Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-20 / 16. szám
io Képújság 1980. január 20. Fischer Lajos: Apróhirdetések Ugy gondolom, most már nyíltan beszélhetünk róla, hogy új műfaj van születőben. Mindenki tudja, mind- denki érzi, s eddig mégsem mondta ki senki bátran, egyenesen, hogy a jövő műfaja csakis az apróhirdetés. Mert ugyebár mit olvasnak az emberek legszívesebben? Sok olvasó a Halálozás rovatot futja át először némi öniróniával, és valljuk csak be, némi bizonytalansággal is. Miután aztán ismét megbizonyosodott, hogy a neve nem szerepel az elhaltak között, derűs nyugalommal keresi a halottak neve között ismerőseit, kollégáit, stb., stb. A következő olvasmány szórakozás és időtöltés céljából a Jégverés-Tűzesetek rovat. Mondanom sem kell, hogy ezeket a fölöttébb érdekes rovatokat puszta kíváncsiságból nézi át az ember minden művészi igény és elvárás nélkül. Elég ezeket az egymondatos közléseket egyszer elolvasni, az ember jót derül, aztán elfelejti. Másképp állunk az apró- hirdetésekkel. Ezek már igazi művészi alkotások. Sorsokat, hangulatokat, társadalmi miliőt adnak az olvasónak epigrammaszerű rövidséggel, balladai tömörséggel. Uj műfaj ez. A mai rohanó világ, az idöszegény világ műfaja. Nem családregények kellenek, nem egész estéket elrabló drámák, csak apróhirdetések. Ezeket a lírai remekléseket, komédiákat szívesen olvassuk és nem tudunk betelni a gyönyörűséggel: „Roncsolt Trabantomat jutányos áron sürgősen eladnám.” Miért olvassuk olyan nagy örömmel ezt a hirdetést? Talán azért, mert már alig vártuk, hogy roncsolt Trabantot vehessünk. Nem kérem. Esztétikai a mi kis örömünk e kis remekmű olvasása közben. Formáját tekintve még apróhirdetés a fenti néhány szó, de tartalmi mélysége már megrázó lírai vallomássá teszi, segítségével képet kapunk a szerző vívódásáról, lelki tusájáról, mely végül is elvezette a nagyon is nehéz felismerésig, mely szerint a megmaradt alvázzal és négy kerékkel még nehezebb lesz kocsit vezetni, mint az eredeti Trabanttal. A házassági hirdetések a műfaj gyöngyszemei. Apró lírai remeklések. Érzelmek, vágyak keresetlen, ártatlan megfogalmazásai, melyektől távol áll minden önző, anyagias érdek. Idilli világ ez, gyönyörködtető világ! íme egy szerény példa: „Férjhez adnám 28 éves, magas, reprezentatív külsővel rendelkező feleségemet jó lelkű, házias fiatalemberhez, aki türelmes apukája lenne három gyermekemnek. Kocsi, lakás megoldható! Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem, Szerelmemért feláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet.” Jeligére a kiadóba. Dea portréja Kiss Attila rajza Szép magyar nyelv —..-»7« fiatal riporter elke.se- Éjjjp redetten ült a falu egyetlen kocsmájában, és tisztelettudóan ízlelgette az utolsó pénzén vett féldeci cseresznyét. Ez az én formám — kesergett. Nem is volt még „igazi” riporter. Szabadúszó, aki a Rádiótól kölcsönkapott magnóval kül- sőzött — ha „hozták” az anyagát, volt pénz, ha nem, nem. Néha kapott egy tippet, vonatozott százötven kilométert, hogy érdekes figurákat gyűjtsön a Magyar Rádió „Az én világom” sorozata számára. Egyébként írónak készült, de novelláit általában különböző ürügyekkel visz- szautasították a szerkesztőségek. Ezekben az írásokban rendkívül bonyolult lelkű emberék rendkívül bonyolult szituációkban vergődtek, és nem találtak kiutat. — Tükröt tartok a pofájuk elé — szokta volt mondogatni —, persze, hogy nem kellek nekik. A fiatal riportert balszerencse is üldözte. Már három anyagát visszadobta az osztályvezető, így mondták neki a Rádióban. Azt is mondták, hogy hagyja az extrákat, a való életet hozza. A világ kicsi csodáit kell elmarni, de akt így — mutatta ökölbe szorított kézzel a pártfogója. Úgy — bólogatott. Nagyon szegény volt már, és éppen volt egy tipp- je, hát