Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
e NÉPÚJSÁG 1980. január 13. — Alezredes elvtárs az állami tűzoltóság megyei parancsnokhelyettese. Bizonyára emlékszik azonban, hogy nem ebben a minőségben ismerkedtünk meg, hanem akkor, amikor a megyei levéltárban régi fólián- sokat bogarászott. Ennek ma már közel tíz esztendeje. Bevallhatom önnek hogy ez volt az első eset újságírói pályafutásom során, amikor egy tűzoltót nem tűzoltás közben, még csak nem is laktanyában vagy gyakorlaton, hanem levéltárban ismertem meg... — Miért ne vallhatná be? Furcsa volt, ugye? — Tagadhatatlanul. De oda vezetett, hogy most se a tűzvédelemről, se a tüzek megelőzéséről nem akarok beszélgetni önnel, hanem egyes egyedül a tűzoltótörténelemről. Van ilyen egyáltalán? — Miért ne lenne? Minden szakmának, pályának, mesterségnek, hivatásnak — ki minek érzi — van múltja. Előbb-utóbb akad valaki, aki a részletekbe is szeret belemerülni, bogarászó kedvű, hajlandóságú. 5 — Érdemes? — Kinek jut ez akkor eszébe, amikor hozzáfog? — Most legszívesebben „rákérdeznék”, hogy ennyi munka után, az asztalát beborító könyvek, kéziratok láttán, legalább önnek kifizetődő volt-e? örülnék, ha egyelőre nem mondana se igent, se nemet. Hadd kérdezzem meg inkább, hogyan lett Csöglei István tűzoltó alezredes, megyei parancsnokhelyettes, tűzoltótörténész? — Egyáltalán az vagyok-e? Az egyenruha, amit hordok, a tűzoltóké. Tűzoltótisz vagyok. | — Annak is készült? — Ne haragudjon, de ez egy kissé 1980-as kérdés. Az én időmben nem készült valamilyen pályára az ember, hanem beleszületett az apjáéba. Én például Fácánkertben születtem, majd 1930- ban a szedresi báró, Fiát- birtok cselédeinek sorába került az apám. A felszabadulás után, egészen 1950-ig egyéni gazdák voltunk. Aztán a jég az iparba vert... | — Ez hogyan értendő? — Szó szerint! Egy péter- páli jégeső semmivé tette mindén munkánkat, a diny- nyét, és akkor úgy döntöttem, hogy nekem ebből elég. Előbb Ganz-vagongyári munkás lettem, majd 1950 október 1-én beléptem az állami tűzoltósághoz. Makón végeztem el az újonciskolát. Innen Bázakerettyére kerültem, később a főváros XIII. kerületébe, utóbb Bonyhádra. 1952- ben tiszti iskolára küldtek. 1953. június 2. óta vagyok ebben a házban, ahol beszélgetünk. Alhadnagyként kerültem ide... — Most mint alezredes. Attól félek, hogy olvasóink jelentős százalékának sejtelme sincs arról, miként lesz valakiből tűzoltó alezredes. — Iskolák és vizsgák árán. Először természetesen be kellett fejeznem az általános iskolát. Aztán elvégeztem a közgazdasági tehnikumot, majd az esti ecetemet. Később a főtiszti iskolát. Megszerettem ezt a hivatást. — Pedig az ember fél a tűztöl! — Termézetesen fél. De várja, hogy eloltsák. Ez az igénye alighanem a tűz felfedezése táján keletkezett, de most ne kívánja tőlem, hogy elvont tűzoltótörténeti előadást tartsak. Talán akkor se vagyok távol a valóságtól, ha bevallom, engem tűzoltódinasztiák megismerése is közelebb hozott, persze nem a tűzhöz, hanem amiről beszélni kezdtünk, a tűzoltó történelemhez. I — Vannak ilyenek? — Hogyne lennének. Pakson a Mayer család, vagy 87 éves' barátunk, Németh Feri bácsi, az önkéntes egyesület szertárosa. Tolnán a Nied- zielsky család, vagy Tamásiban Szemesék. Szemes Márton önkéntes tűzoltó százados apja, nagyapja éppúgy tűzoltó volt, mint ahogyan egyik fia hivatásos tűzoltótiszt, a másik pedig az önkéntesek gépjárművezetője. — Ezek a családok tehát elsősorban kutatásai révén lettek közelebbi ismerősei. Hol és miért kezdte egyáltalán a kutatást? — Egy véletlennel kezdődött. 