Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
lOtfÉPÜJSÁG 1980. január 27. Szép magyar nyelv Képszerűség hibákkal Sylvester János óta sűrűn emlegetjük anyanyelvűnk erényeként az érzé'kletessé- get, szemléletességet, kép- szerűséget. Híres nyelvtanában ugyanis ő hívta fel erre kortársai figyelmét. A magyar nyelv eszköztárában jártas beszélő többé- kevésbé tudatosan, a járatlan, tájékozatlan pedig ösztönösen úgy fejezi ki magát, hogy mondanivalója filmszerűen peregjen le a beszédtárs lelki szemei előtt. De a képszerűség, miként á többi stíluskövetelmény sem volósul meg magától. Nyelvünknek legalább alapfokú ismeretét feltételezi. Aki például a szövetkezet nem kielégítő működéséről, fejlődésének megtorpanásáról szerzett tapasztalatait így fogalmazza meg: „A szövetkezet szekere egy helyben topog” — a képszerűség helyett szembekerül a valósággal. Addig még rendben van a nyelvi megformálás, amíg a szövetkezetét, illetve a szövetkezet működését azonosítja a szekérrel azon az alapon, hogy mindkettő mozog, halad változó gyorsasággal általában előre. Ha nem mozog. ha megakad, megáll, akkor baj van. Ki látott azonban olyan szekeret, amely egy helyben topog. Tudomásom szerint ilyen szekér még ,a mesében Sincs. Csak olyan van, amelyet nem húz, nem tol senki és semmi, mégis mozog, mégis megy. mégpedig előre. A topog cselekvés képzete ugyanis szorosan kapcsolódik olyan élőlényekhez, akiknek, illetve amelyeknek lábuk van. Topog, toporog, vagy toporoghat, topoghat az ember. amikor valamilyen akadály került az útjába, ha ideges, nyugtalan, de négy fal közé van zárva, ha nagyon fázik, de nem tanácsos meSz- szire mennie a megállóhelytől, mert otthogyja a busz. De topog az állat is. például a ló, amikor túlságosan nehéz terhet kell vontatnia, vagy amikor mehetnékje van, de a kocsis rövidre fogja a gyeplőt, mert még nem érkezett el az indulás ideje. Ezt a képet úgy is össze lehet zavarni, ha valaki azt mondja, hogy „Már évek óta egy helyben tapogatózunk.” Olyan ember nyilatkozott így, aki türelmetlenségét fejezte ki amiatt, hogy a konferencián tárgyalt ügy — a helyes magyar kiejtés ügye — nem mozdul, nem halad előre. Mi a megoldás? A kép, a ezókép következetes megrajzolása, természetesen nyelvünk eszközeivel. A szekér megrekedhet, kátyúba ragadhat, egy helyben vesztegelhet, csak nem topoghat. A szövetkezet tagjai viszont egy helyben topognak, amikor tehetetlenkednek. Ezzel a második elrontott kép kiigazítására is javaslatot tettünk. Ha pedig a tapogatózáshoz ragaszkodunk, akikor így kell módosítanunk a szöveget: Már évek óta sötétben tapogatózunk. Ez is nagyon képszerű, mert mindannyian tudjuk, hogy a sötétben még a legélesebb szemű ember is csak tapogatózva tud tájékozódni, s csak hosszabb tapogatózás után találja meg azt amit keres. RÓNAI BÉLA Borisz Laszkin: A NYÚL Ha csak az lett volna a célom, hogy megrajzolom egy ember udvariatlanságát, nem írtam volna meg ezt az elbeszélést. Szerintem ez a szatíra közvetlen feladata: leleplezni, közszemlére kitenni és kipellengérezni. Ezt én nem tehetem, mert nem vagyok szatíraíró. Arról van szó, hogy a lelkem mélyén én lírikus vagyok. Nem rendelkezem se nagy, se mérges hanggal. Az én fegyvertáramban csupán egy halk, mosollyal ízesített beszéd található. Ez az egyetlen, ám korántsem félelmetes fegyverem. Minden reggel pontosan nyolc óra tizenöt perckor felszállók a trolibuszra, amely összeköti lakótelepünket a város központjával, és beutazom munkahelyemre, a tudományos kutatóintézetbe. Majdnem mindig velem száll