Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
A NÉPÚJSÁG 1980. január 27. Szántó József, a fregoliember Szántó József bemutatja a maga készítette gép működését Százötven éve jelent men a Hitel Negyedévenként írta a leveleket az igazgatónak. Minden harmadik hónapban lemondott a művezetőségről. Két évig jöttek-mentek a levelek. A válaszok elutasítóak voltak. Az ok: nem találtaik megfelelő embert az alkatrészgyártásban a művezetői beosztásra. Ez az állapot azonban nem mehetett a végtelenségig. Az az érdekes; egyszer csak elmaradtak a „felmondó” levelek. de addigra meg a vezetőség keresett megfelelő embert a műhely irányítására. Ilyenkor az a teendő: meg kell kérni az örökösen lemondásban lévő szakembert; írjon még egy levelet. Szántó József, a BHG szekszárdi gyárának fiatal művezetője írta azokat a leveleket. A lemondásoknak tulajdonképpen komolyabb okai nem voltak. Egyszerűen nem tudta elviselni, hogy egykét dolog akkor sem változik. ha ő megszakad. Nem lesz jobb az anyagellátás, a gépesítés, a szervezettség. Egy szakembernek pedig a legnagyobb büntetés, ha valamit nem tud megoldani. Saját magát okolja... legjobb ilyenkor ha lemond. Ez azért is szükséges. hogy higgyen önmagának, hogy jó érzéssel tudjon reggelenként bemenni a gyárba. Természetesen ehhez egy adag konokság szükséges. Olyan konokság, ami előre viszi a dolgokat. Szántó József pedig nem szeret egyhelyben topogni. * A műhely zajos. Keveredik a prések taktako- lása, a fúrógépek surrogá- sa, az automaták szálvezetőjének csattogása. A munka szimfóniája árad ki az ajtón. Az alkatrészgyártásban zsúfoltság. Gépre figyelő emberek, beszélgetők. beállítok, prést szerelő tmk-sok igyekeznek a javítással. Semmi különös, termel a gyár. * Szántó József a könyökét nyújtja kézfogásra. Azért is megmarkolom olajos tenyerét. A padra viaszosvásznat . terít, mert a fába a hosszú évek alatt beleivódott az olaj. (Hej! Megváltoztál, te Józsi! Hiszen mindig az olajos kezedet szoktad nyújtani, nem érdekelt a tisztára su- vickolt ceruzakoptató ujjak érzékenysége. Emlékszem, ha „finom” emberek érkeztek a műhelybe, fintorogtak a zsír, az olaj szagától, a géptől legalább egy-két méteres távolságban cövekeltek le, akkor mindig megleckéztettük őket; a forgó tok- mányra — percenként ezer fordulat — észrevétlenül apró spéneket (forgács) dobáltunk, hogy a fintorgó arcát kicsit megcsipkedjék. De nem folytatom tovább, azt mondhatják demagóg vagyok, így volt? így. Az ember ott a gép mellett egyetlen pillanat alatt megállapította: ki tisztel és ki szeret, vagy éppen az ellenkezőjét, ki az, aki a látogatás után órákig Szellőzteti a ruháját...) — Nem volt jó művezetőnek? — kérdezem. — Két satupofa között éreztem mindig magam — válaszolja Szántó József. (Ez a két satupofa sok művezetőt szorít. Vajon ha sikerül megoldani, hogy az alapanyaggyártó vállalatok időben és megfelelő minőségben küldik a megmunkálandó alkatrésznek valót, vagy a szervezettség olyan hatásfokot ér eL, hogy azt gyártanak ma az alkatrész- gyártásban. amit tegnap elhatároztak, akkor a közvetlen termelésirányítók közérzete változdk-e?) * Ülünk a viaszosvászonnal takart pádon és hallgatunk. * Szántó József portréjához tartozik, hogy esztergályos szakmunkásvizsgát tett az érettségi után 1964-ben: Azóta elsajátította az automata gépbeállítói szakmát, ért a présgépekhez, a maráshoz, köszörüléshez... legújabban a pneumatikához. Az ő korosztálya szerencsés. Két üzem kezdését, az első nehéz éveket dolgozhatták végig. S így az üzem követelte meg tőlük, hogy mindenhez értsenek. Olyanok, mint a jó kovácsmester, aki nemcsak patkolni tud, hanem a gépkocsi rugózatát is fel tudja spanolni, vagy a jó borbély, aki