1970-ben a megyei tanács végrehajtó bizottsága jelentős összegű jutalmakat tűzött ki az 50, 75 illetve 100 éve megalakult önkéntes tűzoltó egyesületnek. Mindezt, vagyis a megalakulás évét, természetesen bizonyítani kellett. A faddiak. egy 1909-es fénykép alapján valamilyen fantasztikusan régi évszámot véltek bizonyíthatónak. Tévedtek! — Ami hogyan derült ki? — Úgy, hogy Márton Pál elvtárssal, a mai megyei parancsnokkal és Nyárai János, azóta nyugalmazott főhadnagy elvtársunkkal hármasban bevettük magunkat a megyei levéltárba. Szerencsére volt egy minden segítségre kész levéltáros, Mayer László, aki elénk hordta elébb a régi alisp>áni iratokat, később a községi képviselőtestületi jegyzőkönyveket. Ezeket „nyálaztuk át”, amit szó szerint lehet érteni. — Ekkor ismerked■ tünk meg... — Valóban! De azt talán nem tudja, hogy az a néhány soros kis hír, amiben erről a Tolna megvei Népújság beszámolt, páratlan értékű ajándékhoz segítette kutatásunkat. I — Éspedig? — Egy máig ismeretlen olvasójuk minden kommentár nélkül megküldte számomra II. József 1788. augusztus 26-án kelt tűzvédelmi potensét, amit itt láthat az asztalomon. Ez olyannyira modern, hogy jogszabályai alapjai részben még ma is élnek, sőt a régi tűzvédelmi jogszabályokból nőtt ki nem egy mai építési szabályrendelet. II. József például tiltotta, hogy éghető anyagból kéményt építsenek. — Mi pedig évről évre hírt adunk máig is ilyen kéménytüzekről. Vagyis... — Nincs új a nap alatt! Ezt akarta mondani? De hadd térjek vissza arra, hogy kutatásaink nyomán fény derült a megyebeli tűzoltóegyesületek hiteles múltjára, alkulásának idejére is. — Tudva ugyan, hogy ez nem „rangsor”, de azért soroljuk! Ne mindent, csak a legrégebbieket.. — A Szekzárdi Tornász Tűzoltó Egylet 1873 december 21-én alakult. Az újságírókat talán örömmel tölti el, hogy alapítója Boda Vilmos kollégájuk, az akkori főszerkesztő volt. Paks, Tamási és Bonyhád egy évvel később következett. Dombóvár 1876- ban, Dunaföldvár 1877-ben, majd Bátaszék 1883-ban és Bölcske 1889-ben. Ugyanebben az évben alakult egy furcsa nevű önkéntes egyesület is, a Görbő—Belecska— Pincehely községek nevét viselő. Fadd, a korábban már emlegetett Fadd, 1893-ban következett... — Maradtak a régi ■ egyesületből relikviák? — Itt, a hivatali helyiség előtti folyosón is láthatók olyanok, melyek a települőnek látogatásai során kerültek elő. Sisakok, kéthangú kürt, díszbalták. kocsilámpák. Akár közlekedési műemléknek is felfogható a parancsnokságunk épülete előtt álló régi kocsi. — Amennyire tájékozódva vagyok, az Országos Tűzoltó Múzeum is szívesen fogadta alezredes elvtárs kutatásait. Ezek egy része nyomtatásban is napvilágot látott.... — Megjelent a paksi, du- naföldvári és tamási tűzoltósággal foglakozó kis kötet. A szekszárdi anyag kéziratban van, bár a levéltári pályázaton már díjat nyert. "*** — Él-e a hagyományban, vagy ha úgy tetszik „a nép ajkán” a régi, nagy tüzek emlékezete? — Részben. A modernkori tűzesetek közül a szekszárdi .nagytemplom vagv a volt Pirnitzer-áruház égése kétségtelenül. Az 1794 augusztus 7-i nagy tűzvész adatairól azonban valószínűleg már csak én tudok és a többi helytörténész. Félezer ház hamvadt el Szekszárdon, köztük a Simon, Leopold, Nagy és Hausknecht családoké is. Nem sokkal később Faddon egy négygyermekes anyát végeztek ki gyújtogatásért, Szekszárdon pedig 1825 május 25-ét követően a 11 éves Tokaji Józsefet ítélték halálra. A gondatlan gyerek ugyanis szalmába dogott parázzsal 450 ház, 60 présház pusztulását okozta. Nem végezték ki. Bár a bírói ítélet szerint „az hóhér pallosa által az élők számábul kitöröltetni rendeltetett”, „csak” egy évet töltött vasban és kapott negyedévenként 30 botot. — Humánus kor lehetett! De feltehető, hogy egy-egy nagyobb tüzeset lökést adott a tűzoltóság megalakításához is... — így történt! Például Tamásiban is. De ennél talán fontosabb, hogy az emberek elkezdtek gondolkodni és szabályokat alkotni. Egy múlt századi nagy égés után Tolnán például a magisztrátus intézkedett arról, hogy miként szabad parazsat kivinni a házból, eldöntötte a tűzjelzés rendszerét — a harangozást —. sőt az oltásról való felkészülésről is