Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
1980. január 27. InTÉPÜJSÁG 7 Nem átfogó tanulmány akar ez lenni, még csak nem is szakcikk. A legtöbb, amit rá merek fogni: adalék. Túlzással: homokszem a sivatagban. Egy másik elnagyolt megállapítás szerint pedig mindenki vagy alkoholista, vagy ezután válik azzá, illetőleg senki sincs beoltva alkoholizmus ellen. Tudom, durvaság, sértés ez, különösen borvidéken, de nem én találtam ki, és sokan vannak, akik kevésbé érzékenyek, sőt igen kedélyesek és úgy üdvözlik egymást az utcán: „Hová, hová? Elvonókúrára mégy, vagy onnan jössz?” Az egész úgy kezdődött, hogy némi unszolásra tavaly decemberben feladtam eredeti elhatározásomat. miszerint nem írok többet az alkoholizmusról. (Tizenhat évi Békés megyei újságíróskodá- som idején pufogtattam eleget és hiába e szükségszerűen divatossá vált témáról, akárcsak az egész magyar sajtó, s a rádió és a televízió oly sok más munkatársa, és ugyan kinek van kedve kilátástalan, vagy legalábbis annak tűnő harcot folytatni ?) A teljesség kedvéért azonban hadd tegyem hozzá, hogy nem kellett nagyon noszogatni, mert ez a legkevesebb, amit megtehetek, már csak az alkoholistákat gyógyító orvosok sziszifuszi munkájának elismeréseként is. Tehát elindultam, hogy keressek egy gyógyulófélben lévő alkoholistát. Gyógyulófélben lévő alkoholista mindig akad bőven Székszárdon. (El tudom képzelni egészségügyi dolgozók rémálmát, amiben iszákos férfiak és velük egyenjogú nők menetelnek tömött sorokban a borospincékből, kocsmákból, éttermekből a palánki elvonó intézet felé, majd felvételt kérve szinte megostromolják azt. kerítést döngetve, teljesen önkéntesen, hogy megelőzzék a kényszerelvonó-kezelésre kötelező tanácsi határozatot, netán a Nagyfára juttató bírósági ítéletet.) De maradjunk a valóságnál, habár ne feledjük, hogy olykor milyen megdöbbentően közel állnak hozzá az álmok. K. László 38 éves elvált. Először hozzájárult teljes neve közléséhez aztán visszavonta. — Tartok az egzisztenciális utóhatásoktól — mondta. — Saját bőrömön tapasztaltam, miként ítélik meg az emberek az elvonókúrán túljutot- takat. Mit „megítélik”?! Elítélik! — tisztelet a kivételnek. Persze mi érzékenyebbek is vagyunk, mint az egészségesek, de abban is van igazság, hogy bőven akadnak, akik szinte megbélyegeznek bennünket, miután elvonókúrán voltunk. Addig nem! Addig elnézően mosolyognak, csupán részegesnek nevezek, modván, nem is karakán ember az, aki néha nem önt' fel a garatra. De amint elvonókúrára megy — saját akaratából akar leszokni az italozásról — máris alkoholista lesz. Az a gyanúm, sokaknak külön hivatalos és külön magánvéleményük alakult ki az alkoholizmusról. Hát ez beszélgető partnerem nézete, áki aztán mégis beleegyezett: megírhatom a nevét. Vállalta a kockázatot, hogy esetleg ferde szemmel néznek majd rá, de — mint mondta — ezen ne bukjon el az alkoholizmus elleni küzdelem ügye. Lényegében azért döntött így, mert nem fél kinyilvánítani' véleményét. Ó sokat köszönhet az egészségügynek, s tőle telhetőén viszonozni is akarja ezt oly módon, hogy nevét felfedi, mert így talán hitelesebb lesz története. A Gemenc szálló presszójában másfél órán át egyetlen kólát iszogatva arról beszélt: hogyan is kezdődött. Történetében sok az általános mozzanat, de sóik az egyedi is. Először kilenc-tízéves korában kínálták itallal, de már korábban sem tiltották tőle, mert segített a mezőn dolgozó nevelőszüleinek, akik úgy vélték, hogy ha dolgozik a gyerek, akkor megérdemli a bort. Később a tsz-ben — ahol dolgozott — elfogadott volt a nézet, hogy csak az bírja a munkát, aki iszik és eszik is. (Érdemes felfigyelni rá: előbb az ivás, mint a7, evés.) Sorolhatnám K. László mértéktelen iváshoz vezető útjának mérföldköveit addig a felismerésig, amíg rá nem döbbent: nem tud meglenni alkohol nélkül, de ez esetben céltalan lenne a felsorolás, s csupán