a foghúzáshoz is ért. Mesterek. Elég a viaszosvászonnal letakart pádból, dolgozzunk! * — Nehezem tudom elviselni a slendriánságot — mondja Szántó József. — A szereidé panaszkodik, nincs alkatrész. Pedig az előírt rendelést legyártottam... kiderült, találtak ’egy-két se- lejtet és kidobták az egész szériát. És hányszor, de hányszor volt már ilyen. Elmentem és mint egy szigorú meós átvizsgáltam azokat az alkatrészeket... ráment két napom, de hatvan százaléka jó volt. Lehetett szerelni. — A szereidében nem válogathatnak — mondom. — Persze, hogy nem, de akkor küldték volna vissza. Egyszerűbb volt leselejtezni. — Ezért a lemondások sorozata? — Is-is. Jobban szeretek éri dolgozni, mint irányítani. így jobb a gyárnak is, nekem is. :— Ez megfutamodás! — Mindenki azt csinálja; amire alkalmas! * Az új beosztása gépbeállító. Hivatalosan ezzel rendezve van a sorsa. Három betanított munkás tartozik hozzá. Ez idejének töredékét sem tölti ki. Szántó József óránként 20 forint 50 fillér bért kap.- * — Napi két órai munkáért érdemes bejárni? — kérdezem. — Azért nem. Tulajdonképpen fregoliember vagyok. Az az érzésem, ez is kifizetődő a vállalatnak. (Az igazgató. Steindl Károly mondja: „A Józsit hagyni kell bütykölni, ezt mondtam az üzemvezetőnek, mikor új beosztásba került, megéri.”) — Több újítást, ésszerűsítést csináltam már. Itt van mellettünk ez a célgép, hárman alkottuk, pontos, gyors, és munkaerőt takarít meg. Több gépre szereltünk fel pneumatikus berendezést, egyikét tervem még van... — Ezek szerint nincs meghatározva a napi feladat? — Nincs. Egyetlen vagyok a műhelyben, aki nem teljesítményben dolgozik. — Ez megfelel? — Nekem meg. — A vállalatnak? — Ugv látszik, most itt van rám szükség. * Szántó József konok ember. Az ő konoksága jó értelemben vett konokság. Szeret dolgozni. Más titka nincs. Abban meg neki van szerencséje; hagyják dolgozni. HAZAFI JÓZSEF Fotó: G. K. S ülönös könyv ezer példánya készült el 1830. január 27-én Petrózai Trattner János és Károlyi István „könyvnyomtató intézetében”. Címét rögtön a belső oldalon magyarázni kellett, mert a Hitel szót a kor- társak többsége a hit, bizalom, megbízhatóság értelmében használta. A tartalomjegyzék kétségtelenné tette ugyan, hogy gazdasági kérdéseket tárgyal, de a kortársak számára minden ott feltüntetett fejezetcím ostorcsapásként hatott: A magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene. A magyar nem bírja magát oly jól, mint körülményei engednék. A magyar gazda ma nem viheti mezeit a lehető legmagasb virágzásra. Magyarországnak kereskedése nincs. (Hogyan engedhette mindennek megjelenését a cenzor?!) S a könyv iránti érdeklődést csak fokozta, hogy szerzője az ország egyik legnagyobb birtokosa, a Nemzeti Múzeum alapítójának fia, aki az Akadémia öt évvel korábbi alapításával már maga is híressé tette nevét: gróf Széchenyi István. A művet tehát olvasni kellett. Még abban az évben három újabb kiadása jelent meg, s lefordították németre is. A könyv sikere korántsem azonos a benne közölt gondolatok elfogadásával. Arany János Elveszett alkotmány című szatirikus eposzában az egyik parlagi nemes elbeszéli atyja halálát: eszerint a jó öreget a Hitel olvasása közben menten megütötte a guta. Pedig a munka, az eddigi legnagyobb magyar könyvsiker, korántsem sebtiben készült gúny- vagy vitairat volt. Szerzője már évek óta készült arra, hogy az őt és birtokos társait szorongató gondokat egy könyvben a nyilvánosság elé tárja. De korábban Széchenyi nemcsak tervezett könyvének nem tudott címet adni, hanem szorongása forrását sem tudta megnevezni. Már-már arra gondolt, hogy a belső erkölcsi tartást állítja középpontba. Segítségével talán úrrá