gondoskodott, dézsában tartott víz formájában. — Alezredes elvtárs! Azt hiszem minderről• az idők végeztéig elbeszélgethetnénk, hiszen jómagam is némileg fertőzött vagyok a történelem iránti érdeklődéssel. De tulajdonképpen mindé b• bői kinek, mennyi haszna származik? Gondolom önnek a legkevesebb— — Ragaszkodik ahhoz, hogy mindent pénzben mérjünk. Amiként mondottam, valmikor sikerült megszeretnem a hivatásomat. Örömmel látom, hogy a korban utánam következők közül ugyancsak szép számúaknak. Nagyon nehéz úgy végezni a munkánkat a jelenben, hogy ne gondoljunk, ne ismerkedjünk azokkal, akik ugyanezt tették a múltban. Egyszerűen érdekel a tűzoltóság története, ennyi az egész. . t — Aminek megisme\ rése sok munkával jár?... — Tagadhatatlanul. Tudja, nem irigylésre méltó a feleségem, aki látja hogy erre a — ha úgy tetszik — „hobbimra” az éjszakáimból lopok időt. A tűzoltótörténelem csak másodsorban következhet, de én azért szeretem... | — És a fia? — Remélhetőleg ő is megszereti valamikor. Egyelőre mégcsak tűzoltótiszti-iskoORDAS IVÁN Fotó: BAKÓ JENÓ Múltunkból Köztudott, hogy a Magyar Tanácsköztársaság négyéves világháború után jött létre. Az is ismert, hogy a világégés tönkretette a magyar nemzetgazdaságot, olyany- nyira hiányos volt az élelmiszer-ellátás, hogy már 1918 második felében a szekszárdi élelmiszerpiacra, eladás céljából kivitték a macskát is. Az- alispán 1918 őszén arról értesítette az országos főhatóságokat, hogy a megyében az ellátatlanok részére nem biztosított az évi gabo- naszüksóglet, s véleménye szerint 1919 tavaszán-nya- rán súlyos gondokat okoz majd a kenyér biztosítása. Már a polgári demokratikus rendszer is kénytelen volt a rekvirálás eszközéhez nyúlni, s még inkább erre kényszerült a Magyar Tanácsköztársaság. A nagybirtokokon fellelhető minden élelmiszer-tartalékot bevontak a közellátásba, mindenekelőtt a Vörös Hadsereg és a főváros élelmezését kellett biztosítani. A fentieket azért említettük, hogy jobban megértsük a Tolnaimegyei Vörös Újság 1919. augusztus 1-i számában ■között éles hangú cikket. Az újság korábbi számait lapozva találunk több határozott hangú cikket, szókimondó írást, de ennyire éles hangú, támadó jellegű írással nemigen lehet találkozni. Idézzük a cikk egy részletét: „Tessék gyönyörködni, hogyan néz ki egy »úri«, egy »urasági« berendezés. Tessék proletártestvérek okulná, hogy milyen gazemberek, milyen SztankovánsZkyak ültek a nyakunkon és akarnak ülni ismét a nyakunkra. Ki ne ismerné, ha legalább is hírből, a kajdacsi »urasá- got«, ezt a birtokából kifar- matringolt kizsákmányolót, főharácsmestert, rabszolga- tartót. Dolgoztatott dolgozó kezekkel, ő maga pedig aratott. De nem kaszával, hanem kasszával. Leszedte a tejfölt, a savót azt odaadta a dolgozóknak. A dolgozó gyerekeinek meg éppen semmi sem jutott. Ez a kajdacsi burzsujkakadú, ameddig meg nem szökött a proletárok igazságszolgáltatása elől, úgy rendezte be az életét, hogy ő maga meg oldal- kinövései, már minthogy a családja, naponta két-, háromfélé pecsenyét zabáit. Az alkalmazottainak ugyan latra vette azokat a húscafatokat, meg csontokat, amikből hetenként csak egyszer kaptak. S hogy gazságát méltóan betetőzze: a gyermekeknek csak azt adatta enni, ami maradt, vagyis magyarul mondva, a gyermekeket moslékra fogta...” A szerző a továbbiakban ismerteti, hogy Aranyos György kormányzótanácsi biztos a kajdacsi kastély ajtajáról távolított el egy olyan feliratot, amely szerint a gazdaság alkalmazottai hiába jelentkeznek a gazdaság vezetőinél élelmiszerért, mert az nekik sincs. Ugyanakkor a gazdaságban volt megfelelő tartalék. Ez háborította fel a szerzőt. De ki volt a cikk szerzője? Ki az, aki egészen új stílust hozott akkor a megyei sajtóba? Ki volt az,aki ennyire radikálisan fogalmazta meg a napi gondokat, leplezte le a visszásságokat? A szerző neve Zsem- ley Oszkár. Kalandos életet élt. Tolna megyében csak rövid ideig tevékenykedett, a Magyar Tanácsköztársaság utolsó napjaiban. A Somogyi Néplapban Fekete Gábor foglalkozott Zsemley életút- jával. A cikksorozatból csak a Zsemleyre vonatkozó részt ismertetjük. Diósgyőri vasgyári tisztviselő volt a századfordulón, majd az 1900-ban induló Ga- ramvidék első szerkesztője. Betegsége miatt hamar fel kellett mondania állását, de a lappal — annak megszűntéig, 1918-ig — rendszeresen tartotta a kapcsolatot. A lap szívesen közölte írásait: verseket, novellákat, cikkeket, tárcákat. 