Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-03 / 1. szám

a Képújság 1980. január 3. Radikális illúziók és némi képmutatás gyetemi regénynek be­cézik a szigetország­ban M. Bradbury 1975-ben publikált művét, A történelem bizal­masa című regényt. E név egy bizonyos regénytípust jelöl, s az utolsó évtizedek irodalmi fejleményei közül egyiknek a hivatalos cím­kéje. Az elnevezés alapve­tően tematikus jellegű: egyetemi közegben játszódik a cselekmény, szereplői is az intézményhez tartoznak, tanárok és hallgatók — azaz értelmiségiek. Első látásra tehát úgymond az értelmi­ség életét, közérzetét, gond­jait és reményeit bemutató műveikhez lenne sorolható, a szellem ügyének állását fo­galmazhatná meg. A hely­szín természetesen fikció, a képzelet műve, ugyanakkor zárt atmoszférát is jelent. A szerző maga is angol egye­temi tanár — és regényíró —, jól ismeri az általa meg­jelenített közeget: a kettős világot, osztályozok és meg­méretettek világát. Az pe­dig csak áz egyetemi fala­kig terjed, a többi — a tel­jes, a külvilág — csak be­szűrődik. A regény központi kérdése, voltaképpeni tárgya egy nálunk is fellelhető kor­tünet, a nemrég lábra ka­pott elegáns radikalizmus, melynek felszínes jegyei a főhős, dr. Kink viselkedésé­ből pazarul kiolvashatók. Dr. Kirk egyetemi oktató, szociológus, „radikalizmu­sát” diákjaival való modo­ros tegeződés, farmeröltöny, divatos arcszőrzet, álfia- talosdi hirdeti, nyomatéko- sítja. Az egyetlen szemesz­ter alatt lezajló események (mennyi minden fér bele egy félévbe!): szemináriu­mok, előadások, jók és rosz- szak, bulik, tanszéki belső események, „külső” történé­sek (szerelmek) során foko­zatosan lehámlik a radika- lista bőr, lelepleződnek az álarcban rejtezők. A sikkes külső és felszín mögött be­látunk a tartalmatlan pózok mögé, az üres és ügyeskedő tudományoskodás titkaiba. Az őszi bulik az „időválto­zás” megérzése után menet­rendszerűen elkövetkeznek a Kirk-házaspár rendezésé­ben. Az új divatok és új arcok keltette izgalom, az új eszmék fortyogása tette ha­gyománnyá e kezdeménye­zést. Eposzi jelzővé növesz­tett írói frázis kíséri a há­zaspár „jótékony” tényke­dését: „e széles körben is­mert házaspár” — s ez már jó adag gúny és írói állás­foglalás, amolyan Antonius. fogás a Julius Caesarból. A bölcsen buta csevegé­sek és fecsegésék nem az író ügyetlenségei, hanem az ábrázolt személyek bemuta­tásának eszközéül szolgál­nak. Az elegáns üresség itt is minősít. Ugyanakkor fö­löttébb tanulságos is a re­gény, többek között az angol fiatalságot (s általában a nyugat-európai ifjúságot) érdeklő-érintő problémák, s az ezekkel kapcsolatos rea­gálásmódok tekintetében. A politizálás mellett az ivászatok és aktusok sem maradhatnak ki egy tisztes modernista műből, s egy át­lag entellektüell életéből. (Amitől persze még nem csökken a mű értéke és sú­lya.) Végül is megfogalma­zódik valahol a tétel erkölcs és radikalizmus Viszonyáról is: radikalizmusáért nem rúghatják ki hősünket ál­lásából, „csakis súlyos er­kölcsi kihágásért”. Na, de mi minősíthető annak? „Ki tudja ezt manapság?” A helyzet pedig az, hogy dr. Kirk a cselekmény záro­lásakor nem bukik