Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-07 / 286. szám
1979. december 7. Képújság 3 Az új körülményekhez igazodva dolgozunk Beszélgetés Dobi Ferenccel, a MED ŐSZ főtitkárával A Mezőgazdasági, Erdészeti és Vízügyi Dolgozók Szak- szervezete a MEDOSZ, taglétszámát tekintve a negyedik legnagyobb hazai szakszervezet. Olyan területen szervezi, képviseli és mozgósítja az embereket, amelynek alakulása nagyon közvetlenül és érzékenyen érinti az ország egész lakosságát. Elegendő az élelmiszerellátásra utalni, ami mindenek előtt a mezőgazdasági termeléstől függ. Az erdészet tevékenységének jelentősége szintén közismert, csakúgy, mint a vízügy területén dolgozóké. Az ágazatokat összefogó szakszervezet főtitkárával, Dobi Ferenccel beszélgettünk a munka tapasztalatairól, az elkövetkezendő ' időszak néhány fontosabb tennivalójáról: — A mezőgazdaság, az erdészet, a vízügy, a szakmai képzés, a kutatás egész sor sajátos vonást mutat, melyekhez alkalmazkodnunk kell. Éppen ezért a MEDOSZ munkája is sokszínű. Ebbe az irányba hat az a tény is, hogy 350 ezres tagságunkon belül az értelmiségiek száma 70 ezer. — Az állami vállalatok, intézmények mellett az utóbbi időben kiterjedt a MEDOSZ tevékenysége a mezőgazdasági termelőszövetkezetekre is. A tsz-ek nem tudták ellátni a tagság érdekvédelmét? — Nem erről van szó. A mezőgazdasági szövetkezetek, mint társadalmi intézmények, természetesen jól ellátják azokat a feladatokat, amelyeket tagságuk az alapszabályban rögzített. A mezőgazdasági szövetkezetekben azonban a tagokon kívül szép számmal dolgoznak alkalmazottak is, akiknek természetesen mások a szövetkezeten belüli jogaik, mint a tagoknak, s más az érdekvédelmük is. Ilyen szempontból ők általában hátrányosabb helyzetben voltak. Sok mezőgazdasági szövetkezetben nagyon is jelentős a melléküzemi, ipari tevékenység. Az alkalmazottak többsége ezekben az ágazatokban dolgozik. Közülük sokan azelőtt is szakszervezeti tagok voltak, s a termelőszövetkezetbe kerülve keresték a tagságod fenntartásának lehetőségét. Azokban a közös gazdaságokban, amelyek a jók közé tartoznak, úgy emlegetik a szakszervezeti tevékenységet, mint ami kifejezetten segíti a termelés emberi kérdéseinek megoldását, s maguk a szövetkezeti vezetők is szorgalmazzák az alkalmazottak szakszervezetbe szervezését. Ma már több mint hatszáz termelőszövetkezetben van szakszervezeti alap- szervezet, kapcsolataik jók a szövetkezeti vezetéssel. — A szakszervezetek — a maguk eszközeivel — segítik a termelésfejlesztést is. A gazdálkodás jövő évi szabályozói már ismertek. Ezek szintén tükrözik, hogy sok tekintetben új körülmények között dolgozik népgazdaságunk. Mire ösztönzi tagságát a megváltozott körülmények között a MEDOSZ? — Mindig is igyekeztünk messzebb látni a napi feladatoknál. Nagyon jól tudjuk, hogy népi államunkban a termelésnek és a gazdálkodásnak a követelményekhez igazítása végső soron a dolgozók érdekeit szolgálja. Elosztani csak azt lehet, mit megtermelünk. S ez nemcsak a termékekre vonatkozik, hanem az értékre is. A nyereséges termelés ad módot, lehetőséget a nagyobb keresetre, a magasabb életszínvonalra, a veszteséges, a ráfizetéses nem. Magától értetődő követelmény tehát üzemi, ágazati és országos szinten egyaránt, hogy legyen nyereséges a termelés. Ha a nemzetközi piac követelményeit nézzük — ahol is a nyersanyag, az energia jelentős hányadát vásároljuk, s késztermékeink számottevő részét eladjuk — akkor látjuk, hogy az ottani változások számunkra előnytelenül alakultak. — Ma már ezt nemcsak a gazdasági vezetők ismerik fel, hanem mind nagyobb számban a kétkezi dolgozók is. A változtatáshoz