elindult, hogy megkeresse az elnöknőt, aki egy tsz-t a semmiből hozott fel minden előképzettség nélkül, abban a faluban, alhol községi könyvtáros volt eredetileg. Könyvtáros csodatéesz- elnöknő — ennék be keli jönnie. És vonatra szállt. Télvíz idején, a dögnehéz magnóval, amiből mindig akkor fut ki a szalag, amikor a riportalany épp oldódni kezdene. Most pedig itt ül a kocsmában, négy órája van a vonatindulásig, és fuces a világ kicsi csodájának. A spiné két hete 'meghalt, nem is volt tsz-elnök, a könyvtár rég visszafejlődött járási letéti könyvtárrá, és különben is megette a fene az egészet. Ezt a pár órát kihasználhatná, hogy ötperces, hétköznap délelőtti kis színeseket gyűjtsön, amelyékben felvillanthatja a folyton változó falu töretlen fejlődését, de az nem az ő rovata, ezenkívül egészséges, önző tunyaság ül a településen, ebből semmit nem lehet kicsiholni. A kocsmában még hatan ültek, öten úgy, hogy lássák a riportert. Ó elővett egy Valóságot, és hanyag tartással olvasni kezdte, nehogy elárulja csüggedtségét. Látszólag olvasott, de az agya lázasan máson járt. Látta lelki szemeivel, hogy (Béres Attila elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1979. évi novellapályázatán II. díjat nyert.) délcegen odamenetel a kocs- matöTtelékekhez, 'és lenyűgöző magabiztossággal kiszedi belőlük életük legféltettebb titkait. ' — Ez az, ez az! — lelkendezik majd a pártfogó a Rádióban, és ki rohan a folyosóra. — Ezt hallgassátok meg! — kurjongat. És egy héten belül elintézi, hogy ő megkapja az újságíró-igazolványt. Aztán észrevette, hogy az érdeklődés lankad. Persze, ezeknek csak a működő riporter szenzáció. Az ivó riporter pont olyan köznapi iszákos, mint ők maguk. Hogy tisztélnének, ha mikrofonnal a kézben rohangálnék a főutcájukon! — gondolta. Ekkor egy hosszú hajú, szőke fiatalember lépett be. Ö is a riportert bámulta, amíg a pult felé menetelt. Aztán váltott néhány szót a csapossal. Fogott két kupicát, körülnézett, és elindult a riporter asztala felé. Megengedi? — kérdezte divatjamúlt udvariassággal, kissé még meg is hajolva. A riporter habozott, majd eléggé kelletlenül azt mondta: tessék. A srác leült, a két poharat egymáshoz közel maga elé helyezte, kigombolkozott. Némán nézték egymást. — Tudóim, hogy a Rádiótól jött — szólt végül a szőke. Úristen, kezdődik — gondolta a riporter. — Nem kapta meg a munkaegységét, elvették a háztájiját, elcsábították a menyasszonyát, lelőtték a kutyáját, esetleg verset íir, a legjobb esetben ő a helybéli riporterőrs vezetője. Mogorván nézett. Ellenszenvét még csak fokozta, hogy a másik előtt két teli poihár állt. — Azt is tudom, kit keresett — folytatta a szőke elszántan. Két foga hiányzott elöl, ezért erősen sziszegve ejtette az s-eket. Ha ez maga a magyar Homérosz, akkor sem adhatom le a szövegét — gondolta a riporter. — Nem számít — mondta legyintve. mint aki csak véletlenül járt erre. — Dehogynem — mondta indulatosan a fogatlan —, csak későn jött. Ilonka meghalt. Tudia hány éves volt? — kérdezte. Hosszú életű népek laknak errefelé. — Hatvan körül? — felelt a kérdésre kérdéssel. — Harminchat — mondta a szőke. — öngyilkos lett. Szünet. — Én tudom a történetét. A riporter sóhajtott. A másik betolta az asztal közepéiig az egyik poharat, a másikat felemelte, és várt. Kivárta, míg a riporterben lezajlik az önérzet csatája, aztán amikor látta, hogy a pohárért nyúl, bátortalan kezdeményezéssel azt mondta: — Szervusz, egészségünkre. Ittak. Férfiasán, egyhaj- tásra. — Engem Ilonka tanított meg olvasni. A szó szoros értelmében. Tizenhat éves koromban. Tíz éve. Akkor költöztünk be a faluba. Én mindent láttam... Kár volt korrumpálódni egy cseresznyéért — sajnálkozott magában a riporter —, a világ leghosszabb és legunalmasabb története előtt