lehet ki-ki saját gazdasági nehézségein, becsületességével hitelt szerezhet, megbízhatóságával megnyeri a kormányszervek bizalmát, s ha sokasodnak a hírek, hozzákezdhetnek a reformokhoz. Már-már beleringatta magát ebbe az illúzióba, amikor pofonként érte bankárának levele: egy kisebb kölcsönkérelmét, azzal az átlátszó hivatkozással, hogy a bankháznak pillanatnyilag nincs pénze, visszautasították. Egy becsületes,. takarékos, immár okosan gazdálkodó grófnak, majd százezer hold urának kérését! A levél egy pillanat alatt kijózanította, s felismerését megírta bankárainak: „Országom nyomorúságos viszonyai között javaimmal sem tudok Önöknek biztonságot nyújtani — még egy forint erejéig sem!” Hiábavaló minden egyéni és csoportos erőfeszítés: magának az országnak az állapotán, a fennálló viszonyokon kell változtatni, hogy érdemi előrelépés történhessék. S az eset után alig néhány nappal, 1828. december 14-én belemártja acéltollát a szerelmétől, Seilern Crescentiától kapott ezüst tintatartóba: megkezdi a Hitel írását. 1829. márciusában már a cenzornak; adja e könyv elkészült részeit. Magyarország gazdaságitársadalmi helyzete 1830-ban korántsem volt rózsás. Ma már nem csodálkozunk ezen, hiszen a feudalizmus évei meg voltak számlálva —, de a kortársak voltak azok, akiken múlott, hogy ezek a válságos évek minél rövidebbek legyenek, s minél kevesebb áldozattal vészeljék át az elkerülhetetlen átalakulást. A Hitel józan gazdasági fejtegetései hatalmas élettapasztalatot próbálnak átadni, s romantikus áradással halmozzák a példákat, érveket, tényeket, lélektani megfigyeléseket. A Hitel egyik — legutolsó — mondatát mindenki ismeri. „Sokan azt gondolják: Magyarország — volt; én azt szeretem hinni — lesz”. —zéchenyi elismerte, hogy a magyarság addig 3 megtett útja sem cse- —— kély, de remélte, hogy a jövőben visszatekintve annak látszik majd. A nemzetek életkoráról szóló tan híveként hirdette, hogy a magyarnemzet még fiatal. Nagy jövő várhat reá, de meg is betegedhet, sőt meg is halhat, mielőtt hivatását e térségben betölti. Az idézett utolsó mondat, s ami utána Széchenyi életében következett, mégsem a kételyről tanúskodik. Annak felismerése, hogy van kiút kora válságából, romantikus diadalérzettel hirdette- tik első főművében. GERGELY ANDRÁS KOPJAFA Sorakozunk a pénztár előtt. Egy tízéves forma cigány gyerek is besorol, pontosabban rést keres, ahol soron kivid egyetlen vásárolnivalóját kifizethetné. A sok. ezer cikkből nem kenyér kell, fogkrém vagy szappan — egyébként ráférne —, hanem egy csomag Ches/terfdeld. Emelkedik az élet- színvonal; a papa jóllehet Munkást szív, a fia már márkó- sabb füstölnivalóval éri csak be. Középkorú férfi áll a sorban, ö is belenéz a kosárba. Ez szinte reflexszerű. Az ember szeret belenézni más kosarába, miiként szeret belenézni más tányérjába is, tudva tudván, hogy nem illik. És mégis. Valószínű onnét ered a doflog, amikor még egy tálból csemegéztünk. Belenéz tehát a cigány gyerek kosarába és nem állja meg szó nélkül. — Az úriember a pokolban is úriember — mondja a kölyöfcnek. A kis srác nem érti a dolgot. — Mi az, hogy úriember? — fordul a férfihoz. Fogas kérdés. A férfi magyarázatba kezd, nem sok eredménnyel. Fizetünk, és pakolunk a kosárból a szatyorba. Szemben az üvegfalon kívül a cigány gyerek mutatóujjával a homlokára bök, kiölti nyelvét a férfira, és a párásodó ablakon keresőül tisztán le léhét olvasni, amint mondja: süsü. * Indulatok, gyűlölködésék. Fojtogató düh..., valahol olvastam, hogy az ilyen érzések sok energiát emésztenék föl. Azt viszont tapasztalni léhét, hogy van, aki nem sajnálja az energiát. Bélead apait-anyait. A faluban meglehetős visszhangja volt a