1910 decemberében került először Kaposvárra, ahol a Somogyvármegye című lap munkatársa lett. A következő év szeptemberében Budapestre, a Magyar Lobogóhoz került szerkesztő újságírónak. Nem barátkozott meg a fővárossal. 1911 decemberében így írt: „Itt élek, ahol a büszke palotáknak fekete árnyékában ezer karját nyújtja az éhség polipja, ahol a tisztesség pőrére vetkőzve didereg a szennyes nagyvárosi sárban...” 1916-ban tartalékos önkéntes káplárként frontszol- gálátot teljesített, majd főhadnaggyá léptették elő, s amikor leszerelt, már megkapta a német császár által adományozott vaskeresztét. Leszerelése után újra Kaposvárra került, az újságírást folytatta. Ott érte a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása is. Híven szolgálta, lelkesedéssel, tehetségével az első magyar proletárdiktatúrát. Július második felében kilépett a Somogyi Munkás szerkesztőségéből. Erről az esetről a lap július 26-i számában a következőket olvashatjuk : „Zsemley Oszkár elvtárs, a Somogyi Munkás jeles munkatársa a mai napon kilépett lapunk szerkesztőségének kötelékéből... Távozásának oka az, hogy a tolnamegyei szocialista kommunista párt Szekszárdon napilapot indít, amelynek vezető szerkesztőjeként Zsemleyt hívták meg, akit egyben kineveztek a tanácselnökség sajtóügyi előadójává.” Miért kellett a megyei laphoz új szerkesztő? A megyei direktórium elégedetlen volt a megyei lap munkájával, következetlennek tartatta, sőt, úgy minősítette, hogy az a jobboldali szociáldemokraták álláspontját képviseli. Ezért eltávolította a szerkesztőség éléről a volt laptulajdonosokat, szerkesztőket, a direktórium három tagja töltötte be ezt a tisztséget, mint szerkesztő bizottság. A direktóriumi tagság azonban rendkívüli módon igénybe vette minden idejüket, nem értek rá a lappal is foglalkozni, s ezért vált szükségessé, hogy a lap élére függetlenített szerkesztőt nevezzenek ki. Megyébe érkezéséről a Tolnamegyei Vörös Újság 1919. július 31-i számában olvashatjuk, hogy „...a tanácselnökség sajtóosztálya Zsemley Oszkár hírlapírót a Tolnamegyei Vörös Újság vezető szerkesztőjét Tolnavármegye területére sajtótudósítónak nevezte ki.” Alig egy hetet dolgozott tehát Zsemley Oszkár Tolna megyében. A Tanácsköztársaság megdöntését követően bújdosott. Egyévi búj- dosás után Cegléden felismerték a vasútállomáson és elfogták. Kaposvárra vitték, ahol azonnal kihallgatták. A július 29-i .kihallgatást csak október 6-án követte a főtárgyalás. Izgatás és rágalmazás a vád, s a bíróság megállapította bűnösségét — ezen nem kell csodálkozni, a burzsoázia osztálybírósáea mindenkit bűnösnek talált, aki a tanácshatalom érdekében akár csak a legkevesebbet is tette. Az ítélet: 4 év börtön, 2000 .korona Dénzbüntetés. és a perkötlségék megtérítése. A büntetés kitöltése után soikáig nem hallatott magáról semmit. 1938-ban azonban olvashatjuk tőle: „Bár a nyilasok és egyéb keresztesek itt is megpróbálkoztak a német földön kitenyésztett nadragulya magjait elszórni, de bizony eredmény nélkül. A munkásságnak ezer és egy oka van rá, hogy ezeket a »tanításokat« visszautasítsa.” Zsemley Oszkár saját hibáján kívül csak nagyon rövid ideig dolgozhatott a megyei sajtónál, de, s ebbe a történelemi körülmények is közrejátszottak, maradandót alkotott. K. BALOG JANOS Csöglei István tüzoltótörtónésszel