állunk. — Bekapcsoljam? — kérdezte a magnóra mutatva, azzal a sunyi hátsó gondolattal, hogy a szalag véges, és a szalag végén minden történet véget ér. — Nem kell — legyintett a srác. Aztán folytatta. — Nem azért mesélem. De azt hiszem, hogy itt egyedül én gyászólam őt... Ezek ölték meg — intett bizonytalanul az utca felé —, megölték, anélkül, hogy észrevették volna. — Tulajdonképpen miért lett öngyilkos? — kérdezte a riporter. — Más volt. Egyszerűen más volt, mint ők. Semmit se vétett. Nem bírták elviselni. Üvölteni kéne... Hamis pátosz volt, talán mert nem divat a pátosz, talán mert selypes volt a szőke, talán mert a riporter már olvasta valahol, hogy ilyen helyzetben valaki azt mondja: „üvölteni kéne”. Talán mert az 5 hősei sosem mondanának ilyet. A srác anélkül, hogy hátrafordult volna, elkiáltotta magát, Józsi! — és kezével intett a csaposnak. Józsi hozott két újabb cseresznyét. — Szép lány volt, amikor ide került, bár én még nem ismertem. A riporter lopva az órájára nézett, de a szőke elcsípte a pillantást. — Nyugodj meg, nem hosszú történet. De muszáj valakinek elmondani. Hátha egyszer eszedbe jut, hátha egyszer jó lesz valamire... Az nem lehet, hogy egy ember nyomtalanul tűnjön el — folytatta, és ivásra emelte a poharat. Most vette észre a riporter, hogy a szőke már előbb is ivott. Nem volt éppen részeg, de szemében megcsillant az a bizonytalanság, amit ő már jól ismert. Hallgatott. — Szóval, szép lány volt. Könyvtáros. Szabad préda. Legalábbis azt hitték. Mindegyik ráhajtott. Mármint a helyi hatalmasságok. Tudod, hogy van ez... de ő egyikkel sem. Aztán azután, hogy az ablaka alatt összeverekedett a tanácselnök fia az iskolaigazgatóval, nem volt maradása. Még a gyerekekét is eltiltották a könyvtártól. A közművelődést meghatározó fényezők - ilyenek nálunk — mondta, és keserűen felnevetett. A riporter, lévén eredendően képzelődő, játékos alkat, már hangjáték-rendező volt lélekben, és szólt a technikusnak: megállunk, ismételni! Majd a szőke színésznek: vedd lejjebb, Lacikám, ez így nevetséges, kicsit visszafogottabban! A szőke ezt persze nem tudta, folytatta a saját, meg- íratlan szövegét. — A könyvtárba senki nem tette be a lábát hónapokig. Ilonka mindennap kinyitotta? nem hitte, hogy valakit csak így, ok nélkül... érted... rendezvényeiket szervezett, volt három kínos eset, fővárosi költők, írók jöttek, és tök üres volt a könyvtár. Kénytelen volt abbahagyni. Végül felülvizsgálták a könyvtár látogatottságát, és miivel semmi statisztikát nem tudott felmutatni, bazárták, néki meg felmondtak. Rávertek még vagy ezer forint leltárhiányt is. Rá egy évre 'létesült a letéti, a tiszteletdíjas könyvtáros az igazgatóné lett. Neki még a budi is statisztikával van ki tapétázva, jövőre állítólag javasolják Szoc- kultra... — És Ilonka? — kérdezte a riporter. — Ilonka? — révedt el a szőke. — Hát az fantasztikus. Tudod, valami ólban lakott, a tsz-től bérelte. A két elnök nem nagyon egyezett, a tanácsi, meg a tsz — mutatta kézzel is —, ezt használta ki. A házat a saját két kezével építette föl, hat év alatt. Bérelt a háza mögött kétszáz négyszögölt, megválthatta volna háztájinak, de nem volt pénze. És elkezdett fóliázni. Ilyen itt még nem volt A. tsz mindig nagy tagban napraforgóra ment, szóval iparra, a háztájiban meg csák a szerződéses hizlalás ment. Ezt a riporter már nem értette, lévén városi novellista, de nem szólt közbe. — Szóval Ilonka öt év alatt milliomos lett a fóliából. Legalábbis, ezt rebesgették. Teljesen egyedül. Mert férfiak lettek volna, de csak „arra”, érted. Hozzá méltó szabad ember itt százkálométeres körzetben nincs. Illetve nem volt. — Végül is, miért lett öngyilkos, ha minden rendben volt? — kérdezte a riporter, hogy kissé gyorsítsa az elbeszélés ütemét. — Hát ez az. Ö nem a pénzért foglalkozott