „persze, könnyű neki, mert káder”, vagy „ja neki vannak!?) érdemei!” Ekkor keseredett meg a szám íze. Mert — ezt hiszem, vallom és tudom — a múltbéli érdem nem menti a mai hibákat. Azt, aki húsz-har- minc-negyven vagy ötven évvel ezelőtt olyat tett, amely ma már a történelem lapjaira kívánkozik, ellenben mára megkopott, konok akamok vált belőle, félre kell állítani, ha viszont szellemében, munkabírásában friss, akkor meg kell becsülni — uram bocsá’ talán még érdemein felül is. Ha viszont egy mai fiatal csak azért követel magának többet, jobbat, mert ugyebár az ő múltja tabula rasa, akkor én ellene szólok teli torokkal. Először is: ne az évek számával mérjük a tehetséget, a képességet, a tudást, hanem azok valós értékeivel. Másodszor ne felejtsük, hogy ez a társadalom valahonnan jött és csak akkor tudjuk átörökíteni a jövőbe, ha tiszteletben tartjuk a múltat is. Mindenekelőtt cselekvő embereiben. Közöttünk élnek tízezer- szám, akik mára bizony megfáradtak. Az új feladatoknak sokszor nem tudnak megfelelni, de tapasztalatuk hallatlan nagy kincs, amit nem értékesíteni megbocsáthatatlan hiba. Aztán itt élnek köztünk tízezerszám, akiket annak idején csak a lelkesedés sodort sorainkba, s mára magasan kvalifikált szakemberekké művelték magukat. És közben nemcsak a tudásuk, a műveltségük gyarapodott az elmúlt évtizedek folyamán, hanem hitük is megmaradt, sőt erősebbé. tudatosabbá nemesedett. Most mutogassunk rájuk, hogy persze könnyű nekik, hiszen belül vannak a berkeken? Mintha újabban divatba jött volna ez a fajta mutogatás. Egy ember múltjával, jelenével, s ígéretes jövőjével teljes. Megítélni is így kell, mert csak így szabad. Érdemekre hivatkozni, illetlenségnek tartom, de az egyáltalán nem bűn — szerintem —, ha valaki ismeri önnön értékeit és elvárja az azoknak joggal kijáró megbecsülést. És az érték kategóriájába több minden beletartozik. Bele a szakmai hozzáértés, az általános műveltség, a képesség kapcsolatteremtésre embertársainkkal és legalább ennyire, ha nem még jobban, a hit abban amit csinálunk, a szoros kötődés társadalmunkhoz, a szocialista társadalomhoz. Elkötelezettnek lenni — önmagában — nem érdem, de nem is érdemtelenség. Főleg nem kizáró ok, egyáltalán nem zárja ki a felsorolt egyebeket, azok vele együtt válnak teljessé. Sőt hiszem, hogy aki őszinte hittel kötődik rendszerünkhöz, az a mindennapok gyakorlati tennivalóit is könnyebben és alaposabban tudja megközelíteni, mint aki lélektelenül, rutinból végzi munkáját, s testének, lelkének egyetlen mozgatórugója a pénz. Mert az előbbieket a meggyőződés alkalmassá teszi a nagyobb tudás elsajátítására, erőt ad nekik, hogy úrrá legyenek a pillanatnyi nehézségeken, s hosszú távon tudják látni társadalmunk életét, s szolgálni javát. ■ múltunkból megélni, persze, nem lehet, de időnként visszapillantani a megtett útra hasznos, mert tanulságokkal szolgál a mának amely nem más, mint történés amely jön a tegnapból és megy a holnapba. LETENYEI GYÖRGY Tanyasor Leányváron Akik a hóban is dolgoznak. Téli gépjavítás Sárszentlőrlncen, a termelőszövetkezetben. Fotó: BAKÓ JEN0 Vannak, akik nem autóznak, csak éppen elfoglalják az út egyik felét, és ott bizony nem lehet havat kotorni. Jégzajlás Vastag a hótakaró a fenyőkön is