azonban nem elég a felismerés. Mit tesznek a szakszervezeti munkában azért, hogy a felismerést tettek kövessék? — Az egyik legfontosabbnak azt tartjuk, hogy ne általánosságokban beszéljünk a feladatokról, hanem minden munkahelyen a lehető legpontosabban értékeljék azt, hogy mit tesznek, miért, s miként lehetne másként, jobban. Egy állattenyésztő- telepen, ahol a sertéshús kilogrammjának termeléséhez öt kilogramm, vagy még több takarmányt használnak fel, nyilvánvalóan azon kell gondolkodni, hogy miként lehet ezen gyorsan változtatni, kinek mi a teendője a változtatásért. Azzal azonban mindenki tisztában van, hogy elsősorban munkával, tettekkel lehet jobb a gazdálkodás. Az is érthető, hogy ki-ki a saját munkahelyén teheti a legtöbbet azért, hogy országos céljaink a mezőgazdaságban is megvalósuljanak. Ebben kell segítenie minden munkahelyen a szakszervezetnek. Harmincezer tisztségviselőnk zöme a termelő munkahelyeken tevékenykedik. Példájuk, szavuk, óriási erő lehet. Az is nyilvánvaló, hogy mielőtt a termelőhelyen a’munkás cselekszik, a vezetőknek kell tisztázniuk: mikor, mit tartanak a gazdálkodás szempontjából a legjobbnak. Az üzem- és munkaszervezés nyitott kérdéseire elsősorban nekik kell válaszolniuk. Az irányítás szervezetlenségéből származó bajokat a munkás — mégoly nagy szorgalom esetén is — legfeljebb enyhítheti. — Sokat tett a MEDOSZ az elmúlt években a munkaverseny szervezéséért, a szocialista brigádmozgalom fejlesztéséért. Vannak ezen a téren további elgondolásaik? — A mezőgazdaságban gyakorlatilag befejeződtek az idei szántóföldi munkák. A tervkészítés került előtérbe. A kiformálódó tervek — amelyek igazodnak a szabályozók változásához — egész sor új feladatot jelölnek meg. A párt XII. kongresszusa tiszteletére kibontakozott munkaversenyben ezeket az új feladatokat is figyelembe kell venni. A munkaköri kötelesség, teljesítése nem lehet felajánlás témája. Ezt mindenkinek kötelessége teljesíteni — a felajánláshoz valami pluszt kell nyújtani. Meggondolandó az is, hogy a brigádokban azokat, akik egyénileg többet teljesítettek, miként lehetne jobban megbecsülni anyagilag is, erkölcsileg is. Olyan érdekeltségi viszonyokat kell teremteni, hogy a legjobbakat a többiek szinte maguktól kövessék. — Soknak, vagy kevésnek tartja azokat az ütközéseket, amelyek a gazdasági vezetés és a szakszervezet között előfordulnak? — Tapasztalataim szerint felső szinttől az üzemig, jó a szakszervezet és a gazdasági vezetés kapcsolata. Elvi alapon kiformálódott az az együttműködés, amely sok közös gond megoldásának volt már forrása. így ütközések csak eléggé elvétve adódnak. Ha azt nézem, hogy az élet mennyi bonyolult kérdést vet fel, akkor azt sem bánnám, ha több lenne a valódi, tartalmas, lényeges kérdésekkel foglalkozó vita. Persze a vitát önmagáért felesleges kiváltani. Elképzelhető, hogy a szabályozás szigorúbb körülményei között néhány vállalatnál ezután gyakrabban adódnak ütközési pontok a gazdasági veztés és szakszervezeti szerveink között. Ezektől azonban nem kell félni. Nekünk is tudnunk kell, hogy a szabályozók változásai azt a célt szolgálják, hogy az ország közössége sikeresebben haladhasson gazdasági, társadalmi céljaink elérése felé. ’Figyelemmel kell lenni a közösség érdekének védelmére, mert a jó közösségi érdekvédelem teremt alapot az egyéni érdekvédelem számára. ALMÁSI ISTVÁN Palacsintasütő ős receptek Az óriás palacsintasütő — Ilyent még biztos nem látott! — Az apró, gyorsmozgású emberke hatalmas palacsintasütő forma valamit hoz be a konyhába. Két kézzel is nehezen tartja. — Érc, úgy mondtuk Istensegítsen, mert ez onnan származik. A korong