meg, nem lepleződik le (ott, s abban a közegben!), hanem kettős, sőt, hármas diatalt ül, s ez a happy end a ve­szélyesebb. így ugyanis kör­nyezete előtt a régi, sőt, na­gyobb presztízsű sikerem­ber képében tetszeleghet, aki mindemellett követésre méltó, kiválasztott is. S e talmi ragyogás csak az iga­zán kritikus gondolkodású olvasó és szemtanú esetében ád támpontot a gyanúra... A bizonytalan olvasó és szem­lélő eme élétmodell kapcsán itt könnyen megtévedhet. A történelem egyik tanűl- sága (egyben e történeté is), hogy az egyén — minden tévhit és ragyogás ellenére — porszem, apró fogaskerék csupán a világegyetemben, s még a látványos handaban- dázás sem változtat ezen. A másik pedig: bármiféle ma­gatartásmódéi! nyüt hirdeté­se az egyén részéről több­nyire csak annak illúziója. A képmutatás gyanújával. Úgy vélem, e kitűnő, ko­mikus-szatirikus éllel meg­írt regény a nagy angol re­gények sorába tartozik majd. A beatnikekkel komázó, új szelekkel fújó, divatáramla. tokat meglovagló sarlatánok leleplezésével új karikatú­rát, új minőséget hozott lét­re. Számba véve a kor és a divat nyújtotta szereplehe­tőségeket, kihasználja, meg­csapolja ez a típus, e radi­kális álforradalmár a szel­lemi áramlatokat is. Elhullajtott morzsákból építkező filozófus és ideoló­gus ő, eklektikus nézetei „életerős amoralitással”, talpraesett erkölcstelenség­gel ötvöződnek. S eszélyes ez a rontás, de az önleleplezés esé­lyét is méhében hord­ja. Az írói ábrázolás, csavarás bravúrja a Kirk- figurák önféltárulkozása, csúfondárosan közvetített komoly létfilozófiája. Emlí­tettük, a hős — voltaképpen antihős — a példaképpé vá­lás képtelen attitűdjét is megvalósíthatja. A mi dol­gunk, hogy ne dőljünk be a kirfcek trükkjeinek. DRESCHER ATTILA Perényi Eszter és Kiss Gyula szonátaestje A két kitűnő művészt szó­listaként hallottuk márSzek- szárdon nagy sikerrel szere­pelni. Kiss Gyula úgy rob­bant be a magyar zenei élet­be, hogy versenyről verseny­re aratta diadalait, ö is tagja annak a fiatal mai ma­gyar pianista generációnak amely lávaként tört fel és keltett világfeltűnést. A december 28-i, Perényi Eszterrel társult szonátaestje nem született szerencsés csil­lagzat alatt. Nem arra gon­dolunk, hogy betegség miatt időpontot halasztottak, hogy műsorukat többször változ­tatták a meghirdetettől, sok­kal inkább arra, hogy műso­ruk színvonala nem volt egy­séges. Legjobban Händel két szonátája tetszett. Az a be­szédes természetesség, artisz- tikus egyszerűség, hajlékony­ság, amellyel élővé tették ezt a zenét, és nem szorították bele Vélt stüuskorlátok kere­tei közé, hírnevükhöz méltó szép produkciót eredménye­zett. Kevésbé tetszettek szünet utáni számaik, Mozart G-dúr és Beethoven F-dúr szonátá­ja. A Mozart-mű némelyik témája, részlete eszményi szépségben, kinyilatkoztatás- szerű, - sugallatos ráérzésről Vallott. Más részlete meg is­kolás leckefelmondás szint­jén laposodott el. Itt ugrot­tak ki együtt muzsikálásuk gyengéi: a kísérő szólamok­ban már-már érthetetlenné vált suttogásaik, a hegedű hangjának változó szépsége az egyes húrokon és fekvé­sekben, a pianók magvatlan karakter nélkülisége, a terem