dolognak. Az elnököt leváltották. Egy évire rá ki is költözött a szövetkezet szolgálati lakásából. Elvitte az utolsó szöget is. Dúlt-fúlt, mióta leváltották — előtte is mérges hangulat volt a vezetésben, ezért is váltották le —, és ezt minden esetben, mikor erre tehetősége nyílott, kimutatta. A költözés is egy lehetőség volt. Amikor mindent fölpakolt, a kertben lévő fiatal fákat is kivágta. Nem vitte el, mert Olajjal fűt, valószínű, de azíért kivágta. A lugasok alól kiszedte a kordon drótjait, az oszlopokat. Megtehette, mert a fákat, a szőlőt ő ültette, az övé volt. De hogy ne hagyjon semmit a közösnek — végül is a lakás a tsz-é — elpusztított mindent. A szólásból ismert öregember meséje, aki diófát ültet, bár 5 maga a termésből nem részesülhet, ez esetben a visszájára fordult. A falu egyértelműén elítélte a dolgot; ki szereti nézni az értelmetlen pusztítást. Néhány fa és pár tőke szőlő nem nagy érték, maga a gesztus az, ami visszataszító. Jelenleg a volt elnök ismét elnök egy másik szövetkezetben. Közös dolgokat intéz, a jelek szerint egoista indulatokkal, melynek kopjafái otit vannak volt lakása kertjében. * A gondosan fejre illesztett kalap, az ápolt, karbantartott bajuszlka kiegyensúlyozottságot, higgadtságot sugall — állapítom meg kenyérre várva a pultnál szomszédomról. Jő az eladó (hölgy) és ha van ilyen, agresszíven negédes mosolyt előlegez a kedves vevőknek — (ezek vagyunk mi). Kalapos: — Friss a kenyér? Eladó: — Tegnap esti sütés. Kalapos: — Szombaton is ugyanezt mondták! Eladó: — Szabad szombatos voltam. Kalapos: — Akikor más mondta maga helyett. Eladó: Akikor kell jönni, mikor friss kenyér van, nem háromnegyed nyolckor. Kalapos: — Maguk nevezik magukat kereskedőnek? Eladó: — Képzelje. Kalapos: — Maguk nem kereskedők, hanem... És egyre szikrázóbb a dialógus. Az ember legszívesebben lemondana a kenyérevésről. Harc a mindennapi betevőért. A vevő skrupulusad... Nézem a tévét. A Szabolcsból (fia álital) elzavart apuka színes tévét hajt a fővárosban. Borravalót is kínált már. ötszáz forintját lefitymálta a kereskedő, kevésnek találván. A dolgok visszájára fordulnak. Akar ön borravalót adni? Vegyen színes tévét, akkor adhat. És ne feledje: kétszer ad, aki gyorsan ad... Kezdődhetne egy reklámszöveg a hetvenes évék végéről. * Némely indulatok az idő múltával átalakulnak. Nem biztos, hogy nemesednek, maradjunk ott, hogy változnak. Az utcában néha felhangzott egy részeges-rekedt hang. Ahogy gazdája ereszlkedet le a hegyről, úgy erősödött. Hosszan kitartott, bicsákilós falzatt, éles fejhangok. Egyházi énekek foszlányai, és szeressük egymást gyerekek, követeli a refrén. Egy frász. Nem szerettük. Sem őt, sem az ordítást. Na már megint megy haza a Józsi bácsi. Tökrészegen és üvölt. Valóban tökrészeg volt, üvöltött és meghalt. Azóta párszor eszembe jut, csillagos estéken, mikor jó kiülni a teraszra. Nosztalgiám van a refrén után. * Emberek vagyunk és kötelezően humanisták. Ameddig megéri. Rozi néni mindenszentek előtti héten rendbeszedte a családi sírboltot. Sok helyrehozni való nem akadt, mert rendszeres heti elfogailaltsága a sír ápolása. Inkább nézelődött, tett-vett és beszélgetett az emberekkel. Egy szóra mi is megállunk. Hogy mik vannak? — El sem hiszi. A múltkor jön egy fiatal pár. Mondják, hogy ezt és ezt a sírt keresik. A férfi apjáét. Nem is hallottam, p>edig mindenkit ismerek, nem nagy a falu. A végén kiderült, hogy nem is ebben a faluban temették el, hanem a szomszédosban... Az élet véges. Egyszer mindenkire sor kerül. Arra nem gondol talán, hogy fogják ápolni a sírját. Arra viszont biztosan nem gondol, hogy nem fogják ápolni. Elvégre humanisták vagyunk, vagy mifene. — steiner —