átmérője van vagy hatvan centi, az egész alkalmatosság súlya közelíti a tíz kilót. — Ez, ha átmelegszik — veszi át a szót az asszony —, nagyon jól tartja a meleget és gyönyörűen süt. Otthon a rakott sparhelten, az espáron használtuk, de most a gázon is jól szolgál. A múlt héten sütöttem rajta krumplis lepényt. Azt meg tocsnak hívjuk. — Elneveti magát. — Hogy hogyan készül? Igen apróra lereszelem a hámozott nyerskrumplit. Hozzáütök egy tojást, sót teszek bele majd annyi liszttel összekeverem, amennyit felvesz. Nem kell nagyon keményre keverni. Aztán az egészet szétterítem a felmelegített, kizsírozott palacsintasütőn és mind a két felét szépen, lassan megsütöm. Palacsintát is szoktunk rajta sütni, meg költést. Az ugyanúgy készül mint a rendes palacsinta, csak teszünk bele élesztőt, és az megkeleszti. Véletlenül fordult a szó a palacsintasütőre, de járjuk végig már a véletlen jelölte utat. Varsádon részben a még Mária Terézia idején telepített németek laktak. Azok helyére, akik a világháború során kitelepültek, bukovinai székelyek és felvidékiek jöttek. így hát végül is három vidék népe él itt együtt. A székely kedvenc eledelének mondta a tocs-ot. Mi került gyakran a németek asztalára? — Krumlis gombóc. Vízben megfőztük a hámozott krumplit, aztán apróra ösz- szetörtük, megráztuk, liszttel összegyúrtuk. A tésztából gombócokat gyúrtunk, azokat vízben kifőztük, utána préz- liben meghempergettük, és kész volt. Szokás volt az is, hogy a gombócokat zsírban kisütöttük. Aztán még azt is csináltuk, hogy a főtt krumpligombóc maradékát kisütöttük úgy, hogy a' gombócokat összevagdostuk, sült szalonnát, kolbászt raktunk hozzá. Hogy a felvidéki is krump. lis ételt mondott, abban már semmi csodálatos nincsen. — A krumplikásának vízben megfőztük a hámozott krumplit, apróra összetörtük, aztán lisztet, grízt kevertünk hozzá és sót, annyi lével, hogy lágy maradjon. Amikor megfőtt, hagymás zsírral öntöztük meg a tetejét. Minden szombaton ez volt az eledelünk. Mikor kacsát vágtunk, akkor rászórtuk a sült kacsavért is meg a ka- csapörcöt, a töpörtyűt. Még a sült kacsamáját is a krumplikásával ettük meg. Hát ennyi varsádi variáció a krumplira. (Varsádi maga» zinunkat a holnapi számunkban találja a kedves olvasó.) Pausch széklábai Ha az ember egy ilyen műhelybe keveredik, nem lát a fától: azon jár (forgács), arra ül (szék), az van a feje fölött (gerenda), azt szippantja be és porolja le magáról (fűrész- por), az van félkész és kész állapotban körbeállogatva a fal mellett, az ázik kint a szemerkélő esőben az udvaron és természetesen arról beszél a faesztergályos is. A faesztergályos — Ófalu immár utolsó igazi székkészítő mestere Pausch Antal — története egyszerű, ám mint minden igazi történet, a múltból indul. A jelenlegi mester nagypapája Bonyhádon dolgozott, komoly faesztergályos üzemmel. A fia örökölte a szakmát és úgy gondolta, hogy az ő fiából már vasas lesz. Legifjabb Pausch Antal azonban fütyült az atyai intelmekre és egyre csak a formálódó széklábak körül téblábolt a műhelyben, hacsak tehette, farigcsált maga is és megátal- kodottan hajtogatta, hogy nem akar vasas szakmát tanulni. Az öreg Pausch nyakas ember volt, és a fiú örökölte ezt a tulajdonságát is, belátta hát, hogy nem lesz belőle vasas. Manapság, amikor szakmák sora hal ki, és családi tradíciók szakadnak meg, megállhatunk egy percre és elismerő fejbólintással nyugtázzuk a nyakas faesz- tergályosok kitartását. Egyesek szerint a Pausch mindent meg tud faragni, ő csak szerényen azt mondja, amit a megrendelő kíván, ő megcsinálja. És a megrendelő kíván. Úgy látszik, nagy- atyáinlktól levetett, a házakból