Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-09 / 288. szám

© Képújság 1979. december 9. Múltunkból Azt gondoltam könnyebben megy ez a beszélgetés. Régi ismerőssel könnyebb boldo­gulni. Az első gond, hogy ne csapódjon be az olvasó: mi­lyen foglalkozást írjunk Andorka Sándornak. Jelenleg az Express Utazási Iroda Tolna megyei kirendeltségé­nek vezetője, úgy hírlik 1980- tól pedig ugyanennél az uta­zási irodánál a balatonföld- váni nemzetközi üdülőtelep igazgatója lesz. De mindezek, ről alig esik szó a további­akban. Beszélgessünk csak simán Andorka Sándorral. — Talán kezdjüli a szokásos módon, a ta­nulóévekkel. — A középiskolában na­gyon rosszul startoltam. Kéty kis falucska, az iskolá­ban osztatlan osztályok vol­tak. A középiskolában ennél magasabb volt a mérce.' Ezen könnyen lehetett segíte­ni szorgalommal, akarással. A legnagyobb baj az volt, hogy betegség miatt, majd­nem osztályt kellett ismételnem. Ezért csak a ne­gyedikre tudtam felküzdeni masam jó rendűre. | «r- Milyen elképzeléseid voltak akkojc, jövendő óletedről? — A vegyészet érdekelt. Pontosabban: minden, ami mozog. Pécsre jelentkeztem a vegyi és gépipari felsőfokú technikumba. Ez szakmérnö­ki képesítést adott volna. Nem vettek fel, azt hiszem, egy hajszálon múlott. Ha fel­lebbezünk, mert erre lehető­ség volt, talán sikerül. Mint most is, két helyet kel­lett megjelölni. Másodiknak a mezőtúri felsőfokú mező­gazdasági gépipari techniku­mot jelöltem, de ide már nem mentem el. Közben jött a műszergyári dolog, a vidé­ki ipartelepítés elérte Tolna meevét.. — Miért nem mentél r'lezőtúrra? — A távolság miatt. Meg­ijedtem attól, hogy a szüle­im nem lesznek kézközeiben. Meg aztán úgy okoskodtam, hogy a műszergyárban két év alatt szakmunkásvizsgát te­szek, utána is lehet tanulni, lehetőség mindig van. I Szerszámkészítő­tanulónak álltái. Mit jelentett és jelent ne­ked a tanműhely? — Két nagyon jó évet adott az ipari tanuló élet. Ott már volt közösség. Túlzásba esnék ha munkaközösségről beszélnék, de összehasonlít­hatatlan a középiskolával. Ott volt egy tömeg, egy alak­talan massza és senki sem igyekezett abból valamit is gyúrni. A tanműhelyben pe­dig érezte az ember, hogy ővele foglalkoznak, nem a tö­megnek része, hanem egyé­niség. — Nem lehet az, hogy közben ti is változta­tok? — Biztos felnőttebbek let­tünk. De ez nem jelenti azt, hogy elmosná a két iskola közötti különbségeket. Olyan mestereink voltak, mint Sás- di Jenő, akinek kisujjában van a szerszámkészítés, nem is az, hanem az ipar, leg­alább négyféle szakmához értett. Vagy Schrott György, aki azóta a szekszárdi szak­munkásképző kollégiumának igazgatója. Emlékszem még a Heves Béla bácsira, sajnos már meghalt. Varázslók vol­tak, pedig ők is akkor kezd­ték az oktatást. — Emlékszem nagyon sokat beszéltek nekünk arról, hogy mi leszünk majd ebben a gyárban az első szakmunkások. Nekünk nyolc általá­nost végzett gyerekek­nek ez nagy dolog volt. Nálatok az érettségi­zetteknél nem ez je­lentett felejthetetlen két évet? — Hallottuk mi is a szóla­mokat. Ilyeneket: „Ti itt nem kenyeret, kalácsot fogtok ke­resni!” Ez lehet, hogy sar­kallta az embert, de ismétel­ten mondom; a közösség számított, a tanműhelyi gár­da. Mert ahogy kikerültünk a gyárba, szinte egyik nap­ról a másikra ez a varázs szertefoszlott. A családias hangulat megszűnt. Egysé­gekre szakadt a társaság. — Ezért hagytad ott a gyárat? — Nem. Orvosi ajánlásra, innen a 11-es Volánhoz ke­rültem forgalmi gyakornok­nak. — Beszélhetünk három év fizikai munka után munkásévekről? — Nem a műszergyári évek számítanak. A Volán­nál jelentkezett ez. Forgal­mista voltam, kétszázötven sofőrrel dolgoztam. Abban, hogy