akusztikájához való alkal­mazkodás teljes hiánya. A Beethoven-műben a szöveg­hűség pongyolaságai, a zon­goraszólam túlzott pedálozá­sai is hozzájárultak ahhoz a képhez, amelyet úgy fogal­mazhatunk: változó színvo­nal, rossz diszpozíció. Húr Rádió Zászlócsere A Fővárosi Nagycirkusz december végén „Szupercir­kusz” címmel mutatja be új műsorát. Ágh István: Üres bölcsőnk járása A talán rossz családi ha­gyományokhoz híven szil­veszterkor a televízió műso­rát néztük. Előbbiről semmi körülmények közt nem aka­rok írni, a rádió ilyetén adá­sáról viszont nem tudok, pe­dig az év elején bizonyára illene. Ehelyett néhány sort a magyar flottáról, amely lé­tezik és amelyről — ez talán ifjúkorunk kalandkereső éveinek nosztalgiája — min­dig szívesen hallunk. Leg­utóbb január 1-én lehetett, Bakonyi Péter tízperces „Zászlócsere’” című túdósítá- sában. Aminek egyetlen szép­séghibája, hogy nem zászló, hanem lobogócseréről van szó, amire a tengerészek jog­gal kényesek, hiszen minden szakma képviselői elvárják, hogy ha róluk írunk-beszé- lünk, ismerjük szakkifejezé­seiket. A lobogócsere a Vörös­marty nevű tengerjárón tör­tént, egy szovjet kikötőben, ahol a gyártók átadták a tulajdonosnak. A Vörös­marty a magyar tengeri flot­ta 21-ik tagja. 162 méter hosszú, 22 méter széles és közel 15 ezer tonnás, azaz bocsánat... bruttó regisz­tertonnás. Keresztanyja a moszkvai magyar nagykövet felesége volt. Keresztapja is­meretlen, ami kár, mert jó lenne tudni, melyik hosszú járatú tengerészkapitánynak jutott eszébe az a lírai ötlet, hogy a világtengereket járó hajóink többségének magyar költők nevét adja. Van Ady, Petőfi, Csokonai és most Vö­rösmarty is. Ami engem illet, „törzski­kötőm” már évek óta Szek- szárd. Vörösmarty esetében ez Amszterdam lesz, ahonnan bármelyik világtengerre el­juthat. Karácsonykor érdekes könyvet kaptam ajándékba, mely az emberiség történel­mének nagy hajóútjairól, a felfedezésekről szól. így Ba­konyi Péter tudósítása során óhatatlanul eszembe jutott az a néhány, mai balatoni átke­lő hajóinknál is kisebb, dió­héj, melyek hátán Kolum­busz, Vasco da Gama, Ma- gellán és Drake admirális járta a tengereket. A Vörös­marty legénységét a felfede­zések legkisebb reménye se kecsegteti. A fantáziában egyáltalán nem szűkölködő Kolumbusz viszont álmában se tudta elképzelni, hogy egy hajón minden személyre külön kabin jusson, zuha­nyozóval, ezenkívül legyen tornaterem, uszoda, szak- és szépirodalmi könyvtár, to­vábbá ne skorbuttól és zen­dülésektől kelljen tartani, hanem azon gondolkodni, hogy mi legyen a következő havi termelési tanácskozás napirendje. Mindezekből jól sejti az ol­vasó, hogy a zászlóvá átke­resztelt lobogócsere jó volt és azt a vágyat keltette, hogy bár nagyobb műsort is hall­hatnánk lírai mellett felet­tébb kereskedelmi jellegű flottánkról... (ordas) A költő-író Ágh István kézen fogva az olvasót, be­mutatja a Balaton-ifelvidék, a Bakony nagy múltú tájait, városait. A könyvben egyszerre ölt testet tér és idő. Felidézi a nép egykori — ma már ki­halt — szokásait, s mai vi­szonyát a világgal. Iszkázi szülőfalujából kiindulva olyan városokat érint, mint Tapolca, Pápa, Veszprém, Ajka, s végül ismét megtér, megpihen faluja melegében. Útja során találkozhatunk Sobri Jóska, Milfajt Ferkó híres bakonyi betyárok le­gendáival, Berzsenyi Dániel költővel, s a nemrég el­hunyt Nagy Lászlóval, Ágh István édes bátyjával. A könyv mintegy 170 képe se­gíti az olvasót a szép, ka­landos út bemutatásában. OLÁH ZOLTÁN TV-NAPLÓ Szilveszter Bizonytalanság lebegett össznépi szórakozásunk re­ménysége fölött, nem volt műsor, s két nappal előbb egy rádiónyilatkozat szerint a szerkesztőket megzavarta a sok ünnep, ami azért meglepő, mert január elej'én is tudni lehetett, hogy ez a sok ünnep milyen sorrendben követi egymást, a naptárkészítők nem csináltak titkot belőle. Csak a napilapok közölték (már amelyik), úgy nagy általánosságban, hogy mi várható. Természetesen krimi, bizonyítva, hogy a bűnözőknek a karácsony épp­úgy nem szent, mint a szilveszter, vagyis végigdolgoz­zák az évet, lelkűk rajta. A többin meg a szerkesztők lelke. Aztán már minden azon múlik, hogy ki mit remélt. Aki ázzál ült az év utolsó estéjén a tv elé, hogy valamit ekkor is kell adni, nem csalódott. Aki háromórás jó­kedvre gondolt, ötletek csapongására, az elfelejtette hogy haVi ötvenért nem kívánhatja a csillagokat is a magas égről, jóllehet néhány csillag valóban volt, aki­ket szerencsés kézzel válogatták ki a nemzetközi artista­műsorokból. ötlet ezenkívül is volt, bár a józan nézőt folyvást kísértette a gondolat, hogy apadóban humo­ristáink forrása. Nem úgy a zseniális Alfonzó esetében, aki világszínvonalon csinál világszínházat, olyant, ami­re Karinthy is ámulva tekintene. Ebben a világvállal­kozásban Szemes Mari felejthetetlen társa. Kitűnő Szulhay Balázs, Rátonyi családi színháza viszont na­gyon fárasztó, amiben nagy része lehet a sivár szöveg­nek is. Ezúttal Gálvölgyi sem az igazi, Komlós sem, az öt dudás pedig fújja, fújjá, de biz itt is sok a kilőtt töltényhüvely. Láttunk ezenkívül néhány pajzán gon­dolatot sugalló hölgyet, valamint egy Diszkó nevű show-t, világsztárokkal, akiket valutatakarékossági okokból magyar kollégáik helyettesítettek. Valószínű­leg semmivel seím voltak gyengébbek, mint amazok, példázva, a világsiker egyik feltétele annyi, szugerálni kell a nézőnek, ez a világsiker, s a végén akkor is el­hiszi, ha egyébként unja. Ez a világsiker rendkívül hosszú volt, így aztán csak unni lehetett, s olyan har­sány, hogy mellette, illetve utána alig lehetett hallani Vitray Tamás és Antal Imre elegáns, intellektuális humorát. No, ezen is túl vagyunk, s a szerkesztők máris tör­hetik fejüket, hogy mivel készüljenek az idei szilvesz­terre, mi pedig előre megnyugtathatjuk magunkat, hogy az is szilveszter lesz, tv-vel és pezsgővel, s olyan mű­sorral, amelyben lesz sok jó ötlét és sok gyenge ötlet, mert ilyen minden szilveszter, s többé-kevésbé ilyen minden szilveszteri műsor. Cs. L. A Dunatáj új száma Tolna megye évnegyedes folyóirata, a Dunatáj most lép harmadik évfolyamába. Az elmúlt évfolyam utolsó száma decemberben jelent meg, gazdag tartalommal. Mint minden szám, ez is versékkel indul, a folyóirat ezúttal Tamás Menyhért köl­teményeiből mutat be néhá­nyat. Fodor András Bartók szép hídja címen írt tanul­mányt, Czakó Sándor pedig ismeretlen fényképekkel és levelekkel mutatja be a pak­si Karszt Magdolnát, aki év­tizedeken át élt Bartókék mellett. A rendkívül érdekes és értékes dokumentumok most jelennek meg először nyomtatásban, amiket mint­egy hitelesít Bartók Péternek a múlt év augusztusában, Amerikából küldött levele. Vendel-Mohay Lajosné is­meretlen Babits-leveleket közöl, Tüskés Tibor Csorba Győző önéletrajzi költemé­nyét elemzi, Csányi László pedig Dienes Valériáról em­lékezik meg, születése száza­dik évfordulóján. Gaál Attila Römer Flóris- nak egy Tolna megyei ama­tőr régészhez, Novák Sán­dorhoz írt leveleit közli, Szi­lágyi Miklós pedig egy tol­nai halász szavaival idézi fel a hajdani tolnai halászéletet. N. Horváth Béla a hatvan­éves Pákolitz István újabb verseiről írt tanulmányt, a kritikai rovatban pedig Lacz- kó András, Halász Péter és Salamon Nándor írásaival ta­lálkozunk. Kódexek mikrofilmen A jövőben fokozottabban szolgálják a tudományt és 'a közművelődést az egyházi gyűjtemények. Mint a Kultu­rális Minisztériumban el­mondották, az állami szer­vek és az egyházak együttes intézkedéseinek eredménye­ként már számba vették az egyházak tulajdonában lévő nemzeti értékek zömét, s gondoskodnak a muzeális ér­tékű könyvek, kéziratok, mű­tárgyak védelméről is. Az Országos Széchényi Könyvtár laboratóriumában restaurálják az egyházak gyűjteményeiben lévő egyedi példányokat — mintegy 100 középkori kódexet már res­taurálták — a legjelentősebb történeti értékű iratokról — a kódexekről, a Mohács előt­ti oklevelekről, az egyházi anyakönyvekről pedig mikro­filmet készítenek. Az Akadé­miai Könyvtár az egyházi könyvtárak kéziratait veszi filmre. Az Esztergomi Ke­resztény Múzeum számára Budapesten restaurátormű­helyt létesítettek, s hasonlót rendeznek be az Iparművé­szeti Múzeumban a szerb egyház műtárgyainak restau­rálására. A lehetőségekhez mérten javítják a gyűjtemények tá­rolási feltételeit, s számos eredmény született már e vonatkozásban is. Megfelelő raktárba került például a magyar piarista levéltár és kézirattár állománya, állami támogatás révén, a magyar- országi református egyház központi levéltárát raktárral, kutatószobával bővítették, a hajdúdorogi katolikus püspö­ki levéltár pedig új helyiség­be költözött. A kalocsai sze­minárium könyvtára mintegy 14 ezer kötetet tartalmazó gyűjteményét a városi tanács és a járási könyvtár segítsé­gével helyezték el. Folyamat­ban van az esztergomi fő­székesegyházi kincstár fel­újítása és átrendezése, vala­mint a szentendrei szerb egyházművészeti múzeum restaurálása, átépítése. Központi nyilvántartás se­gíti a kutatók tájékoztatását. Az egyházi gyűjtemények jegyzékét, a könyvek, kézira­tok, műtárgyak leírását a Nemzeti Könyvtár, az Orszá­gos Levéltár, az országos mú­zeumok, az egyházak gyűjte­ményi központjai bocsátják majd a kutatók rendelkezésé­re. Már nyomdában van a debreceni nagykönyvtár és nyomdakész a pannonhalmi bencés könyvtár kéziratkata­lógusa. A veszprémi püspöki levéltár négy kötetben össze­sítette néhány nagyon fontos irategyüttesének mutatóját.

Next

/
Thumbnails
Contents