kiutált, majd tűzre dobott régi székek és használati tárgyak után eddig nem tapasztalt nosztalgiánk ébredt — divat lett a parasztbútor. Emberünk halad a korral, és faragja a székeket, melyek kényelmesek, szépek és elnyűhetetlenek — vagyis olyanok, mint száz évvel ezelőtt. Faraghatna ennél ötször-tízszer többet, akkor sem lenne elég, de csak egyedül van, nincs, aki folytatná a székes mesterséget. A műhely a ház hátsó traktusában van. A berendezés vegyes: a legújabb gépektől egészen azokig a szerszámokig, amelyeket csak örökölni lehet, venni már aligha. Épp tornácoszlop készül — az utolsó régi építésű házhoz, amelynek nem ilyen faoszlop tartja a veranda felé kiugró födómze- tét. Félkész asztallábak, és rokkaalkatrészek támasztják a falat és persze székek, készen és készülőben. Az egyik polc szélén szögre akasztva két tutyi és a tu- tyik révén szólhatnánk arról is, hogy Ófalu lakossága kilencven százalékban német- ajtú, a gyerekek — még ma is — az iskola megkezdése előtt nemigen hallanak magyar szót otthon. A falu az 1750-es években Hessen területéről német ajkú adózó zsetllérekkél és jobbágyokkal népesült be. Az 1880-as évekig erdei munkától — a Mecsek északkeleti részén vagyunk —, később szarvasmarha-tartásból éltek. A székkészítéssel eredetileg Bátaapáti és a közeli Zsibrik — ma Tolna megyében van —, lakói foglalkoztak. A mesterség ismerete a szomszédos Meszesvölgy közvetítésével került Ófaluba. Volt nyersanyag bőven: a közeli erdők faanyaga és a gyékénysással benőtt tavak. A székek vázát juhar-, bükk-, akác- és gyertyánfából, ritkábban tölgyfából esztergálták. A fejszével hasítot és baltával nagyolt fát rövid szárítás után munkálták meg. A faluban a lábbal és a rugalmas gyertyánrúd segítségével működő orsós esztergát még az évtized elején is használták. Ennek fejlettebb változatán, a forgó áttételes, lábhajtásos esztergán is dolgoztak, a székláb formálásához horgonyvágó és simítókést, valamint csigafúrót használtak. Az ülőke és a támlarész fonásához szükséges gyékényt a palkonyai és a lo- vászhetényi tavakon vágták, július végétől augusztus elejéig, mikor sarlóra érett, majd szárítva tárolták. Feldolgozása ősszel kezdődött. A szálakat fakéssel széthasították, jól benedvesítették és sodorva fonták. Az ülés belsejét gyékényhulladékkal tömték keményre. Az elkészült székeket a negyvenes évekg többnyire háton szállítva vitték a szomszédos falvakba, de a tolnai, baranyai, bácskai vásárokon is megfordultak. Sőt, a székesek egy része az elhasználódott gyékénykötéseket házalva javította. A legjobb székeket a faluban a Pap, Jordán, Friedrich, Koch, Siebert és Müller családok készítették. A faesztergályos mesterség 1919-től a kisdorogi származású Pausch-család beköltözésével honosodott meg Ófaluban. A műhelyekből tornácoszlopok, rokkák, bölcsők, ágyak, fogasok, törölközőtartók, székek kerültek ki. Ez volt. És ma már csak jóformán Pausch tartja a frontot, <a hajdani mester unokája. Volt ugyan — két évig — egy faesztergályos- üzem, de megszűnt. Most próbálják élesztgetni, nem utolsósorban azért, mert exA műhely előtt portlehetőséggel is kecsegtet a székgyártás. Pausch ennek örül, mert nem a konkur- rencát látja benne, hanem azt, hogy nem hal ki a mesterség. Ezt bizonyítandó, a belgáknak küldött mintadarabokat is elkészítette, gyönyörű, pácolt kivitelben. Jött is a rendelés, hogyeny- nyi, meg ennyi kellene. De üzem, ami elkészítené, még nincs. — De lesz, mert muszáj, hogy legyen, ha már piac van. Már szervezik... — sóhajt Pausch és kényelmesen letelepszik a kályha mellé, egy magas támlájú, gyékény- ülőkéjű székre. — steiner — 9 Néhány, kiállítást megjárt darab