ők elfogadtak, végül is feltétlenül meghatározó sze­repe volt a műszergyárnak. Akkor már tudtam „a melós” fejével gondolkodni. Sokkal kevesebb hibát követtem el, mert éreztem egy-egy uta­sítás, vagy egy feladat visz- szahatását. Ezek az öreg gépkocsivezetők sokkal töb­bet jelentettek és jelentenek számomra ma is, mint a gyár. Hét évig voltam ott, időközben elvégeztem a for­galmi tiszti iskolát. Ezután vállalati piackutatónak ne­veztek ki. Konkrét utasítások és szakmai gyakorlat nélkül. Az az igazság, kaptam egy íróasztalt megfoghatatlan munkával. Fél év után si­került „kisírnom”, hogy visszakerüljek a követlen forgalomba. Az a légkör kel­lett nekem. Sajnos később az a vád ért, hogy lepaktáloka melósokkal. A főnököm nyert. — Eljöttél? — Szerencsés véletlen folytán az Expresshez kerül­tem. — Úgy hírlik, január­tól a balatonföldvári nemzetközi üdülőtelep igazgatója leszel. Mun­káskarrier ez? — Inkább azt kellett volna kérdezni, hogy 'munkás vol­tam-e egyáltalán. Azt hiszem, az a szó: munkás, többet je­lent, mint két év inasidőt és egy évnyi szakmai gyakor­latot. Vagy munkássá vál­tam, mikor a gépkocsiveze­tőkkel dolgoztam? Ezt ma­gamban is el kellene dönteni. — Akkor úgy teszem fel a kérdést: karrier­ista vagy? — Ha azt mondom, hogy nem, akkor nem hisz nekem senki. Ha igent mondok az sem igaz. Megpróbálom megmagyarázni. Soha sem a beosztásom érdekelt, még az sem túlzottam, hogy meny­nyi pénz jár a munkámért. Ha ez nem lenne igaz, ak­kor maradtam volna a Vo­lánnál és ma már komoly beosztásban dolgozom vastag borítékért. — Akkor mi visz előre? — Van az emberben egy egészséges törekvés: megva­lósítani önmagát. De ez nem lehet cím, rang vagy diplo­ma gyűjtés. Aki belenyug­szik a számára látszólag el­rendelt sorsába, az elveszett ember. Az önmegvalósítás adja az erőt ahhoz, hogy szüntelenül keressük az új lehetőségeket. Azt. ami az egyén számára jelent tovább­lépési lehetőséget, kibontako­zást, amikor úgy érzi, hogy azt a feladatot, amit rábíz­tak, amit elvállalt, becsüle­tesen meg is tudja csinálni. Azt hiszem, sikerült meg­valósítani önmagam. — Ezért kell sokat próbálkozni? — Egyre inkább bebizo­nyosodik, hogy a 15—18 éves fiatal nem tud magának hi­vatást választani. Olyan foglalatosságot, ami egy élet­re szól. Ha megmarad a vé­letlenül, vagy a szülői aka­rattal választott szakmánál, mert őneki ez adatott meg, akkor megkeseredett ember marad és lesz élete végéig. Amíg valami ki nincs próbál­va, nem szabad elmenni mellette. — Ezért lettél többek között a Tolna megyei Népújságnak tudósító­ja, vagy röplabda- és kézilabda-játékvezető? — Érdeklődés kell, mint mondottam az előbb. Elsős gimnazista koromban Leven­te Péteréknél laktam al­bérletben, ő akkor irodalmi jellegű írásokat közölt a Népújságban. Megpróbáltam én is. A sporthoz pedig min­dig vonzódtam. — Ez érthető. Csak is­merve az eredményei­det, megint felötlik egy kérdés: mindegy mit csinálunk? \ —- Nem. Egy bizonyos szintig el lehet sajátítani bármit. Azt hiszem lehettem volna profi újságíró, de leg- feljfebb csak középszerű. Akikor meg minek? Első osz­tályú mérkőzéseket vezettem röplabdában, most kézilab­dában is a jó játékvezetők közé sorolnak. Az írást, a röplabdázást abbahagytam, vannak nálam tehetségeseb­bek. Tisztában kell lennie az embernek önmagával. — Ilyen egyszerű len­ne ez? — Nem tudom, más hogy van vele. Ismerek félresike­rült életeket. Negyven éven keresztül fogcsikorgatva eről­ködnek. Vannak, akiket fel­kap a divat szele, mások ösz- szeköttetéseket keresnek. Az­tán a végelszámolásnál vala­hol a nyugdíj korhatár kö­zelében szétpukkad a lég­gömb és megmutatkozik a valóság, hogy nem volt ér­telme a