egyetlen példa a szak- irodalom esetei közül. Élő ember példája, aki az ország másik végében külső kényszer hiányában szinte kálváriát járt azért, hogy alko- holélvonó intézetbe juthasson. (Igaz, évekkel ezelőtt, de hivatalos helyen azt tanácsolták neki, hogy mondjon valótlan dolgokat, olyan tényeket, amelyek alapján Nagyfára kerülhet. Mert botrányt nem csinált, rendesen keresett, s dolgozott is. Nem fogadta meg a „jótanácsot”, hanem írt a Vöröskereszt Országos Központjának, ahonnan azt a választ kapta, hogy vegye fel a kapcsolatot a szekszárdi munkaterápiás intézet vezetőjével. Másnap vonatra ült...) Aztán „gyönge egy évvel” a gyógykezelés után ismét a pohárhoz nyúlt. A Gemenc- be már így beszélt erről: — Nem voltam elég erős. De most más a helyzet. Kikristályosodott előttem valami. Már más vagyok, jobban tudom, hogy egy kortyot sem szabad innom. Az intézetből kijárhatok a városba, és tanulok is. Középiskolai első osztályt végzek levelező tagozaton. Az intézet vezetőjének jóvoltából január elején munkába állhiatök szakmámban, egy jó helyen. Böngésztem az akkori beszélgetésünkkor készített jegyzeteimet: K. László szigorúan magánvéleménye szerint az alkoholisták kezdetben nem hiszik el, hogy betegek és gyógyításra szorulnak. Azután mindig többet és többet isznak, míg végül reggelente már remegő kézzel emelik szájukhoz az első poharat. Persze, több változat is van, de hát ő nem orvos. — Mit érez, ha részeg embert lát? — Sajnálatot, s bánt, hogy nem tudok segíteni. — Mi a véleménye a 16— 20 évesekről? — Eléggé iszik a mai fiatalság. És ez sajnálatosan valamiféle dicsőségérzetet kelt bennük. Nem egysker hallottam, amint valamelyik büszkén mesélte a többieknek: „Jaj, gyerekek, tegnap olyan totál lettem...” Hát igen! És ha az idősebbek ezt tétlenül nézik, vagy hivatalosan ki is fejtik ugyan elítélő álláspontjukat, de magukban mosolyognak a „hagyományon”, a „szokáson”, akkor már közeleg a baj, s netán pár évvel később jöhet az elvonó kezelés, az esetleges visszaesésekkel együtt. Visszaesni csak az tud, aki valóban beteg. De ki ismeri ezt el. még ha szorul is a hurok? Iszonyú a kísértés: én még lehetek mértékletes ivó, most már meg bírom állni, hogy ne részegedjek le. Pedig ehhez kevés az elvonókúra, s a visszaesett beteg aztán már tényleg kiradírozhatatlanul alkoholistává válik munkahelyén és ismerősei körében egyaránt. (Arról is külön tanulmányt lehetne íri, hogy a gyógyintézeti légkörből eredeti miliőjébe visszatérő beteget miként fogadja környezete.) A gyakorlatban úgy néz ki: van egy hivatalos álláspont, miszerint az alkoholizmus betegség, az alkoholistákat gyógyítani lehet és kell, sőt utógondozásukra is szükség van. Ez most már össztársadalmi ügy, majdnem olyan beszédtéma, mint az energiahiány. És mégis: ha valakinek kiújul a gyomorfekélye, s ismét kórházba kerül, az sajnálatos; ha valamelyik alkoholista visszaesik — akkor az illető deklasszált elem. (Mint K. László említette: ismét tisztelet a kivételnek.) Antagonisztikus ellentmondás. És abban is van an- tagonizmus, hogy e sorok nem azért íródnak mert a Iszerző netán fehérnél is fehérebbre akarná mosni a visszaesőket. De idézzük megint K. László szavait: — Nem minden aLkoholis- ta bűnöző vagy becstelen ember, hanem inkább a szenvedély rabja. S ugyanakkor a keveset ivók között is éppen elég tisztességtelen ember van. Számadatok azonban azt is bizonyítják: nagyon sok bűn- cselekményt ittas állapotban követnek el. Elérkezett az a pillanat, amikor e sorok írója úgy érzi, hogy teljességgel belezavarodott mondanivalójába, s már-már arra vetemedik, hogy statisztikákkal akarja bizonyítani igazát. Egy kusza igazságot,- amelyben kalandozva titkon maga sem érti azt a fáradhatatlanságot, amellyel az alkoholistákat gyógyító orvósok újból és újból talpra állítják italtól roncsolt idegzetű, megbetegedett májú, visszaeső pácienseiket. Hiszen e sorok írója szerint viszonylag olyan kevés a sikerélményük! Ám e sorok írója összeszedi gondolatait, s kivágja magát azzal, hogy leszögezi: nem kívánja felfedezni a spanyolviaszt. (Az már megtörtént, de az alkoholizmus igazán hatásos ellenszere még nincs meg.) Továbbá: decemberi beszélgető partnerem karácsonykor engedélyt kapott arra, hogy az intézetből adaptációs szabadságra rokonaihoz, szülővárosába látogasson, ahol tökrészegre itta magát, s ezután jelentkezett ismét Palánkon. Ujfent inkognitóban mondja: — A harmadik nap történt a baj. Vacak hangulatban voltam, talán megfázás miatt, s a sógorom éppen töltött magának egy pohár konyakot. Én is kértem. Azt mondta, jól van, Laci, egy kicsi neked se árthat... Később a presszóban már többet ittam, s az az én külön pechem, hogy a vasútállomáson összehozott a balsors volt feleségemmel. Nála maradtam, nem utaztam Szekszárdra, együtt ittunk napokon át. — Miire gondolt az első pohár lehajlásakor? — Átvillant bennem, hogy borzasztó nagy hibát követek el, de egyszerűen elvesztettem az ítélőképességemet: lesz, ami lesz! És reggelente megint remegett a kezem, sőt napközben is, ha már tisztult szervezetemből az alkohol. Eladtam ezt-azt, a kesztyűmet is — és ittam. Szekszárdra érve \ vett a fene az Illés kocsma ■ \ meg másutt is akadta« fizető ismerősök. — Akik tu-3 rák, hogy elvonókúrán vr : — Igen, - ;t akikkel ott ismerkedtem meg... Egyikük elvitt a lakására, ahol úgy berúgott, hogy késsel futott elmenekülő felesége után. Én megszeppenve ott maradtam egyedül, míg végül jött egy ismeretlen asszony, s azt mondta, most már elmehetek, ne ijedjek meg, ez csak a szokásos „műsor” volt... / — Emlékszik, mit mondott a Gemencben a kikristályosodásról? — Persze. Hát tévedtem, nem ’ sikerült megállnom. Pedig talán már új munkahelyemen dolgozhatnék. Az „eset” óta állandóan szidom magam, de szerencsére visz- szafogadtak az intézetbe, s folytatom a tanulást is. Reménykedem, hogy ha később is, mint szó volt róla, de elhelyeznek a szakmámban, s megleszek ital nélkül. Az ember mindig bizakodik... Mit is tehetne mást? Az újságíró pedig nem von le se tanulságot, se következtetést, s az alkoholizmus elleni küzdelem teendőit sem vázolja fel cikke végén, amikor újra elolvassa lejegyzett gondolatait. Úgy hiszi, felesleges lenne, hiszen találkozott már olyan emberrel, aki tizenöt évi absztinencia után nyúlt pohárhoz, s mégis visszaesett. Az újságíró ezért meglehetősen szomorú, de ez csak rá tartozik, s így az olvasókra bízva cikkét, aláírja a nevét. VITASZEK ZOLTÁN Sem a szándékot, sem a valóságot nem tükrözné, ha csak nemzetiségi óvodának neveznénk Bonyhád új óvodáját. A beiratkozott gyerekeknek csak 30 százaléka olyan, akiknek a szülei német anyanyelvűek, a többiek olyanok, akiknél a papamama azt szeretné, hogy idejében megkezdené gyermekük a német nyelv tanulását, ugyanis azt mondják, gyerekkorban könnyebb nyelvet tanulni. A kis óvodások iskolás korukig itt annyit elsajátítanak e nyelvből, amennyivel környezetüket, környezetük jelenségeit, a család, életük egyes eseményeit ki tudják németül fejezni. A többi és a nagyja az iskolára marad. A szavak, kifejezések mellett szép verseket és szép énekeket is tanulnak. Közülük egyet az újságíró bácsi tiszteletére és gyönyörűségére elő is adtak. Három csoportban 102 gyerek jár ide. Van kis német, kis középső német és nagy csoport. A nagyok nem tanulnak nyelvet, csak majd a jövőre következők, amikor a kis középső németesek nagycsoporttá rukkolnak elő. Az óvodához, mely a patinás régi művelődési házban kapott helyet, korszerű konyhát is építettek, ahol finom falatokat készítenek a sok játék után megéhezett csöppségeknek, hiszen a gyerek itt is csak gyerek. czakó— A kis középsősök építőmesterei várat építnek Hogyan kell hosszú utcát építeni, magyaráz az óvónéni Néhányan a kiscsoportból Kémet nyelvi óvoda