zöldséggel. Megtalált benne valamit. Önmagának. Tudod, a községek egyesítése már nagyon közelgett, a két elnök rájött, hogy kívül van laz ellenség, kiegyeztek. Ilonka megkapta az értesítést, hogy a bérletét nem újítják meg. Már rég megválthatta volna, pénze is volt, joga is volt, de nem adták. Csak úgy sportból nem. A határban egy darab agyagot akartak rásózni, nem fogadta el. — De miért lett öngyilkos? — Hát tudom én? Ki tudja? — kérdezte már-már sírva a szőke. — Találkoztam vele, mondom, költözzön el, Ilonka néni, költözzön él, hagyja ezeket... Azt felelte, kicsi nekem ez az ország, Ferike... Másnap beszántották. Két hétre bezárkózott, kitakarított, rendfoe- rakot't mindent, és meghalt. Még azt sem tudják, honnan szerzett annyi gyógyszert. Na egség... — mondta, és megitta a maradék pálinkát. — Csak azért mondtam el..., csak azt akartam megkérdezni, hogy te érted? — kérdezte utána. A riporter a fejét ingatva jelezte, hogy nem érti. '■ nnek az egésznek így £ semmi értelme. Külön- ben is, zavaros törté- • net. Sok ellentmondással. És most, hogy meghalt, már az isten sem tudná kinyomozni az igazságot. Végül is, akármit csináltak vagy nem csináltak véle, fellebbezhetett, pereskedhetett volna. Pénze volt, el is köl- tözhétett volna, jól kinéznénk, ha mindenki megölné magát... Meg ki tudja, ki ez a szőke... Reménytelen. Hi én világom Miből lett a bölcsőde? Gyakran használjuk azt a szót, amely társadalmunknak egy fontos intézményét nevezi meg. Azt, ahol naponként reggeltől estig vigyáznak a dolgozó szülők háromévesnél fiatalabb gyermekeire. Mindenki tudja, hogy ez az intézmény o bölcsőde. Mi köze van ennek a nyelvi helyességhez, a helyes magyar beszédhez? Nagyon is Sok! De most nem a gondozónők, a dadák példamutató beszédére, ennek szerepére gondolunk, hanem egy jelentéktelennek látszó apróságra, a kiszemelt szó egyre többször hallott hibás kiejtésére. A legtöbben nem bölcsődébe Viszik a kicsit, hanem bölcsödébe. Érzékeny, vájt fül nélkül is megállapítható a különbség, a szó második ö hangjának az időtartama. A nagyvonalúak szerint egyre megy, szóra sem érdemes. E vélemény cáfolásaként hadd hivatkozzunk a közismert példákra, amelyek azt igazolják, hogy a magyarban a hangok időtartama: a hosszúság:—rövidség sokszor világökat választhat el egymástól. Kinek lenne mindegy, hogy a barátja örült-e vagy őrült. Egészen kevéske nyelvtani vizsgálódással igazolható a botlás, a hiba a bölcsőde szó és bölcsőde ejtésében is. Ugyanaz a toldalék van a végén, mint a fonoda, öntöde, kötődé, sütöde, stb. szavainknak, és a példánkkal tartalmi rokonságban lévő óvoda szavunknak. Ha ez utóbbiak végéről elhagyjuk a toldalékot, akkor megkapjuk azt a szót, amelyből alkottuk őket, s amelyekkel szoros tartalmi kapcsolatban vannak, vagyis a fonoda, a fon, az öntöde, az önt, a kötődé, a köt, az óvoda az óv szóval kötődik elválaszthatatlanul. Joggal kérjük számon az o, illetve ö hangot, amely a fon, önt, köt, ón és a -da között van. Gondolatmenetünkből se maradhat ki. Ezékben a szavakban ugyanis semmi más szerepük nincs, mint a kiejtés megkönnyítése. A fonda, öntde, kötde, óvda az ejtéskönnyítő magánhangzóval honosodott meg a magyarban. A bölcsőde szó második ő-je azonban nem ilyen. Ha annak vesszük, akkor a fon, önt, köt, óv mintáiéra mi marad belőle? A bölcs, Törhetjük a fejünket, hogy mi köze a bölcs szónak a bölcsődéhez. Igaz, hogy a bölccsé válás kezdetei valóban itt keresendők. De azt is tudjuk, hogy a legtöbb bölcsődei gyermek sok esztendő múltával is legfeljebb okos lesz, közülük viszonylag kevesen bölcsek. Ezt a tényt még szójátéknak tűnő kiejtési hibával se tudjuk megmásítani. Nyugodjunk hát bele abba, hogy a bölcsődéhez mégiscsak közelebb áll a divatjamúlt bölcső, mint az oly igen ritka bölcs. DR. RÓNAI BÉLA