fogcsikorgatásnak, semminek. Sajnos ezeknek az embereknek nincs ön- kontrolijuk. A tragédia az, hogy a társadalomban sincs mindig helyén a kontroll. Mert hagyjuk szenvedni, esetleg még hajbókolunk is és a hátuk mögött mosoly- gunk. — Mi a biztosíték ar­ra, hogy neked van igazad? — Egy sajnos már frázis­ként puffogtatott mondat: a tisztességes munka gyümöl­cse beérik. I — Ez biztos? — Biztos. — Mit szeretnél még elmondani? — Talán valamit az Ex- pressről is. | — Legyen. — Mikor idekerültem 1972- ben Tolna megyéből csak 889-en utaztak velünk, ma pedig már 3800-an. Ezt az eredményt munkatársaim­mal tisztességes, becsüle­tes munkával értük el. — Ilyen eredményes munkát kívánok Bala- tonföldváron is, és kö­szönöm a beszélgetést. HAZAFI JÓZSEF Fotó: GOTT VALD KAROLY . 1 olna megye területén alig épültek a közép- ?&%§ korban várak, s azok l——J sem játszottak jelen­tős szerepet a török elleni küzdelemben. Az ország tör­ténelmében alig jegyzik a megye várai körül lezajlott csatározásokat, csak az igen részletes leírásokban aka­dunk egy-egy epizódra, amely Tolna megye várai körül zajlott le. Nem voltak tehát jelentős végvárak, in­kább csak helytörténeti vo­natkozású események zajlot­tak Sknontomya és Ozora falai alatt. Amikor a törökök már be­rendezkedtek Magyarorszá­gon, Ozora körül váratlan konfliktus keletkezett. A ki­rály foglalkozott az üggyel. Az esemény előzménye, hogy 1537-ben támadás érte Ozo­ra várát, a támadók elűzték a vár űrnőjét, elrabolták in­góságait, és birtokba vették a várat és a várúrnő többi birtokát —, s eszük ágában sem volt onnan elvonulni. Az elűzött úrnő Ferdinánd királyhoz fordult panaszá­val, segítséget kért. A király 1543-ban utasította a székes- fehérvári konventet, vizsgá­lódjon, adjon jelentést és idézzék a király elé a bepa- naszoltakat. Ki volt a vár úrnője? Hé- dervári Ferenc Dorottya ne­vű özvegye. Ki volt a tá­madó? Az enyingi Török Bár lint, akinek felesége Katalin, és fia, János vette kézbe az elfoglalt vár életének irányí­tását, azt követően, hogy Tö­rök Bálint török fogságba esett. Az esemény részletes leírását megtaláljuk a fehér­vári konventhez küldött ki­rályi , leiratban, amely egy­idejűleg perbehívó levél is volt. Idézzük a királyi iratot, amely 1543. január 25-én kelt. „Mi, Ferdinánd, Isten ked­vező kegyelméből a székes- fehérvári keresztes egyház konventjének üdvözletünket és kegyelmünket küldjük, Dorottya nemes asszony, egyébként egykor néhai nagyságos Hédervári Ferenc özvegye, most pedig Kónyi Oroszi Máté nemes hitvese, panaszt tett felségünk előtt, hogy 1537-ben Gyertayszen- telő Boldogasszony Ünnepe táján felségünk és János ki­rály között megkötött fegy­verszünet idején nagyságos enyingi Török Bálint úr, nem tudni, honnan véve a merészséget, a békekötést megsérteni bátorkodott. Ma­ga mellé vett több katonát és köznépet, ágyúkat és más hadi eszközöket hozva magá­val, az említett panaszos úr­nőnek Tolna megyei Ozora nevű várát kemény ostrom alá vette. Először a vár ol­dalához csodálatos művészet­tel épített Szent Margit vér­tanú egyházát felgyújtotta és porrá égette, majd magát a várat állandó ágyúlövések­kel bizonyos idő alatt le- romboltatta. Azt erővel és erőszakkal megvívatta és el­foglaltatta és magát a pana­szos úrnőt rútúl abból kive­tette, végül a várba szemé­lyesen bevonult és az emlí­tett panaszos úrnő minden vagyonát és jószágát, ara­nyát, ezüstjét, drága köveit, selyemruháit, nyestbundáit, pettyes hermelin bundáit, szőnyegeit és párnáit, vala­mint más házi ékszereit, mintegy 20 ezer forint ér­tékben, ezenkívül minden oklevelét és írásos bizonyí­tékát, főleg adományleveleit, bevallóleveleit, határjáró le­veleit és több