fel a trolira egy komor tekintetű, nyúlprém sapkás, műszálas felöltős fiatalember is. A múlt héten ez a Nyúl (így fogom hívni őt), ahogy forgolódott a szűk ajtóban, durván rátaposott a lábamra. Ránéztem, annak reményében, hogy majd elnézést kér, de semmi ehhez hasonló nem történt. A Nyúl nyugodtan állt, dús oldalszakállát simogatta és hangtalanul fütyörészett valamit. — Polgártárs — szóltam halkan — a lábamra lépett az imént. — Lehetséges — felelte a Nyúl. — No és fel sem merült önben a gondolat, hogy bocsánatot kérjen? — Ami azt illeti, egyelőre nem. — Nagyon sajnálom — mondtam. — Pedig tudja, hogy semmi sem olcsóbb és mégis olyan drága, mint az udvariasság. Ha bocsánatot kéme, azzal nagyot nőne a szememben, és úgy gondolnék önre, hogy ön egy jól nevelt, udvarias fiatalember. A Nyúl ironikusan rám nézett. — Sokáig fogsz még erről a témáról zümmögni? — Szeretném felhívni a figyelmét arra — szóltam —, hogy a „zümmög” ige nem rokonértelmű a „beszél” igével. Pontosabban, közelebb áll a zajong igéhez. Holott én egyáltalán nem zajongtam. Ellenkezőleg, elég finoman mondtam önnek, hogy a lábamra lépett... A Nyúl a homlokát ráncolta. — La-la-la... Jól forog a nyelved, úgy látom nincs benne csont. — Igen. Ilyen értelemben nem vagyok kivétel. A nyelv, mint ön, is tudja, izomból álló szerv, amely az élelem megrágásában és lenyelésében nyújt segítséget, de ez még nem minden... — Ö|h, még nem minden?... Na rajta, rajta!... — Az embernél, az állattal ellentétben, a nyelv a beszédképzésben is részt vesz... — Most már elegem volt belőled! — mondta szigorúan a Nyúl. — Elnézést kérek, de nem hagyta, hogy béfejezzem a gondolatot. — Mit akarsz tőlem? — kérdezte idegesen a Nyúl. — Az arca szenvedést mutat — mondtam. — Ez arra enged következtetni, hogy megbánást érez, de teljesen érthetetlen számomra, hogy miért nem akarja ezt elismerni? A Nyúl sapkájával megtörölte az arcát, és leszállt a troliról, de nem a hídnál'ahol szokott, hanem két megállóval előbb. Másnap reggel észrevettem, hogy amikor megjelentem a trolin, a Nyúl gyorsan elfordult. — Jó reggelt! Milyen csoda szép hó esett ma. Tegnap nem jutottunk dűlőre. Az ember lelkében van egy titokzatos húr... Á Nyúl .összecsapta a kezét. — Be tudod csukni a szádat? — Hogyne. A csukott száj, hogy úgy mondjam természetes helyzete a szájnak... A Nyúl a homlokára bökött az ujjával. — Szállj le, barátom, és menj a rendelő- intézetbe. — Meghat az aggódása — mondtam —, de erre nincs szükségem. A lábam már nem fáj. — És a fejed? — kérdezte a Nyúl, és arcára ismét fájdalmas kifejezés ült ki. — Ne nyugtalankodjék, nagyon ritkán fáj a fejem. De térjünk vissza ahhoz, amiről beszéltünk... — Hát nem lehet lerázni téged? — nyöszörögte sírós hangon a Nyúl. — Sokáig fogsz még kínozni?... Megvontam a vállam. — Ha jól értettem, az igazságtalanságának a beismerése okoz önnek szenvedést. Ennek nagyon örülök. A szenvedésen keresztül eljut az igazság felismeréséhez. Minden törvényszerű, ugye? iNem felelt. Szótlanul a kezébe temette arcát. A következő reggel ugyanolyan friss és tiszta volt. Amint felszálltam a trolira, szemem rögtön a Nyulat kereste, és hamarosan felfedeztem őt. Felhajtott gallérral és szemébe húzott sapkával ült. A szomszédja, egy kisfiú átadta a helyét nekem. — Köszönöm — mondtam, és leültem a Nyúl mellé. Egy ideig szótlanul utaztunk. — Nem ismertem meg azonnal — mondtam. — Jó reggelt!... — Üdvözlöm! — felelte a Nyúl, és szemöldökét összevonva így szólt: — Elnézést kérek a történtekért... Elnézést kérek... — Hogy gondolja? — Véletlenül a lábára léptem a múltkor, de nem akartam. Maga is tudja, hogy reggel tolongás van, sokszor az ember azt sem látja, hova lép. Kérem tehát, hogy bocsásson meg nekem. Szavamat adom, hogy többé nem fog előfordulni. Szavamat adom. Kész. Vége!... 'Felkelt. — Még korai leszállnia — szóltam. — Nem azért álltam fel — világosított fel a Nyúl —, látja, egy nő áll, én pedig ülök, tehát át kell adnom neki a helyem. Polgártársnő! Üljön le, kérem. Érezze magát otthon!... Köszönöm a figyelmet!... Megemelte prémes sapkáját, és határozott léptekkel a kijárat felé indult. Észrevettem, hogy ismét nem a hídig ment, hanem egy megállóval előbb szállt le. Juhász László fordítása Szász Endre porcelánfestménye budapesti kiállításáról Pap Károly emléke Ezekben a januári napokban régi sebeket tép fel az emlékezés: Pap Károly halálozási évfordulóját. írói pályája fényesen indult: 1926-ban díjat nyert a Nyugat elbeszéléspályázatán. De már a Baumgarten-díjat, amelyre 1930-ban jelölték, nem kaphatta meg, mert az ellenforradalom nem felejtett. Eltiltották a díjtól. Az üldöztetések ellenére Pap Károly mégis író lett, a magyar irodalom első vonalába tartozó író. Amilyen nehéz volt egész élete, százszorosán olyan tragikus volt pályája vége. 1945. január 30-án gyilkolták meg Ber- gen-Belsenben, negyvennyolc éves korában. Szellemi hagyatékát regények, drámák, nagyszerű elbeszélések sora őrzi és mindig is része lesz a magyar irodalom egészének. Kegyelettel és tisztelettel adózva a mártír író és költő emlékének, közöljük e verset, amelyet a két évvel ezelőtt elhunyt feleségéhez intézett. Feleségemhez 1944 TAVASZÄN Ne sírj, Majd véget érnek egyszer mardosásaink, s leszállunk szépen, csendesen a sír mélyibe, S ott végre valahára tisztákká lesznek csontjaink, a sok véres, büdös összefalt hústól, tiszta fehérré, mint az angyalok. S a pondrók, kavicsok, esők kimossák, takarítják végre koponyáinkból az agyvelőnek nyálkás zűrzavarját, az átlkos labirintust, melyet a gondolat izzadt ki magából, ez a legnarányibb, megfoghatatlan szörnyeteg, hogy vérszívó csápjaival, a halált szolgálva rejtezzen el a haláL elől. Ne sírj, hogy véget érnek egyszer rejtekútjai és labirintusának nyálkás üregeiben végre ő maga is .eltéved: a gondolat, ez undok parányi rög, s annyi halálos áldozat után őrjöngve végre saját magába vájja körmeit, s elpusztul. Pusztuljon hát ez is! S még tiszta, üres csontjainkon se könyörüljön az idő, még az üresség is ami bennünk marad, s amit magukba ölelnek: átkozott legyen! Gyilkosságainak rothasztó dögletes szaga lebeg köröttünk. S nehogy megmérgezhesse a barmokat, s növényeket: porunkat szélvész ragadja el a véghetetlen semmiségbe, űrbe! S a szélvész is átkozott legyen! Örökké keréngve forogjon az űrben, nehogy dögletes porszemeink maradékával megtapadhásson egyik csillagzaton! Ne sírj, itt az idő végre, hogy beomoljunk a sír mélyébe, s megnyugodjon végre rablógyilkos kezünk, s a .csontjainkról a sok összefalt véres, büdös húst lemarja a föld. Ne sírj, itt az idő végre.... Káidi János: Hofödte vers Tél a földön, tél oz egekben. Az egész vilóg leveleden. Mennek a hóban az anyókák. Fújja szivük az égi nótát. Mindegyiküket hadd öleljem! Tipegnek haza a szivemben. A posósfiút — nagyon fázik — a versem viszi el hazáig. A kis vasutast — megy serényen — bebugyolálja jóreményem. Fű, fa, virág: mind, mind szerelmem, védem őket a vad fagy ellen. Minden élővel vész komázgat. Elbújtatom a madárkákat. Csöng a patak a késes szélben: „Ki kell telelni mindenképpen".