más peres le­velét, amelyek az említett panaszos úrnő említett Ozo­ra várát és házát és edelényi nemes lakát, melyek Tolna megyében vannak és azok tartozékait az említett néhai Hédervári Ferencnek, az ő korábbi férjének és urának várait, kastélyait, mezőváro­sait és falvait és minden más jószágát illetik, és ame­lyek akkoriban a várban voltak elhelyezve, ezeket megtalálta, elvitte és azt csi­nált velük, amit akart. Ma­gát a várat Ozora mezővá­rossal, Debrente, Bozás, Már­ton, Nyilas, Tótfalu, mind­két Majsa nevű falvakkal, azok minden tartozékával és haszonvételével együtt el­foglalta és azóta magánál tartja. Noha közben a török fogságába esett, ámbár azt a várat a múlt évben az el­múlt napokban Besztercebá­nyát tartott országgyűlés cik­kelyei értelmében Tolna vár­megye alispánja és szolgabí- rái oklevéllel az Ozora vár várnagyától, nemes Samasi Gergelytől és Csakor Ferencr tői, akiket nemzetes Katalin asszony és nagyságos János úr, az említett Török Bálint felesége, illetve fia, tudni­illik az ő kezükben van most a vár minden tartozékával, az említett vár élére állítot­tak, az említett panaszos úr­nő nemes Fornáthi Benedek és Zaladi Bán Péter Tolna vármegyei szolgabírák útján visszakövetelte, az említett Csakor Ferenc és Samasi Gergely azt a várat az emlí­tett panaszos úrnőnek még­sem adták vissza, hanem Ka­talin úrnő és János fia pa­rancsára és megbízásából az említett szolgabírákat, az említett panászos úrnő. bor­zasztó nagy kárára elfogták és fogva tartották. Mivel pedig az erre hozott orzág- gyűlési határozat szerint az ilyen hatalmaskodásokat 15 nap alatt nekünk és az or­szág többi rendes bíráinak el kell ítélni, azokban ítéletet kell hoznunk, ezért hűség- tekre ezen oklevelünk so­raival rábízzuk és nektek megparancsoljuk, hogy ezen oklevelünket említett Török Bálintnak, feleségének Kata­linnak és fiának, Jánosnak, hiteles emberetek útján be­mutassátok, ha őket szemé­lyesen meg tudjátok találni, máskülönben pedig lakóhá­zaikban vagy szokott tartóz­kodási helyeiken figyelmez­tessétek őket és királyi sza­vunkkal hagyjátok meg ne­kik, hogy az említett ezen oklevelünk bemutatásától számított 15 napon belül, minden halogatás nélkül, személyes jelenlétünk előtt személyesen vagy képviselő­jük útján megjelenni tar­toznak és kötelesek, hogy az említett panaszos úrnő benyújtott keresetére vála­szoljanak és tőlünk ítéletet nyerjenek. Jelezzétek ugyan­ott nekik, hogy akár megje­lennek az említett határna­pon személyesen jelenlétünk előtt, akár nem, a megjelenő fél kérésére azt fogjuk ten­ni, amit a jogrend megköve­tel. Ezen oklevél bemutatá­sáról, figyelmeztetéséről és tudomásul adásáról a figyel­meztetettek nevével együtt az említett határnapra, ami­kor alkalmas, az említett személyes jelenlétünknek hűségesen tegyetek jelntést. Kelt Pozsonyban, Pál for­dulatát követő vasárnapon, 1543. évben (1543. január 25- én). . A fenti oklevélben sze­replő Török család egyéb­ként sok bosszúságot okozott a megye északi részén lévő Simontornyának is. Erről a levéltárakban elfekvő iratok is tanúskodnak. Foglalkozott az üggyel Bél Mátyás, a XVIII. század jeles történé­sze is. A közeljövőben meg­jelenő Tanulmányok Tolna megye történetéből című so­rozat kilencedik kötetében részletesen idézzük e szerző művét, amelyben a többek között leírta Török Bálint címerét is. „A Török család ugyanis a saját farkába harapó sár­kányt viselt címerén. Közé­pen a. sárkány körbehajiott testéből körülvéve kiterjesz­tett szárnyú sas volt, jobb lábával kardot rántva, mint­ha szabdalni akarná”. K. BALOG JÁNOS An dor ka Sándorra! ' : ■ : ‘ - ‘ ■- • ..

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents